A házat, amelyben Örkény befejezte a Tóték kéziratát, ahol Szabó Lőrinc Huszonhatodik év című versciklusa végleges formát öltött, ahol Salvatore Quasimodo és Latinovits Zoltán, Illyés Gyula, Németh László és Robert Graves, Tamási Áron és Amerigo Tot is szívesen látott vendég volt, a házaspár – még életében – berendezésével együtt a Művészeti Alapra hagyta azzal a feltétellel, hogy kizárólag irodalmi célra használható. A nyolcvanas évektől üresen állt és pusztult, majd 1998-ban, nyugat-európai mintákat követve, itt nyílt meg a régió első fordítóháza.
Az ötletgazda-kurátor, Rácz Péter költő, műfordító maga is meglepődött, hogy két-három évnyi előkészítő munka, majd egy teljes felújítás-átépítés után a villa és az azt fenntartó alapítvány működése elől minden akadály elhárult.
„A nyolcvanas évek végén jártam először a németországi Straelen fordítóházában – meséli –, majd megismertem több hasonlót Európában. Persze azok jóval nagyobbak, szélesebb kulturális szerepet és nagyobb támogatást is kapnak a maguk régiójában, tartományában. Az élményről cikket írtam itthon, valaki olvasta, ráharapott, és a rendszerváltás éveiben megpróbálkozott egy hasonló magyar intézmény felállításával, de nem sikerült. 1995-ben a JAK létrehozott egy alapítványt, ez vállalta fel az intézmény működtetését.”
Eleinte Budapest környékén kerestek megfelelő épületet, majd rátaláltak a leromlott állapotában is megejtő szépségű Lipták-villára, amely mérete és az örökhagyó által megszabott rendeltetése miatt is tökéletesen megfelelt – már csak fel kellett újítani. Az alapítvány tartós bérletre kapta meg a házat a Művészeti Alap jogutódjától, és belevághatott az átépítésbe. Támogatónak egy holland alapítvány és a svájci Pro Helvetia jelentkezett azzal a feltétellel, hogy a magyar állam is jelentős szerepet vállal a finanszírozásban. Végül Füred városa és Veszprém megye is beszállt a felújítás és a működtetés költségeibe – a balatonfüredi önkormányzat azóta is támogatja a fordítóházat a maga lehetőségeihez mérten, az anyagiakon túl is. Idén a két évtized alatt kissé elfáradt külső homlokzat újrafestését végzik el.
Tamási Áron fája
A ház egykor védett szigetként támogatta az ott zajló, a korban szinte ismeretlen szabadságfokot élvező szalonéletet. A fürediek megszokták, a belügyi szervek pedig hiába próbáltak fogást találni rajta, bevetve, amit csak lehet, értve ez alatt tényleg mindent, a megfigyelővé „avatott” szomszédoktól a házban fölszerelt lehallgatókészüléken át egészen a borhamisítás vádjáig – mert a háziak saját bort is készítettek –, Lipták és felesége, Pulcsi néni a legnagyobb természetességgel várták a művészbarátokat. Nyitott kapuval, ahogy Lipták visszaemlékezéseinek címe is fogalmaz.
Igazi irodalmi legendagyűjteményt ihletett a villa, amit mostani működtetője is láthatóvá tesz. Az 1896-ban épült ház eredeti szépsége, a bejárati veranda farácsa, a Lipták család antik bútorai, a kert, ahová Tamási Árontól Keresztury Dezsőig írók ültettek fákat, a maga egyszerűségében kivirágzott a felújítással, és noha a vendégkönyvek java a Petőfi Irodalmi Múzeumba került, néhány fotó, levél és vendégkönyvi bejegyzés itt is látható. A balatonkék ajtó- és ablakkeretek mögött hat szobát alakítottak ki közös könyvtárszobával, konyhával, társalgóval.
„Két héttel később megjelentek az első műfordítók” – emlékezik vissza Rácz Péter. Néhány éve a kertben álló kis ház is felszabadult: itt mozgáskorlátozottaknak alakítottak ki egy teraszos szobát.
A Magyar Fordítóház azóta változatlan rendszerrel működik: a magyar irodalmi alkotásokat idegen nyelvekre ültető fordítók, akiknek szerződése van egy magyar mű fordítására, 2 és 8 hét közötti időszakra kérhetnek ösztöndíjat az alapítványtól. Ennek összege szerény, de fedezi az itt tartózkodást (önellátással) és az útiköltség egy részét. Évente mintegy 40–50 műfordító érkezik, többségük rendszeresen visszatér. Emellett minden évben 10–12 fordítói szemináriumot is rendeznek, ilyenkor egy-egy tekintélyes műfordító hozza magával a rendszerint fiatalabb kollégákból álló csapatát.
„A múlt héten neolatin szeminárium volt soron, a hat szobára 19 spanyol, portugál, baszk, katalán műfordító jött, nem is fértek el mindannyian a házban” – mondja a kurátor, majd hosszan sorolja, hányféle nyelven született már műfordítás a falak között.
A szomszédos országoknak szánt kiemelt szerep visszaigazolódott, szép számmal érkeznek orosz, szerb, cseh és szlovák, román kollégák, és sokan jönnek a Lengyelországban működő három magyar nyelvű egyetemi tanszékről. De francia, német, japán, észt, holland, sőt indiai és mongol fordítókat is vendégül láttak már. A legtöbben a kortárs művek iránt érdeklődnek, de Márai Sándor, Janikovszky Éva, Sütő András, Hamvas Béla és a klasszikusok is vonzzák a műfordítókat. Rácz Pétert mostanában egyre jobban foglalkoztatja az utánpótlás: „Néhány nyelvben kezdenek kiöregedni a műfordítók. Szerencsés helyzetben vagyok, mivel tizenöt éve tanítok műfordítást a Balassi Intézetben, a diákokat – fiatal, huszonéves műfordítókat, akik a magyar irodalom vonzásába kerültek – minden évben lehozom ide egy rövid időre. Közülük kerül ki az új műfordító-nemzedék egy része.”
De máshonnan is jönnek újak. Az indiai fordító, Indu Mazaldan felnőttként tanult meg magyarul, és jelenleg a tizenkilencedik magyar kötetet fordítja. Van, aki most sajátítja el a magyar nyelvet, de már néhány hetet eltöltött a fordítóházban. A zavartalan munkát nemcsak az ösztöndíj, de maga a ház is segíti, többek között az a mára már közel 7 ezer kötetnyire nőtt könyvtár, amelyben a kortárs magyar irodalom művei várják leendő fordítóikat, emellett gazdag kézikönyvállományt és művészettörténeti összefoglalókat is tartalmaz.
„Amikor a mongol kolléga, aki a magyar irodalom történetéről írt monográfiát, rákérdezett, hol tartjuk a 17. századi műveket, már szaladtam is a boltba” – meséli a kurátor.
A könyvtárban külön egységbe kerülnek azok a kötetek, amelyek fordítása itt készült.
A színvonalat nem könnyű tartani. Az első másfél évtized lelkesedése után, 2012-ben volt egy kísérlet az akkori minisztérium részéről, hogy radikálisan csökkentsék a támogatást – ekkorra már az éves költség 90 százalékát ez fedezte –, de a Magyar Narancsban (lásd: Bocs, mégse, 2012. november 8.) megjelent írás hatására visszakozott. „Tulajdonképpen húsz éve stabilan eltartja az állam a fordítóházat. Végül is ki másnak a dolga lenne?” – összegzi Rácz Péter, aki megalapozott derűvel néz a következő évek elé, de kénytelen konstatálni, hogy idén, az új kormány felállása miatt az éves támogatásnak csak egy részét kapták még meg: „Nem lenne jó üzenete, ha szeptember közepén le kellene húznunk a rolót!” A műfordítás ma új reneszánszát éli, a magyar irodalom sok országban izgalmasnak számít. A támogatás összege stabil, de nem nő. Korábban bőven jutott a könyvtár gyarapítására, ma minden kiadást át kell gondolni, de azért megvásárolják az újabb kortárs műveket, megkínálva a műfordítókat az új magyar irodalom javával.
Évekkel ezelőtt volt két magánszponzora is a háznak, ez azonban ritka, mint a fehér holló. A források felhasználása mindazonáltal bővül. Néhány éve az egyhetes szeminárium idején jelentősebb külföldi irodalmi folyóiratok, kiadók szerkesztőit is vendégül látja a ház, őket itt ismerteti meg a hazájukban magyar irodalmat fordító kollégákkal, hogy a fiatal tehetségek így kapjanak lehetőséget a publikálásra. De a magyar írók is itt tudnak találkozni a műveik fordítóival.
Esterházy mongolul
A csöndes elvonulásokon túl évente egy alkalommal, a június eleji Ünnepi Könyvhét után – de még a nyári vakáció előtt – közös ünnepet tartanak. Ilyenkor egy kerti partin találkoznak írók és fordítók, támogatók, barátok és ismerősök; 80–100 vendég szokott összegyűlni a kertben. „Az idei különleges alkalom lesz – mondja Rácz Péter –, az alapítás óta eltelt húsz évet szeretnénk szépen megünnepelni. Minden évben koncertet, képzőművészeti kiállítást, néha színházi performanszot is rendezünk ezen a júniusi napon. Az idén néhány kinagyított fotóval fogjuk megidézni a fordítóház történetét. A képzőművészeti tárlat összeállítása Kovalovszky Márta művészettörténész feladata, aki kortárs művészeket hoz ide. A kiállított munkák nem feltétlenül kötődnek az irodalomhoz, de ilyen is előfordul. Szilágyi Lenke írókról készített portrésorozatából néhány darab itt is maradt azoknak a műveknek a társaságában, amelyeket az évek során képzőművészektől kértünk kölcsön, és ők örömmel megnyitották a műtermeiket. A legtöbb mű évek óta díszíti a szobák és közös helyiségek falait.”
A nyári ünnepen azért a műfordítás is helyet kap: egy-egy kortárs magyar író művéből néhány oldalnyi szöveget több nyelven olvasnak fel. Ezeket az alapítvány az évente kiadott Fordítói Füzetekben is megjelenteti, beleolvashatunk, hogyan fest Spiró, Esterházy, Bodor Ádám szövege mongol, török, baszk, bolgár vagy szuahéli nyelven. A sokéves csöndes, de folyamatos munka gyümölcse lassan, de biztosan érik, és mivel az alapítvány minimális bürokráciával működik, a villa ma is az, ami Lipták idejében volt: a személyes találkozások és az alkotás ideális színtere.
