„A kétezer-tizes évek elején mellbe vágott az az extrém szegénység, melyet vidéki cigánytelepeken és távoli falvakban, például Bódvalenkén láttam. Ez egy csapásra átformálta bennem, amit a jelenkori magyar társadalomról gondoltam. Már akkoriban is volt bennem valami keserű és dühös nyugtalanság amiatt, hogy a környezetemben élők ezzel nem akartak vagy nem voltak képesek számot vetni” – idézi fel Erdős Virág, aki Hősöm című verseskötetében a szegénységben élő gyerekek hangjának ad teret.
„Az én motivációm meglehetősen személyes” – mondja Barnás Ferenc, aki A kilencedik (2006) című regényében egy gyerek elbeszélőn keresztül mutatja meg a nélkülözők világát. „A gyerekkori élményeimet visszapörgetve fontos kérdéseket próbáltam tárgyalni. Olyan kérdések foglalkoztattak, hogy mi történik, amikor egy gyerek folyamatosan éhes, amikor nincs elég tere még arra sem, hogy nyugodtan aludjon, és mindennek milyen pszichés, idegrendszeri, személyiségbeli következményei lesznek.”
„Sokáig azt láttam, hogy a téma mind a közbeszédben, mind az irodalomban a periférián van” – meséli Bódis Kriszta, aki dokumentumfilmesként, íróként és pszichológusként is a szegénységben élő és kirekesztett társadalmi csoportokkal foglalkozik. „Fontos kihangosítani, hogy ez nem méltatlan és nem tabutéma” – magyarázza Bódis.
Gúny tárgya volt
De ki a szegény? A társadalmi szegénység kategóriája a felvilágosodás idején még nem a nyomort jelölte, hanem a kiváltságos, gazdag réteggel szembeállított tömeget. „Akinek nem gazdag életvitele ma a világ legtermészetesebb dolgának látszik” – magyarázza Margócsy István irodalomtörténész. Ezt az ábrázolásmódot átitatja a lenézés; a szegény és paraszti réteg szinte kizárólag a gúny vagy durva tréfák regiszterében kap megszólalási lehetőséget, még Csokonai színdarabjaiban is. A szegénységet aztán a felvilágosodás rousseau-ista vonulata már az erkölcsi tisztaság forrásaként magasztalta, magát az állapotot természetesnek és konzerválandónak tartva. A nélkülözés anyagi és erkölcsi értelemben is megnyomorító hatása azonban még a 19. század közepének népboldogító, népfelszabadító ideológiáinak az uralkodása idején sem kapott hangot. A 19. század második felében leginkább giccses idillek tárgya lett. „Más volt azonban a helyzet a városi szegénységgel – teszi hozzá Margócsy –, amit a korszak felismert és meglátott. A 20. század elején változott meg radikálisan az irodalom nézőpontja: a szegénység ábrázolásában a vezérszólamot a felháborodás vette át. Az irodalom vezető figurái – elsősorban a Nyugat köréből – egyértelműen elutasítandónak és megváltoztatandónak látták és láttatták a nélkülözést és a szegénység bármely arcának idealizálása helyett a megalázottak és megszomorítottak iránti szolidaritást, az értük való nyílt felszólalás fontosságát hangsúlyozták.” Példaként Margócsy nemcsak Adyt, de a falu- és szegénységképet legsokoldalúbban lebontó Móricz Zsigmondot említi, aki már a szegénység erkölcsi romboló hatására is rámutat. Eztán a két háború közötti időszak hozta el a szegénység ábrázolásában legnagyobb és legnagyobb hatású műveket, Kovács Imre, Féja Géza, Szabó Zoltán és Illyés Gyula munkáit.
Később aztán nem létezett szegénység. Legalábbis hivatalosan nem. „A szocializmus államilag irányított irodalmában többen, akik mégis hozzányúltak a témához, kénytelen-kelletlen archaizáltak” – mutat rá a szakértő, példaként említve Sánta Ferenc és Veres Péter egy-egy művét. A tematika a hatvanas években támadt fel, az új művek fő jellegzetessége az ideológiai szembenállás volt, elsősorban a számon kérő írások jelentek meg. A szegénységet és nyomort jelen időben ábrázoló művek, mint például Fejes Endre Rozsdatemetője (1962) kiemelkedőnek tekinthető, ahogy a hatvanas évek legizgalmasabb s egyik legkegyetlenebb nyomorleírásaként hivatkozott Konrád György-regény, A látogató (1969) is. Mindezek mellett a hatvanas évek végén jelentős figyelem irányult a társadalmi, etnikai kisebbségi csoportok megnyomorított helyzetére is: Csalog Zsolt és Tar Sándor munkásságát kiemelve Margócsy még hozzáteszi, hogy utóbbinak nagy szerepe volt abban, hogy megmutassa egyes alávetett társadalmi csoportok (kiváltképpen a munkásrétegek) zárt viselkedésstruktúráit, a megjelenített figurák súlyos erkölcsi választásnélküliségét és választáskényszerét. Akadtak még olyan szociográfiai ihletésű munkák, mint Kertész Ákos Makrája (1971), amelyben az 1960-as, 1970-es évek magyar társadalmát a fiatalok és munkásrétegek szemszögéből ábrázolta a szerző; a Moldova-életmű akkoriban született darabjai pedig a magyar szociográfiai irodalom megteremtéséhez járultak hozzá a mindennapi élet központi problémáinak érzékeltetésében.
„Innen lépünk be a 20−21. század fordulója felé kibontakozó új szegénységábrázolás regénypoétikájához. Krasznahorkai Sátántangója (1985), Bodor Ádám Sinistra-körzete (1992), Borbély Szilárd Nincstelenekje (2013) vagy Szilasi László A harmadik híd (2014) és Kiss Tibor Noé Aludnod kellene (2014) című regénye eleve a világ szegénységének és a szegénység világának megválthatatlanságából indul ki, s állandóan e megválthatatlanságba ütközik bele” – magyarázza Margócsy. „E mai könyvek nem pozitív összetartó és megtartó erőként mutatják a szegénység közösségét, hanem épp ellenkezőleg: azt állítják, hogy e világ kényszerrel tart fogva mindenkit, aki egyszer érintkezésbe került vele.” De azt is nagyon fontos hangsúlyozni, mondja Margócsy, hogy nincs egy meghatározható vagy elképzelhető formája a szegénységről való beszédnek, sokan sokféleképpen próbálkoznak vele. A legutóbbi évek szegénységkönyvei is elképesztő mértékben különböznek irodalmilag és retorikailag, Borbély, Szilasi László vagy Kiss könyvei bizonyos értelemben nem is hasonlíthatók össze, hiszen a tematikai érintkezésen kívül tényleges irodalomtörténeti kapcsolatok nincsenek köztük.
És fontos látni azt is: a magyarországi írók a magyarországi szegénységről írnak, miközben ez egy világméretű jelenség, és abszolút relatív, hogy mely országban mi az az anyagi, egzisztenciális szint, amit a társadalom már szegénységnek tekint, illetve hogy maguk a szegények hogyan élik ezt meg. Ezt emeli ki Röhrig Géza is: „A szegénység egy világállapot. Mindenki szegény. Ki így, ki úgy. Az embert kell tehát megmutatni. A maga nyomorával és megajándékozottságával együtt.”
Csapdahelyzet
Az ellehetetlenült sorsok megmutatása azonban csapdahelyzetet is rejt magában, hiszen általában mégiscsak egy középosztálybeli író írja meg a „szegény ember történetét”, így minden megírásban benne rejlik az általánosítás, a toposz- és stigmaképzés veszélye is. Van egy átléphetetlen fal. „Eleve a nyelv foglyai vagyunk. A nyelv pedig korlátolt és kegyetlen, mindig középre igazodik, mondhatni középosztályi érdekeltségű. A kifejezéseink például nagyon sokat elárulnak a gondolkodásunkról – hangsúlyozza Erdős Virág –, a »hajléktalanságban élők« helyett használt »hajléktalanok« mintájára általában nem »szegénységben élő emberekről«, hanem »szegényekről«, »rászorultakról«, »elesettekről« beszélünk. Mintha szegénynek lenni nem állapot, hanem tulajdonság lenne. Ráadásul nyelvtanilag ezek legtöbbször befejezett alakok, ami már nemcsak azt sugallja, hogy szegénynek, elesettnek, rászorultnak lenni az illetők eleve elrendelt, immanens sajátossága, de azt is, hogy ez egyben a végső, megváltoztathatatlan, »bevégeztetett« sorsuk is, melynek a terhein maximum enyhíteni lehet. Az irodalomnak – és persze minden épeszűen gondolkodó, érző szívű embernek – viszont pont az a dolga, hogy lépten-nyomon megkérdőjelezze ezt a felállást. Mert a szegénység nem természeti katasztrófa, és nem »az élet rendje«, mint a betegség, az öregség vagy az ősz. A szegénység létezése társadalmi konstrukció eredménye. Íróként azon igyekszem, hogy ezt a trivialitást minden körülmények közt segítsem észben tartani.”
„Ha hajlékos létemre egy kötetnyi verset írok a hajléktalanokról, ami óhatatlanul valami bűntudatszerűséget váltott ki belőlem, akkor legalább egy iciri-picirivel legyen már jobb nekik e könyv által. Így jött az ötlet, hogy akkor árusítsák ők” – mondja Röhrig. Bódis szerint nem kell a szegénység világából érkeznie az írónak, „ám a téma másfajta belemerülést igényel, mint mondjuk egy történelmi regény. A kulturális antropológiában azt mondanánk erre, hogy részt vevő megfigyelés. És az is nagy kérdés, meddig etikus ezt a kincset – mert itt hihetetlen erők és kincsek, élettapasztalatok vannak –, kisajátítani. Én arra jutottam, hogy letettem és átadtam a kamerát. A művész társadalmi szerepe és az »alkotáshoz mindenkinek joga van« tétele között ott lehet átjárás, amikor képessé teszed a másikat a megszólalásra”.
„Ha ezeknek a részben tragikus, de döntően drámai körülmények közt élő embereknek a sorsát történetté formáljuk – mondja Barnás –, akkor meg kell őket szólaltatni. De ha nem hitelesen szólalnak meg, akkor még rosszabbat teszünk velük, mert így visszaélünk a helyzettel, kizsákmányoljuk a nyomorukat. Ne felejtsük el, hogy egy ember saját tragédiája, drámája, amikor évtizedeken keresztül benne él a nyomorban, az sokkal erősebb, drámaibb dolog, mint amikor könyvet tartunk a kezünkben. És közben a mélyszegénységben élők egyik legnagyobb tragédiája éppen az, hogy nincs saját nyelvük. Az író számára az egész megközelítésben ez a legnagyobb feladat és a leglehetetlenebb kihívás: hangot adni mégis ezeknek az embereknek. Ők ugyanis nagyon keveset beszélnek: amikor ittas az apa, akkor összevissza hadovál, üvöltözik, az asszonyok hallgatnak, a gyerekek – a történet legnagyobb szenvedői – meg sem tanulnak beszélni rendesen, nyelvi kódjuk korlátozott. Amikor az író ezt át akarja tenni a lapra, abból nem lesz irodalom; regényt, kisregényt, novellát a folyamatos hallgatásból nem lehet írni.”
Nyugtalanító irodalom
Nagy kérdés az is, hogy ezek a nyugtalanító, sokszor felkavaró művek hogyan jutnak el az olvasókhoz. „Szerintem a jó irodalom nem akarja direkt módon megváltoztatni a »nézeteidet«, amit adni tud, az maximum a tisztánlátás képessége és a szembenézés bátorsága. Ettől nem feltétlenül fogod szebbnek látni a világot, viszont a »békés szemlélődő« pozíciójából mindenképp kimozdít” – teszi hozzá Erdős.
Margócsy is kiemeli, hogy az irodalomtörténeti folyamatok is azt mutatják, korszakonként változott, hogy maguknak az alkotóknak mi volt a céljuk a saját műveikkel. „Külön kell választani az irodalmat és a valóságot – hangsúlyozza Barnás –, nagyon szeretem, ha az irodalom a valóság része, de ennek vannak határai.” Hozzá kapcsolódva Röhrig is azt emeli ki, hogy „a művészet szabad és alárendelhetetlen”, Bódis viszont azt mondja, hogy jó lenne, ha ezek a munkák érzékenyítenének. „Jó lenne tudni, hogy igenis van a művészetnek társadalmi szerepe. Ha az átélt katarzis cselekvésre is késztetne. Az irodalomnak úgy is van társadalmi szerepe, hogy kiemelem: az alkotás mindenkinek a joga, a »képes vagyok rá« megerősítő élményét adja a perifériára szorult embernek is.”
