Fotó: Sióréti Gábor
Magyar Narancs: A maga 500 ezer példányával a Metró 2033 elég szépen fogyott Oroszországban, és a második rész is elevickélt 400 ezerig. Úgy tűnik, kifizetődő volt folytatni.
Dmitrij Gluhovszkij: Nem tartozom a megrögzött folytatásgyártók közé, akik a kiadói vagy a rajongói nyomásnak engedve ugyanazon recept alapján, szakmányban gyártják a folytatásokat, ahogy azt például Szergej Lukjanyenko, az Éjszaki őrség - és még vagy fél tucat másik őrség - szerzője teszi. Azt hiszem, ötnél tart, de már írja a hatodikat. Neki például nincs ellenére ez az írói program. Ahogy nekem sincs ellenemre, ha sok fogy a könyvemből. A magas példányszámok jót tesznek az egészségnek. De az én folytatásom, a Metró 2034 nem ugyanannak a sztorinak a felmelegítése. Más a műfaj, más a sztori, más a nyelv.
MN: A Metró 2033 internetes projektként indult. Miért?
DG: A regényírással kapcsolatos egyetlen ambícióm az volt, hogy nyomtatásban lássam az eredményt. Megélni eleve nem akartam az írásból, butaság is lett volna, amikor egy kezdő író sokéves munkája gyümölcseként egy-két ezer dollárnál a legjobb esetben sem kap többet. Ennél én akkoriban havonta többet vittem haza televíziós újságíróként. Viszont nyomtatásban látni, amit írtam, az izgatott. Sajnos csak engem, mert tíz kiadóból, akinek elküldtem a Metró 2033 kéziratát, egy volt olyan áldozatkész, hogy bele is olvasson. Ígéretesnek találták a könyvet, de nem tetszett nekik, hogy a főhőst félúton telibe kapja egy kóbor lövedék. Azt mondták, ha életben hagyom, esetleg kiadják. Megköszöntem szépen a javaslatot, majd feltettem a könyvet az internetre.
MN: A neten mi történt?
DG: Ami nem sikerült a kiadónak, az sikerült az olvasóknak: meggyőztek, hogy hagyjam életben a figurát. Mi több, rengeteg hasznos információt is kaptam. Az olvasóim között több metródolgozó is akadt, kaptam egy-két tippet, hol vannak például a titkos alagutak. Az egyik jelenetet azért kellett átírnom, mert egy hadseregben szolgált olvasó figyelmeztetett, hogy rossz lángszórót adtam a főszereplő kezébe. Azzal a katonai példánnyal ugyanis, ami eredetileg a regényben szerepelt, hiába is próbálta volna irtani a patkányokat. Ha csak beindítja, saját magát irtotta volna ki vele. Egy másik típusú lángszórót kellett beleírnom a jelenetbe.
MN: Ma Moszkvában mi a menő ponyvában?
DG: Minden megy, csak urban fantasy legyen. A vámpírok egy ideig nagyon mentek, de miután a Stalker videojáték és a Metró 2033-ból készült játék kijött, azóta csak úgy zabálják a posztapokalipsziseket. Ma már persze az apokalipszis sem a régi, kezd visszaesni a kereslet, bár meglehet, ezért nem a műfaj, hanem az e-book felfutása a felelős. Tudja, Oroszországban nem kell fizetni az e-bookért, hiszen mindenki lopja a kontentot. Megveszed ötven dolcsiért az olvasót, és a cucc onnantól ingyen van. Könyvért nálunk senki sem fizet, mindenki letölti. Ezt érzi az apokalipszisirodalom is - csökkennek az eladások.
MN: Az orosz szórakoztatóirodalomnak kik a nagyágyúi?
DG: Sci-fiben a már említett Lukjanyenko adja el a legtöbb könyvet. A női, nőknek szóló irodalomban Tatyana Ustinova a legmenőbb, főleg krimiket ír drámai beütéssel. Hosszú ideig Alekszandra Marinyina volt a krimik királynője, de ma már irodalmibb ambíciói vannak. Aztán ott van Darja Doncova - ő jó példa az igazi trash-irodalomra, amit ő művel, az tényleg a legalja, és ezt nem csak én állítom, ez a közvélekedés. Ugyanakkor 140 millió példányt adott el ezekből az ironikusnak nevezett krimikből. Minden orosznak van otthon egy Doncovája. Ez azonban nem más, mint színtiszta trash. Egészen más súlycsoport Borisz Akunyin - ma szinte egyeduralkodó a piacon, az ő pszeudotörténelmi detektívtörténeteit viszik, mint a cukrot. Neki köszönhetjük, hogy immár az oroszoknak is van saját Sherlock Holmesuk. Akunyin azért is különleges eset, mert ügyesen egyensúlyozgat a ponyva és a magasirodalom között, az ő regényeit az intellektuelek sem szégyellik a kezükbe venni. De az azért árulkodó, hogy bármennyire is népszerű mindkét táborban, irodalmi elismeréseknek soha még csak a közelébe sem került. A díjak az úgynevezett magasirodalomnak vannak fenntartva, például Ulickajának. Sci-fivel nem lehet díjat kapni, csak a hétköznapi emberek életdrámáival. Ulickaja egyébként elég trendi nálunk, és jól is fogy, nagyon is jól, ugyanakkor a kritikusok is nagyon bírják - ez azért egy elég jó kombináció.
MN: Egy magasirodalmi és egy szórakoztatóirodalmi siker között számokban mennyi a különbség?
DG: Ulickaja nem egy átlagos szépirodalmi példa, mert az ő könyveit 100 és 200 ezer példány között nyomják. Egy új Pelevin 150 ezernél kezdődik. Ő az egyetlen egyébként, akit a maiak közül jó szívvel kultszerzőnek neveznék. A legutóbbi Akunyin 500 ezer példányban jött ki, de ő aztán tényleg a number one a regénypiacon. Egy szépirodalmi munka kezdő szerző esetében néhány ezer példányt jelent. Egy kommersz sci-fi hatezer körül startol. A tízezer már nagyon jó szám. Nekem három évembe telt, míg sikerült kiadatnom a Metró 2033-at, és további kettőbe, hogy bestseller váljék belőle. Most viszont már négy éve alakítom a bestsellerszerző szerepét.
MN: Ami miből áll?
DG: Véget nem érő turnézásból. Ha valahol megjelenik a könyvem, veszem a zakóm, és megyek. Oroszországban a média szereti szerepeltetni az írókat. Az elején minden tévéműsorba elmentem, hízelgett, ha hívtak, de ma már csak akkor megyek, ha a téma is érdekel. Ott van például Zakhar Prilepin, akit nemrég koronáztak meg az évtized regényírójának. Ez egy magas irodalmi díj, amivel nem mellesleg százezer dollár is jár. Prilepin nagy lelkesen elhatározta, hogy minden talkshow-meghívásnak eleget tesz, miután az első ilyen fellépése után, ahol önmagáról és a művéről kérdezték, jelentősen megugrottak a könyve eladási mutatói. De hiába ment, azok a műsorok, ahová csak egy beszélő fej kellett, valaki, akit meg lehet kérdezni az orosz kóbor kutyák elkeserítő helyzetéről, az iskolai reggelikről vagy más közügyekről, szemernyit sem lendítettek az eladásokon.
MN: A politikát érdeklik az írók?
DG: A politikát nem érdeklik az írók. Igaz, Szolzsenyicint többször is meglátogatta Putyin. De hol van ma már Szolzsenyicin, és hol van ma már az akkori Putyin! Ez még akkor történt, amikor egy ilyen vizit még akár elismerésnek is számíthatott. Engem nem olyan rég több fiatal művész társaságában meghívtak, hogy találkozzak Medvegyevvel. Egyszer meg Putyintól érkezett hasonló meghívás, ő fiatal írókat látott vendégül. És kaptam egy felkérést is, hogy legyek a tagja az elnök kulturális tanácsának. Épp megüresedett Mihalkov helye, lehet, hogy épp az ő székét kaptam volna. Medvegyev és Putyin meghívása elől azzal tértem ki, hogy épp külföldön leszek, de harmadszorra már nem köntörfalaztam, udvariasan közöltem, hogy nem tehetem. De sokan örömmel mennek, hogy találkozzanak Putyinnal.
MN: Mire kellett az ön jelenléte?
DG: Szeretik az olyanokat, akik népszerűek a fiatalok körében. De azt sem tartom kizártnak, hogy megpróbáltak megszelídíteni egy kicsit - van egy sorozatom, Stories of Motherland a címe -, az azért elég ellenzékire sikeredett. Putyin mostanában többször is vegyült az írókkal. Játssza a jó királyt. Mint aki azt mondaná; jöjjenek csak a szerző urak, na, mi bántja a szerző urakat? Tessék csak nyugodtan kritizálni! Persze senki sem meri kritizálni a szerző urak közül. Még jó, mert ha valaki tényleg meg szeretné izzasztani a királyt, jobb, ha felkészül rá, hogy az élete alaposan megváltozik. Kezdetnek például kap egy alapos adóellenőrzést a nyakába. Ma már senkit sem küldenek Szibériába, annál kifinomultabbak az eszközeik.
