Magyar Narancs: A 2000-es évek elején óriási fellendülést láttunk a gyerekkönyvek minőségében, az eladási számokban, az olvasói igényekben és a kiadók térfoglalásában. Ez most mintha leült volna, viszont egyre több a szakmai fórum, és megkezdődött a gyerekirodalmi szakemberek képzése. Hogy állunk ma az intézményesüléssel?
Szekeres Nikoletta: Jelentős mérföldkő volt 2014-ben a Károlin elindult gyermek- és ifjúsági irodalom szakirányú továbbképzés, amelyet Hermann Zoltán hozott létre. Ez egy diploma utáni, két féléves „foxi” (felsőoktatási szakirányú továbbképzés). Napjainkban a bölcsész szakok presztízsvesztésen mennek keresztül, az egyetemek próbálnak a hallgatókat bevonzó szakágakat létrehozni – ez is ilyen. Fontos gyerekirodalmi műhely található még az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán, illetve a Pécsi Egyetemhez kapcsolódva Szekszárdon, Debrecenben, Szegeden, Kaposváron, és még sorolhatnám.
MN: Fontos fejlemény, hiszen ők az igazi célközönség. De van értelme egyáltalán külön gyerek- és ifjúsági irodalomról beszélni, nem lenne jobb az egészet a szépirodalom részeként kezelni?
SZN: Alapvetően így állunk hozzá, hiszen a gyerekirodalom egyértelműen a szépirodalom része. Néhány szempont viszont indokolja, hogy a tanításban részben különválasszuk. Az egyik az eltérő fejlődéstörténet: gyerekeknek szánt irodalomról csak a 19. századtól beszélhetünk, és ez ráadásul bő félszáz évig a didaxisra épült, komplexitásában nem ért fel a felnőttirodalomhoz. A másik, hogy a gyerekirodalom esetében sokkal erőteljesebben jelen vannak a társtudományok, például a pszichológia, a mesekutatás vagy a képzőművészeti szempontok. A gyerekek olvasási metódusát alapvetően meghatározza a vizualitás. A legtöbbször könyvtárgyként beszélünk a kicsiknek szóló művekről – lásd Stian Hole: Garmann nyara –, hiszen szöveg és kép együtt mozog, csak együtt értékelhető. Az ifjúsági irodalom esetében különböző elképzelések léteznek, hogy mit jelent a young adult korosztály: a 14–21 éveseket, a 16–25 éveseket? Ma már létezik a new adult (ifjú felnőtt) kategória is. Ezek a kategóriák túlmutatnak az irodalmi megközelítésen, meghatározó szerephez jutnak a piaci stratégiák. Az ifjúsági irodalomban sok tekintetben felerősödve jelentkeznek az irodalom egészét jellemző tendenciák, ilyen például a soknézőpontúság vagy a disztópiák hangsúlyos szerepe. Ezek a művek intenzíven reagálnak a minket körülvevő világra, és tele vannak popkulturális utalásokkal. Gondoljunk Sepsi László Ördögcsapására vagy Totth Benedek Holtverseny című regényére, amelyek újszerű nyelvet hoztak a magyar irodalomba, és gyakran beszélnek róluk young adult kontextusban.
MN: Nálunk is egyre inkább jelen vannak a kamaszoknak szóló ún. problémacentrikus vagy tabukönyvek, amelyekben a szülők válása, internetes zaklatás, szexuális bántalmazás, öngyilkosság áll a középpontban. Ezek néha elég propagandaízűek, máskor meg ellenkezőleg, olyan elvont-allegorikus a feldolgozás, hogy inkább felnőtteknek való, semmint kamaszoknak. Mi lenne a jó irány?
SZN: Jó tíz évvel ezelőtt még mi, kritikusok hiányoltuk, miért nincsenek magyarul is olyan kemény tabutémákat érintő, kiváló ifjúsági regényeink, mint Hanikától a Soha senkinek vagy Herrndorftól a Csikk. Érthető, ha az értelmiségben és a kiadókban is megfogalmazódott ez az igény, de az irodalom nem úgy működik, hogy „légy szíves, írjál valamit a bántalmazásról!”. Kell erre egy belső igény, egy jó sztori, megfelelő nyelv. Egyelőre nem látom, hogy a magyar ifjúsági irodalom megtalálta volna a helyét, tapogatózás van, de nem hiszem, hogy ez elkeseredésre ad okot. Hiszen ezek a témák évtizedekig parkolópályára voltak helyezve, és a magyar társadalom egyébként is nagyon prűd. Az ’50-es évektől a ’70-es évek végéig az ifjúsági irodalom alapból fel volt tűzdelve politikai intenciókkal, majd inkább a meseregényekbe rejtettek el utalásszerűen motívumokat. Most a tabudöntögető könyvek igen népszerűek a piacon, és végre megjelentek olyan regények, ahol a poétika nem rendelődik alá a kényes témának, ilyen például Pacskovszky Zsolt Szabadesése. Viszont az ifjúsági könyveink a tömegtermelés nyomása alatt kevesebb szerkesztést kapnak, mint amennyit megérdemelnének. Persze lehet azt mondani, hogy örüljünk, ha egy kamasz egyáltalán olvas, de azért a kiadók tehetnék egy kicsit magasabbra a lécet.
MN: Úgy látom, nálunk a legtöbb gyerekirodalmár és szerző is csak addig foglalkozik a témával, amíg a saját gyereke miatt érintett, utána kipörög belőle. Baj ez, vagy természetes, hogy így van?
SZN: Nehéz kérdés, bennem is felmerült már, hogy meddig szeretnék ebben komolyan benne maradni, de nálunk annyira gyerekcipőben jár a gyerekirodalom, hogy rengeteg a tennivaló, és egy új dolog születésénél mindig izgalmas jelen lenni; ráadásul nagyon kellemes utazás és alászállás (akár a tudatalattiba is) egy-egy ritka jó gyerek- és ifjúsági irodalmi szöveg. Azt érteni kell, hogy akkor tudnak jól dolgozni az egyetemi műhelyek, akkor lehet jó a szekunder irodalom, ha jó primer szövegeket kap. Való igaz, hogy a szerzők is „kiöregednek”, vagy egyszerűen csak a gyerekeik nőnek fel. Persze vannak konstansabb gyerekirodalmi alkotók is – a teljesség igénye nélkül Lakatos István, Elekes Dóra, Berg Judit, Dóka Péter, Dániel András, Jeney Zoltán, Kertész Erzsi, Majoros Nóra –, de nem várhatunk szerzői állandóságot. És van itt egyfajta presztízsprobléma is. Nálunk még mindig egy kicsit „ciki” gyerekirodalmat csinálni. Szerencsére a kamaszirodalom és a felnőttirodalom között nagy az átjárás, én például simán odaadtam egy szegedi utazás után a kamasz fiamnak Szilasi László A harmadik hídját, főleg, mivel nagyon szimpatikus volt neki a szerző. Egyébként ezért is jó, ha a szerzők eljutnak az iskolákba, a gyerekekhez.
MN: Nem lehet elégszer elmondani, milyen fontos szerepe lehetne a kortárs irodalomnak az olvasás megszerettetésében. Sok oka van annak, miért csak nagyon lassan cserélődnek le a százéves kötelező olvasmányok – például azok vannak meg csupán a könyvtárakban nagy tömegben, és azokhoz van „kész tananyag”. Egy ideális világban milyen magyar szerzésű könyveket ajánlanál feldolgozásra?
SZN: A legfontosabb egy új NAT és új kerettantervek bevezetése lenne, mert ami most van – „nem mondom meg, mi a kötelező, de amit ajánlok, az ötven éve ugyanaz” –, az nem fog menni. Pedig lehetne ezt jól csinálni, Baka L. Patrik egy tanulmányából tudható, milyen elképesztően friss és modern a Szlovákiában 2015 óta érvényben lévő, revideált oktatási program. Tervezzük a HUBBY-val, a Magyar Gyerekkönyv Fórummal egy vlog elindítását, amellyel pedagógusok és szülők számára szeretnénk megkönnyíteni a választást. Igazából sok minden – ha nem is zökkenőmentesen – már bekerült a tananyagba, Berg Judittól a Rumini és Varró Dániel, Tóth Krisztina szövegei ott vannak az olvasókönyvekben. Nekem szívügyem a líra, Kollár Árpád Milyen madár kötete vagy Kovács András Ferenc versei. Lakatos István Majdnem halálos halálsugár könyvén remekül meg lehet tanítani egy harmadik-negyedikesnek a biztos olvasást, az abszurdabb gondolkodást és az önmagáért való, just for fun szöveg- és illusztrációépítkezést. Kertész Erzsitől a Göröngyös úti iskola vagy Lipták Ildikótól a Nyári nyomozás finom pszichológiával segítik a problémás helyzetek feldolgozását. A felsősöknek ott van Dóka Pétertől A kék hajú lány és Tasnádi Istvántól A kőmajmok háza, két kiváló regény, és egyik sem háromszáz oldal! Emellett rengeteg a jó fordítás. A tanárok állandó problémája, hogy semmire nincs idő, akkor inkább adjunk fel rövidebb műveket, amelyeket valóban el lehet olvasni, akár év közben is, a régieket pedig semmiképpen ne dobjuk ki, de olvassunk együtt a gyerekekkel részleteket, mert ebben az esetben talán a kevesebb több. Azt lenne fontos megérteni, hogy az olvasás nem egy old school dolog, és nem is generációs választóvonal, hanem alapvető szükséglet, mert aki nem tud olvasni, az tényleg el fogja hinni, amit az óriásplakátokon sulykolnak, és idővel nem fog felmerülni, hogy mindig van választási lehetőség.
| Névjegy Irodalmár, kritikus, a nemzetközi IBBY magyar tagozata, a Magyar Gyerekkönyv Fórum (HUBBY) elnökségi tagja, a Mesebeszéd (Minerva, 2017) gyermek- és ifjúsági irodalmi kézikönyv egyik szerzője és szerkesztője. 1978-ban született Budapesten, a PPKE BTK-n végzett, óraadó a Károli Gáspár Református Egyetem gyermek- és ifjúsági irodalom szakirányú továbbképzésén. |
