Gyűrűskönyv

Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol. Huszonöt beszélgetés, ugyanarról

  • Horváth Györgyi
  • 2012.05.19 13:04

Könyv

Műhelytitkok, keletkezéstörténetek, meghatározó olvasmányélmények, anekdoták, önéletrajzi adalékok, szellemi állásfoglalások, kultúra- és művészetelméleti gondolatok, ars poeticák és a kortárs irodalmi, kulturális (és esetleg politikai) közegen belüli önelhelyezések - rendszerint valami ilyesmit vár az olvasó, ha egy híres íróval készített interjút vesz a kezébe. Hát még, ha interjúkötetet!

Nem kérdez, nem válaszol - provokatív címválasztása ellenére - be is teljesíti a várakozásokat: Krasznahorkai 25 interjún keresztül mesél, meggyőzően, érdekesen, és közben, mintegy mellékesen, felrajzolja saját szövegvilága alapvonalait is. Olvashatunk a jelen magyar szellemi életről és értelmiségről alkotott ítéletéről, kívülálló és örök kóborló pozíciójáról, a Háború és háború tervezett (és meg nem valósult) performansszerű befejezéséről, az ÁllatVanBent keletkezéstörténetéről, ornitológiai felfedezésekről, a személyes méltóság és bátorság fontosságáról vagy épp arról, milyen volt végignézni egy malacherélést, és hogy inkább ne vegyünk Ming-korinak tűnő szobrokat Kínában, mert valószínűleg nem valódiak.

Mindeközben persze ott a kérdés, mi indokolta a kötet kiadását, alig nyolc évvel azután, hogy Hafner Zoltán szerkesztésében már jelent meg Krasznahorkai-interjúkötet (Krasznahorkai-beszélgetések, Széphalom Könyvműhely, 2003), melynek tizennégy (1990 és 2003 között készült) beszélgetéséből tízet a jelen kötet is átvesz, a beszélgetéseket követő jegyzetapparátust pedig újfent Hafner jegyzi. Indok lehet például az idő múlása: az előző gyűjteményben nem szereplő beszélgetések - egyetlen 1993-as interjún kívül - a régi kötet után születtek, magyar és külföldi kérdezők közreműködésével (köztük két, a kötet végére csatolt kakukktojással: az egyikben Krasznahorkai kérdezi Eötvös Pétert, a másikban pedig nem hagyományos interjúhelyzet áll fenn, hanem chat-, telefon- és levélbeli "beszélgetés"). Az új kötet ennyiben a maga változatlanságában jóváhagyja a régit, és mintegy inkorporálja magába (talán véletlen, talán nem, de a régi interjúk mind az új kötet közepén kaptak helyet), miközben hozzáadja az időközben eltelt idő kiváltotta új kérdéseket és új válaszokat - valahogy úgy, mint ahogy az idő múlásával a fa is új évgyűrűket növeszt magára, melyek körbezárják a régieket, miközben a fa maga ugyanaz marad (lásd: "huszonöt beszélgetés, ugyanarról").

És hogy mi lenne ez az "ugyanaz"? A fülszöveg "különleges szaturnuszi világnak" aposztrofálja a Krasznahorkai-univerzumot (hm, gyűrűs bolygó), melyhez az olvasó a könyvnél "jobb kalauzt nem is kaphatna útitársul". És csakugyan, a könyvet elolvasva az embernek az a benyomása támad, hogy ez az univerzum az idő múlásával nem változott számottevően. Krasznahorkai újra és újra tud karizmatikusan beszélni a szövegvilágának "irodalom feletti", szakrális jellegéről, a mondatba rejtett tökéletesség utáni vágyáról, az embermivolt mint kozmikus Rossz felőli meggyőződéséről, szereplőinek kudarcáról, mint ami "az emberi pozíció veresége az általa belátott világegyetemben". Vagy akár a Kádár-kor szegényeihez fűződő viszonyáról, Magyarországból való töretlen kiábrándulásáról, és arról is, mint próbálta meggyőzni egy japán noh-mester: hagyja abba az írást. Ezek és még számos más visszatérő elem vegyül az életműnek az "urgai fordulat" utáni motívumaival: a keleti kultúrák iránt érzett vonzalommal, illetve olyan, az önéletrajzisággal összeköthető elemekkel, melyek Krasznahorkainak egy újabb, kozmopolita, kultúrák között mozgó életmódjából és perspektívájából adódnak (mint az okinavai guvat története, a New York-i bohémvilágban való megmártózás vagy a nyugati ember Kína-képe). Ami ezeken a hol anekdotaszerűen, hol kultúraelméleti bevezetőként előadott "csemegéken" túl igazán élvezetessé teszi a könyvet, azt az interjúalany jó értelemben vett öntörvényűségének és - még az írott szövegen át is érezhető - karizmatikusságának lehet nevezni. Krasznahorkai szeret erős állításokat tenni, mint például, hogy az ideális művész szerinte a "szerzetes koldus", és hogy a művészetnek a legkisebb mértékben sem szabad kiegyeznie a kulturális piac diktálta feltételekkel. Vagy hogy "Magyarország egy őrültekháza, ahonnan elmentek az orvosok, s ahol az őrültek orvost vagy beteget játszanak" (227. o.). Ezekkel az állításokkal lehet vitatkozni, lehet egyet nem érteni, lehet őket lesöpörni - egyet nem lehet: kétségbe vonni, hogy az interjúalany mélyen hisz bennük, életében orientáló erejűvé tette ezeket a nézeteket, és képes szenvedélyesen érvelni mellettük. Ezek a meggyőződések pedig nagyrészt változatlanok, csak az évek múltával újabb rétegek, újabb megfigyelések, újabb elsajátított tudás épül rájuk - ahogy a fára az évgyűrűk. Bölcs könyv, mélyre vezető könyv, és nem utolsósorban élvezetes olvasmány.

Magvető, 2012, 304 oldal, 3490 Ft

Neked ajánljuk

Komáromi Zoltán: Ezzel a vírussal nem lehet együtt élni

  • Bányai György
A DK egészségpolitikusa, gyakorló háziorvos szerint kormányváltás esetén a karanténszabályok szigorú betartásával, nagy számú teszteléssel és a harmadik, negyedik oltás beadásával jövő tavasszal megállítható lenne a járvány.