Március végén jelent meg a világ 156 országában rendszeresen elvégzett felmérés, a World Happiness Report legfrissebb eredménye. Eszerint Hollandia ötödik a boldogságrangsorban, polgárait elégedettségben csak Finnország, Norvégia, Dánia és Izland lakói előzik meg. (A világ legkevésbé boldog országa egyébként Dél-Szudán.)
Ahol a felnőttek ilyen elégedettek az életükkel, ott valószínűleg a fiatalabbakra sem jellemző a mélabú. És tényleg: az ENSZ évről évre elvégzett, a gyerekek boldogságát mérő vizsgálataiból rendre az derül ki, hogy a holland kiskorúak a leggondtalanabbak a világon – vagy ha véletlenül épp nem, mindig dobogós helyen végeznek.
Rina Mae Acosta és Michele Hutchison két évvel ezelőtt megjelent, A világ legboldogabb gyerekei (The Happiest Kids in the World) című könyvében azt járja körül, mi lehet az oka ennek a megelégedettségnek. Az amerikai – de holland férjével és két gyermekükkel Hollandiában élő – Acosta a blogján (findingdutchland.com) pontokba is szedte a leglényegesebb tényezőket. Felsorolja egyebek közt, hogy a holland nők szabadok, önállóak, erősek – ezért maguk is kiegyensúlyozottak. Az apák pedig, köszönhetően a munkaadók által nyújtott változatos lehetőségeknek, az európai átlagnál jóval több időt tudnak a gyerekeikkel tölteni. Ami az oktatást illeti, a holland diákokat nagyon kevés stressz éri az iskolában, tízéves korukig szinte csak hírből hallanak házi feladatról. Ezenkívül mind a tanintézményekben, mind otthon már kiskoruktól hangot adhatnak a véleményüknek – és a felnőttek jobbára meg is hallgatják őket. A holland családokban mindemellett – teszi hozzá érezhető ámulattal a szerző – szokás a közös reggelizés, hogy a hagelslag (vagyis a csokireszelék) vajas kenyérrel fogyasztásáról már ne is szóljunk.
Szókimondó
És van itt még valami, amiről ez a lista nem tesz említést, de bátran odabiggyeszthetjük a boldogságfokozók közé: a holland gyerekirodalom.
A Trouw című napilapban tavaly novemberben tudósítás jelent meg Franciaország legnagyobb, Montreuilben rendezett gyerekkönyvvásáráról. A cikkben megszólalt a holland irodalmi alapítvány gyerek- és ifjúságiirodalom-felelőse, Agnes Vogt, aki elmondta: az ország gyerekirodalma keresett exportcikk, más nyelvekre fordított irodalmuk egyharmada ilyen könyvekből áll. Hogy miért? „Gyerekirodalmunkat szókimondó jellege teszi különlegessé. Ezek a könyvek nagyon nyitottak, a holland szerzők felnőttként kezelik az olvasóikat. Ennek megfelelően egyáltalán nem kerülik a súlyos témákat sem. A válást ugyanolyan »lazán« tárgyalják, mint a családon belüli erőszakot.” Más országokban az írók messze elkerülik ezeket a kérdéseket, tette hozzá a szakértő – kivéve Svédországot, ahol ugyanilyen nyitottság jellemző. (Nem véletlen, hogy a holland gyerekirodalom éppen Svédországban kevéssé ismert – ők jól el vannak látva saját anyaggal.)
A kis olvasókat válással, drogokkal, szexszel, miegyébbel persze önmagában – és öncélúan – traktálni még véletlenül sem követendő írói stratégia – de erre még visszatérünk. Előtte azonban nézzük meg, hogyan és miért alakult ki a világ egyik legtoleránsabbnak tartott országában ez a fajta kendőzetlenség!
Az 1960-as években Hollandiában – Nyugat-Európa legtöbb társadalmához hasonlóan – gyökeres változások zajlottak le. Sőt: gyökeresebbek, ráadásul viharosabbak, mint máshol, olvasható Herman Vuijsje Korrekt Hollandia című, magyarul 2008-ban Bérczes Tibor fordításában megjelent remek könyvében. A második világháború után egy darabig még mélyen vallásos, tekintély- és hagyománytisztelő, csaknem évszázados felekezeti-ideológiai „oszlopokba” rendeződött társadalom egyszer csak „felébredt”, és lerázta magáról azt a gyámkodást, amellyel az állam, az egyház és az iskola irányította a polgárok életét. Ennek eredményeképpen, ahogyan Vuijsje fogalmaz, az ország az „anarchista és merész eszmék laboratóriumává” lett.
(A szociológus szerző egyébként meglehetősen kritikusan elemzi a háború után született, az 1970-es, 1980-as években politikai hatalmat szerző nemzedék által a régiek helyett felállított új, a totális szabadságot védelmező tabukat, amelyek számos kérdésben, például a mostanság különösen feszítő tömeges bevándorláséban, lehetetlenné tették a nyílt és értelmes vitát – de ez nem tartozik szorosan ide.)
Különbözik a többitől
A tektonikus átalakulás természetesen nem hagyta érintetlenül a gyerekirodalmat sem. A hetvenes években elsősorban két szerző, Guus Kuijer és Annie M. G. Schmidt alapozta meg azt a nyitott és tabukat nem ismerő hozzáállást, amely a mai napig jellemzi a területet. Kuijer első sikerét egy „BOM-anyuka” kislányáról írt sorozatával aratta. A (magyarul még nem olvasható) Madelief című regény sok tekintetben jól modellezi a műfajt: a könyv érzékenyen reagál a társadalom mozgásaira, miközben szinte teljes mértékben hiányzik belőle a gyerekeknek szóló írásokat korábban jellemző moralizáló, didaktikus vonás. A BOM a bewust ongehuwde moeder (tudatosan egyedülálló anya) rövidítése; az azonos nevű szervezet 1977-ben jött létre, és azoknak a nőknek kívánt fórumot teremteni, akik önszántukból döntöttek úgy, hogy nem házasodnak meg, és gyerekeiket egyedül nevelik. Guus Kuijer nem ítélkezik, nem mondja meg, jó-e BOM-anyuka lányának lenni, ugyanakkor nem is kerüli meg a kérdést.
Írói technikáját és hozzáállását jól illusztrálja az alábbi rövid bekezdés, amely Madelief és Roos nevű barátnője beszélgetését rögzíti:
„– Lapostetős házunk lesz, amire ki lehet ülni. És akkor jól látunk mindent.
– Látunk? Kik? – kérdi Madelief.
– Én meg az uram.
– Úgy érted, a férjed.
– Igen. (…)
– Nos, én nem akarok férjet – mondja Madelief. – Csak az hiányzik! Akkor folyton mosogatnom kéne. Anyukámnak sincs.
Roos bólint. Igaz. Férj nélkül is lehet.
– De anyukád így is mindig mosogat – jegyzi meg.
– Persze – feleli Madelief. – Ki csinálná meg helyette?”
„A holland gyerekirodalom egyfelől nyelvi egyszerűségében különbözik a többitől” – mondja Győri Hanna, a (többek között Annie M. G. Schmidt és Guus Kuijer műveit is kiadó) Pagony szerkesztője. „Ahogy a hollandok írnak, az nagyon közel áll a beszélt nyelvhez. Ami a tartalmat illeti, feltűnő, hogy jóval kevésbé elemző, mint például a német, a karakterek pedig nem feketék és fehérek, mint, mondjuk, általában az angol szerzőknél. Még a végletes helyzeteket is úgy adják elő, hogy az sugározzon belőlük: ez van, ezzel élünk együtt, ezzel kell kezdenünk valamit.”
Ez azonban, hangsúlyozza Győri Hanna, korántsem azt jelenti, hogy a holland könyvekben mindenki jó fej.
„Egyszerűen előveszik a problémákat, nem kerülik meg őket. De nem is görcsölnek rájuk: ezekben a könyvekben a világ legtermészetesebb dolga, hogy az emberek, a helyzetek sokfélék, ahogyan az is, hogy ettől még te is, meg te is, meg te is közénk tartozol.”
Szintén nagy különbség más irodalmakhoz képest, véli a szerkesztő, hogy ezekben a művekben nincsenek sztereotípiák: a holland kislányok nem magától értetődően nyafogósak, a kisfiúk pedig nem ab start akaratosak. És, mint fentebb már utaltunk rá, hiányzik a didaktikusság is.
„A holland szerzők sohasem valamilyen tanulságra futtatják ki a könyveiket. Nincs ott a végén a felemelt mutatóujj, hogy megmondom a gyereknek, mit hogyan kéne. És a gyerekek épp ettől érzik olyan jól magukat olvasás közben, hiszen a könyvekben mindig ők a legerősebbek, miközben a valóságban úgyis mindig a felnőttek azok” – magyarázza Győri Hanna.
Utálom a felnőtteket
Nincs új a nap alatt: nagyjából ezeket az alapelveket fektette le A lenézett gyerek című, 1980-ban publikált, programadó esszéjében Guus Kuijer is, aki – holland szerzők közül eddig egyedüliként – 2012-ben megkapta a gyerekirodalom Nobel-díjának számító Astrid Lindgren-díjat. (Kortársa, az 1995-ben elhunyt Annie M. G. Schmidt 1988-ban részesült az ugyancsak rangos Hans Christian Andersen-díjban.)
Röviden tehát ebben rejlik a holland gyerekirodalom titka. És minden bizonnyal abban a – hogyan is fogalmazzunk? – vásottságban, amely a legjelentősebb szerzőket jellemzi. Annie M. G. Schmidt egy híres, 1990-ben sugárzott televíziós műsorban beszélt erről. A riporter felvetésére – „Ön biztosan nagyon szereti a gyerekeket” – így válaszolt: „Nem, egyáltalán nem. Jó, nem rúgom fel őket, ha szembejönnek, de különösebben nem is rajongok értük, erről szó sincs. De az egyetlen módja, hogy az ember gyerekeknek írjon, ha egy kicsit maga is az. Ugyanaz a fantázia, kópéság, bolondság kell hozzá, ami a gyerekekben megvan. Felülről, a felnőtt szemszögéből ezt nem lehet: ha ki akarnánk találni, vajon mi az, ami tetszene a gyerekeknek, épp a lényeg veszne el. (…) Inkább onnan közelítenék, hogy utálom a felnőtteket. Az igazán felnőtt felnőtteket. Őket nem szeretem. Muszáj, hogy maradjon bennünk valamennyi a gyerekből. A bennem lévő állítólagos anarchizmus is bizonyára a túlságosan felnőtt emberek ellen irányul.”
Hollandiában egyébként manapság sokan panaszkodnak amiatt, hogy a gyerekkönyvek veszítenek jelentőségükből. A mérvadó napi- és hetilapokból eltűnnek az értő és komoly recenziók, mondják, és míg a külföldi sikerszerzők művei – például a Geronimo Stilton-sorozat vagy az Egy ropi naplója – változatlanul utat találnak az ifjú olvasókhoz, a honi írók színvonalas munkái gyakran észrevétlenek maradnak.
Persze még mielőtt megszakadna a szívünk, íme, egy beszédes adat: Mirjam Oldenhave Mees Kees (magyarul: Danny bá, Pagony) című, egy kisegítő osztály tanár bácsijáról szóló sorozata a tizedik részénél és egymillió eladott példánynál jár, miközben a negyedik tévéfilmet forgatják belőle.
Akárhogy is, a holland gyerekirodalom – vélt vagy valós – mellőzöttségében is tanulmányozásunkra érdemes, ahogyan nagyon érdekes összevetni azzal is, ahogyan a magyar szerzők közelítenek olvasóikhoz. Ezt egyre könnyebben tehetjük: a Pagony mellett a többi közt a Kolibri is ellát bennünket jó minőségű holland művekkel. Elsősorban nekik, illetve az Animusnak köszönhetjük, hogy a világszerte legtöbb nyelvre lefordított németalföldi munkákat magyarul is elolvashatjuk: utóbbi kiadó gondozásában jelent meg 2001-ben Schmidttől a nemzetközi rekorder A macskák társasága (Damokos Katalin fordításában), míg Tonke Dragt 1962-es, máig meghatározó bestsellerét, A levél a királynak című lovagregényt (amiért írónője hazájában lovagi címet is kapott, és amelyből a Netflix készít sorozatot), valamint a bronzérmes Minden dolgok könyvét Guus Kuijertől a Kolibri adta ki.
