Minden, ami a hellyel kapcsolatos – kezdve rögtön a nevével – szimbolikus. A nyomortelep – mely a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, a TEK bázisa és a Készenléti Rendőrség központja határolta háromszögben található – a főváros egy ingatlanpiacilag rendkívül értékes területén fekszik, a lebontása már évek óta tervben van, de sosem történik semmi. Sőt: a közelmúltban még az is felmerült, hogy egy hatalmas kerítéssel vágják el a külvilágtól. A helyre – amelyet igyekszik mindenki nagy ívben elkerülni – sajátosan vezetnek be a szerző szövegei, segítségükkel eligazodunk a „veszedelmes, egzotikus lények” között, legalábbis ha a szafari című vers a kalauzunk („fotózni szigorú szabály csak / felhúzott ablakkal // exkluzív ajánlat páratlan / élmény a BIG Five-on // Rikárdót Ramónát Renikét / Rolandot Richárdot”).
A kész kötet egy kétéves munkafolyamat eredménye, de a szerző régóta foglalkozik ennek a szinte társadalmon kívül létező két háztömbnek az életével. Erdős korábban a Wesley János iskolában dolgozott önkéntesként (sokan járnak oda a Hős utcából), és gyakran kísérte haza a gyerekeket, ezért a Kontúr Közhasznú Egyesület (amely kimondottan a Hős utcai fiatalok foglalkoztatására specializálódott) már kifejezetten őt kereste meg egy adománygyűjtő kiállítás miatt. Együttműködésük eredményeként született egy gyerekmonológokra épülő érzékenyítő füzet, s most e három vallomás adja a Hősöm egyik szálát. Sajátos hangú szövegek: nem szerepversek, inkább sajátos félmonológok. Többségükön átüt ugyan, hogy valós élmények, rögzített beszélgetések képezik az alapját, ám sokszor megbicsaklik a gyermeki hang, és ilyenkor szinte tapintható a távolság, ami kimódolttá és hatásvadásszá teszi a végeredményt. A Tavasz című vers végén, noha nyilvánvaló, hogy a gyerek a börtönben lévő apjával beszél, még ráerősít a költő („Mert letelt a tíz perc. És le kellett tenni.”), s ez rögtön a szituációból kibomló drámaiság rovására megy. Ugyanez áll a kötet hátulján kiemelt Társadalmi felzárkóztatás című műre is. („Nekem meg a nővéremnek van erre egy módszerünk. / Elmondjam? / Mindig eggyel előbb szállunk le. / Hogy ne derüljön ki. / Érti? / A buszon. / Hogy a Hősbe megyünk.”) Túlmagyaráz, szájbarág, sok.
Máskor viszont csillognak a gyermeki mondatok, és gyomron üt egy-egy pillanat sokrétűsége. Mert a kötet erősebb szövegeiben ott van, amit Erdős a legjobban tud: egyszerre megjeleníteni komikumot és tragikumot, olyan szemszögből és olyan sajátos hangon, amely egyszerre forrasztja az olvasó torkára a szót és röhögteti meg. A Jókedvvel, bőséggel című vers ilyen. Egy felsorolás csupán, a gyerekek lelkesen (szinte hallom, ahogy egymás szavába vágva, kiabálva) sorolják, mi a kedvenc ételük, s a végére teljesen bepörögnek: „Nekem a rántott hús. Nekem a rakott krumpli. (…) Nekem a szajos pajacinta. / Meg a hugyosz. / Meg a gecisz.” Egy világ. „Bepisiltem a nevetéstől, hogy miket csinálnak. / A sírástól. / Akarom mondani. / Egész éjjel sírtam” (Volt egy apukám). Némelyik monológ egész rövid, egyetlen mondat, kis töredék csupán, csak a címadás emeli verssé.
A könyv második szálát a szerző (saját szavaival élve) „saját versei” alkotják. Az itt bemutatott világ természetes része a herbál, önmagunk kiütése, a kriminalitás. Bár tekintete végig a sötét oldalon pásztáz, mindezt ítélkezés nélkül, empátiával mondja el. Zsigeri érzéke van az abszurdhoz, így sokszor zoomol rá a lehetetlen részletekre; munkamódszere inkább rendezői, mint írói: kiemel, felnagyít, és a hétköznapit teszi meg a lírai szöveg magjává. Vagy egyenesen magává a verssé (Széldzseki, Street art). Ám ezekben a „saját versekben” nem látszik elmozdulás Erdős korábbi szövegeihez képest, olykor mintha egy rugóra születnének a sorok. A szerző főképp a nagy sikerű Ezt is el című kötet (saját) módszereit viszi tovább a monoton ritmikájú (de mindig üdítően szellemes, kifordított) verseiben, amelyek akár tüntetéseken is kitűnően szavalhatók lennének. Kevés az új formai ötlet, de a Tükör nagyot üt: a tükörírással íródott vers arról beszél, milyen a gettó képe a többségi társadalomban („fejbelőni vissza indiába”).
A kötetben a képek a szövegekkel egyenrangúak (némelyik írás is olyan, mint egy pillanatfelvétel), a szerző saját fotói. Nem az első ilyen Erdős-kötet ez, a Világító testek és az Ötven plusz is hasonlóan épül fel. Ahogy a szövegek, úgy a képek is a kis részletekre fókuszálnak, aláhúzva azt, hogy a fragmentumok úgy működnek, mint a mikrotörténetek: a legkisebben is ott az egész. Arcot, emberi alakot nem látunk, itt szemét van, lomok, a vegetatív kiszolgáltatottság lenyomatai. Csak az udvaron járunk, de ez a külső tér maga a kitárulkozás. A képek rímelnek a szövegekre, hangoltságuk is hasonló, és rájuk is igaz, hogy néha túlmagyaráznak, és olykor (Játékok a pusztulatban) közhelyesek. Ám a legjobbak gyomorszorítóak. Tarka seprű a szemétszőnyeg szélén, mint a roma asszonyok szoknyája. Patkányfarok és telefonzsinór. A Hősöm a kirekesztettség dokumentuma, nehéz is verseskötetként beszélni róla. Szövegei és képei egyben viszont nagyon is hatásosak, megmutatják és megőrzik a hely szellemét.
Magvető, 2020, 120 oldal, 2699 Ft
