A Svájcban élő szerző neve akkor is így írandó, ha egyszerűbb volna Nagy Abonyi Melindaként emlegetnünk a vajdasági Óbecséről származó írónőt: irodalomtörténeti kontextusba helyezve látható, hogy a magyar emigrációs irodalmat a migráció irodalma váltotta fel. Egyik oldalon áll a Márai Sándor és Határ Győző képviselte anyanyelvi nemzedék, a másikon Agota Kristof, Terézia Mora és Melinda Nadj Abonji, vagyis akik választott hazájuk nyelvén kezdtek el írni.
A Galambok röppennek fel egyszerre identitás-, család-, nevelődési és pikareszk regény. (Amely fogalmak csak látszólag sokatmondóak, valójában alig orientálnak.) Bár nem sokat olvashattunk eddig a második generációs, magyar gyökerű bevándorlók beilleszkedéséről, a történetnél több meglepetést tartogat a szöveg mondatfűzése és ritmusa, amelyet néhányan a szabad asszociációs technikával kötnek össze, de legalább annyira szól az élő nyelv bravúros újraalkotásáról.
A svájci mindennapok és a Vajdaság kisvilága közti különbség érzékeltetése valódi írói kihívás. A rendszeres időközönként hazalátogató Kocsis család a jóléti társadalom mintaországából érkezik meg az egykori otthon paraszti miliőjébe, ahol semmi nem változott. Ildikó nem kerülheti meg a kérdést: "Vajon miért jött ki apa és anya Svájcba, mi volt a valódi oka?" Részben erre a megválaszolatlanságra épül ez a lassan hömpölygő emlékezetfolyam. A válasz banális és súlyos, a nagymama mondja ki: "minket és még sokakat megakadályoztak abban, hogy éljük az egyszerű életünket".
Tauben fliegen auf: galambok szállnak (vagy repülnek) fel. A fordításban röppennek. Szép, nem?
Fordította: Blaschtik Éva. Magvető, 2012, 278 oldal, 2990 Ft
