| Imre Flóra: Dal a dalról
visszajön a költészet visszajön csak a valóság nem jön vissza többé könnyű szavak lebegnek odafönn a dallam szárnyán örökkön örökké
hiszen akármit magába vehet megszólalnak a tavasszal kivágott gyümölcsfák fertőtlenítőszerek kilátástalan hólapátolások
a vers mindent tud és semmit se tud megpendül és felzeng a tér mögötte nem vezet sehová sem az az út hiába rímel úgy hogy mindörökre
kiröhögnek a kíméletlen évek elcsattan a couplet és el az élet |
Imre Flóra szép verseket ír. Nincs könnyű dolga, mert a szépség egy ideje gyanús: könnyű giccsnek nézni. Pedig a giccs nem az, ami szépnek akar mutatkozni, noha nem szép, hanem az, ami művészetnek akar látszani, pedig nem művészet.
Imre Flóra rímes verseket ír, ami ma nem divat. Tulajdonképpen már tegnap sem volt az: rímelni, csak úgy, a rím kedvéért, ez mintha egyszerre lenne kevés és sok. A komoly szabadversek mellett túl sok, a Nyugat első nemzedékének megvesztegető rímtechnikájához képest túl kevés. Mit tehet ebben a helyzetben a költő? Rontásokkal, hibákkal próbálhatja felpiszkálni a szépség sokadik (vagy ez mégiscsak annyit jelent: örök?) utóvirágzásába beleerenyedt olvasói érdeklődést, vagy a végletekig feszítheti a rímtechnikát és a formakultúrát, összecsengetve, mint Varró Dániel, a „rafinált”-at a „muffin állt”-tal. Mindkét megközelítésben van valami komolytalanság, valami könnyűség, „mit a medvék lenéznek”. Pedig az igaz, hogy a nagy kérdésekre a komolytalan válasz nem érvényes válasz, de maga a komolytalanság, mint az Esti Kornél énekéből is tudhatjuk, nagyon is az.
De Imre Flóra még csak nem is viccel. Verseiben a mámorba, az édességbe olykor belevegyülnek ugyan az ókori és a kortárs Mediterráneum fanyarabb fűszerei is, de ezek még így is annyira idilliek, hogy valósággal elfeledtetik ennek az idillnek a végül is mindig csak pillanatnyi, törékeny vagy vágyott voltát: nem véletlen, hogy válogatott verseskönyvének címe – Még tart a könnyűség – egyszerre szól a boldogságról és annak mulandóságáról.
Amikor – és ez Imre Flóra verseiben nagyon gyakori – már az első sorok olyan szenvedélyesek, hogy ezt a szenvedélyt a versben fokozni nem, csak modulálni lehet, akkor az ellenpont elmaradása olykor hiányérzetet hagy maga után, éppen ezért annál érdekesebb, amikor a versben különnemű elemek szervesülnek.
Ilyen vers a Lefelé a hegyről című kötetben megjelent Dal a dalról is: érthetetlen, hogy a válogatott versekből miért maradt ki. Ez a darab is magasan kezdődik: nem fél a „költészet” szót már az első sorba beemelni, a vállalás kockázatát pedig csak fokozza a második sorban az oly problémás, értékvesztett, egyszerre üres és túl telített „valóság” említése – mindezt ráadásul szinte a sanzonszerűségig melodikusan, annyira, hogy a szöveget kis változtatásokkal akár A Keresztapa melankolikus betétdalának dallamára is el lehetne énekelni. De fontos, hogy a vers maga is tud erről a dalszerűségről (amelyet különben már a cím is megígér): „könnyű szavak lebegnek odafönn / a dallam szárnyán örökkön örökké”.
Ez már tényleg sanzon. Ezt muszáj ellenpontozni, ahogy például Várady Szabolcs Te megjelensz-e című versében olvasható a „kényelmes, ósdi mérték”-be már majdnem belefeledkezett költőről az ironikus közbevetés: „Vagy mondjuk inkább: ringatózom, / ó istenem, a dallamán?” De Imre Flóra verse máshogyan teszi szóvá a saját dallamát, észrevéve, hogy a szinte vakszövegszerű, esetleg csak tollpróbának, dallamkísérletnek indult első, dúdolgatós versszak után akármilyen fogalmi tartalmat megszólaltathat: „hiszen akármit magába vehet”. Eddig minden sor egy gondolatot tartalmazott, a sorvégeken befejeződtek a mondatok, de a most következő kijelentés nem ér véget a sor végén („megszólalnak a tavasszal kivágott”): a „gyümölcsfák”-nak már csak a következő sorban jut hely, utána ráadásul a roppant költőietlen „fertőtlenítőszerek” következnek. Mégis költői bravúr ez a sor: egyetlen ötös jambust (titá-titá-titá-titá-titá) két szóból hézagmentesen összeállítani ritka teljesítmény, az ilyesminek mindig különös, evidenciaszerű súlya van, úgy, mint József Attilánál azután, hogy „Talán eltünök hirtelen, / akár az erdőben a vadnyom”, ennek a két szónak: „Elpazaroltam mindenem”. Ráadásul amilyen harmonikusan illeszkednek egymáshoz verstanilag a „gyümölcsfák” és a „fertőtlenítőszerek”, olyan idegenek egymástól fogalmilag.
Márai írja, hogy Babitsnak volt egy antológiaterve, amelyben nem egész versek, hanem csak jól sikerült verssorok szerepeltek volna: ennek a sornak ott volna a helye a gyűjteményben. És mindjárt a következőnek is: „kilátástalan hólapátolások”. Ismét egy két szóból álló sor, de az előző prózaiságával szemben ez most kimondottan artisztikus: érdemes felfigyelni rá, hogy az első szótag kivételével csupa mély hangrendű magánhangzó szerepel benne, amelyek hatását a lágy „l” hangok és a többi – az egyetlen „n” kivételével zöngétlen – mássalhangzó csak fokozza.
Ez az a pont, ahol a költő az erre fogékony olvasót már annyira megnyerte magának, hogy bármit mondhat: tulajdonképpen elég, ha innen már nem rontja el. És valóban: „A vers mindent tud és semmit se tud” – ez inkább csak dallam, mint megragadható gondolat, de az előző versszak bravúrja még olyan közeli, hogy még a ridegebb fogékonysággal akár blöffszerűnek is minősíthető következő sort sem kell zokon vennünk: „megpendül és felzeng a tér mögötte”. Valószínű, hogy a versszak két utolsó sora a manapság nem túlra sokra becsült formaihlet jegyében született: a költő fut a „mögötte” rím után, amely a „mindörökre” szót hívja, csakhogy ebben a nagyszabású szóban még sincs semmi hamis magasztosság, mert mire elhangzik, már vissza is van vonva: már tudjuk, hogy hiába hangzik el.
Imre Flóra kedvenc műfaja a szonett, de míg pályája első felében inkább a latinos (franciás–olaszos) négy–négy–három–három soros forma volt az uralkodó, egy ideje shakespeare-i típusúakat ír: ezekben a három négysoros, keresztrímes versszak után egy párrímes kétsoros következik (ez a
couplet). Ilyen a Dal a dalról is: a hol disszonánsan, hol harmonikusabban dallamos négysorosok után szinte ostorként csap le az utolsó két sor a kíméletlen évek közönséges röhögésével, a couplet keresett idegenszerűségével és a vers utolsó helyére illesztett élettel, amely mellől még az ige is le van spórolva, és csak a csupaszon megismételt igekötő csattan – el.
