Marozsán Erika: Másfél éve mutatták be a filmet, azóta öt külföldi produkcióban dolgoztam, de az elhúzódó utómunkák miatt csak április végén lesz a következő bemutatóm. Dolgoztam egy Fehéroroszországban forgatott amerikai-német filmben, egy Münchenben és Bécsben forgatott német-osztrák filmben, egy német tévéfilmben és egy olasz-német koprodukcióban, amiről még nem lehet tudni, hogy moziban vagy televízióban mutatják-e be, ugyanis most keresnek hozzá forgalmazót.
MN: Lugosi Béla óta te vagy az első magyar színész, akinek esélye van rá, hogy nemzetközi filmes karriert csináljon. Az itthoni alacsony költségvetésű, alternatív és főiskolás vizsgafilmek után hogyan csöppentél bele egy pazar kiállítású, kosztümös páneurópai film főszerepébe?
ME: A Szomorú vasárnapba tényleg sok pénzt adott az Eurimages. Olaszország, Magyarország, Németország, Franciaország vett részt benne, ezért úgy döntöttek, hogy az egyik főszerepet magyar színész fogja játszani, de amikor eljöttek ide körülnézni, még nem tudták, hogy melyik szerep lesz az. Úgy tudom, hogy engem a magyar koprodukciós partner, a Fókuszfilm ajánlott, akik még az Új Színházból és a hazai filmjeimből ismerhettek, aki pedig nagyon komolyan a figyelmükbe ajánlott és rávette a rendezőt, hogy nézzen meg engem a színházban, az a barátnőm, akit a Rám csaj még nem volt ilyen hatással forgatásán ismertem meg. Utána pedig hosszú hónapokig folytak a próbafelvételek.
MN: És a próbafelvételeken dőlt el az, hogy nemcsak szerepet kapsz, hanem hogy melyik szerep lesz az?
ME: Igen. De egy ilyen nagy filmnél nem elég az, hogy a rendező téged képzeljen el arra a szerepre.
MN: Beleszólnak azok is, akik a pénzt adják?
ME: Mi az hogy! Elsősorban ők vannak döntési helyzetben. És mivel ez négyes koprodukció volt, mindenhová el kellett vinni a próbafelvételek anyagát, és sorra mindenkinek rá kellett bólintania, így aztán véletlen szerencse volt, hogy megkaptam a szerepet. Sok híres színésznek felmerült a neve, a franciák például azt szerették volna, ha Juliette Binoche játssza...
MN: Egy ilyen gazdag produkciónál bizonyára nem a pénz döntött. ´t is meg tudták volna fizetni.
ME: Persze. Viszont akik sok pénzt tesznek bele egy filmbe, azok szeretnék visszakapni, és egy nagy névre jobban bemegy a közönség. De a rendező ragaszkodott hozzám, és végül sikerült keresztülvinnie az akaratát.
MN: Milyen volt tízszer akkora költségvetéssel és stábbal dolgozni, mint amilyet itthon megszoktál?
ME: Az első élményem elég sokkoló volt. A Kerepesi temetőben volt az első forgatási nap, egy nagy térségben legalább kétszáz ember sürgött-forgott, mindenkinek volt saját széke, mint ahogy azt a film-a-filmben jelenetekben látni lehet, a nagy színészeknek mind megvan a saját széke, rajta a neve. Először kicsit komikusnak éreztem, de én olyan vagyok, aki egy másodperc alatt mindenhez hozzászokik. Most jöttem haza Rio de Janeiróból egy német-amerikai film forgatásáról, és amikor oda érkeztem, egyáltalán nem tűnt fel nekem, hogy pálmafák alatt járkálunk, hogy 25-30 fok van, hogy tízezer kilométerre vagyok otthonról, csak amikor hazajöttem, és esett az eső, akkor érzékeltem, hogy honnan jövök. A Szomorú vasárnapnak is arra az első percére emlékszem, amikor megláttam a kétszáz embert, akik mind arra vártak, hogy én megérkezzek. De utána már nem volt zavaró, mert mindenki végezte a munkáját, dolgoztunk. Ugyanúgy, mint Joan Stein Oscarra is jelölt rövidfilmjében, ami pedig abszolút no-budget film volt, mindenki ingyen dolgozott benne, és az ottani lerobbant lakásnak a sarka éppolyan természetes volt, mint a drága filmben az, hogy saját lakókocsim van. Mert ez az egész csak a saláta, a körítés, csak az számít, hogy jól dolgozik-e az ember vagy rosszul.
MN: Gondolom, viharos gyorsasággal megtanultál németül.
ME: Nem mondanám. Ez olyan, mintha én nemcsak birkózásból szeretnék olimpiai bajnok lenni, hanem még mellettte cselgáncsból is. Idegen nyelven játszani eleve nagy kihívás a színésznek, és nekem most egyszerre két idegen nyelvhez kell hozzászoknom. Angolul sem beszélek jól, de azt legalább általános iskolás korom óta tanulom, míg a némettel csak másfél éve találkoztam. Még mindig keresem a saját hangomat, egyszerűen nem is tudom elképzelni, hogy mit jelent a németeknek az, ahogy én játszom.
MN: Szinkronizálnak vagy eleve olyan a szereped, hogy akcentussal beszélhetsz?
ME: Beleírják a forgatókönyvbe. Mégis azon gondolkoztam, hogy mit szólhatnak hozzá azok, akik ott ülnek a moziban. Az volt az érdekes, hogy mostanában elkezdtem angol nyelvű filmeket nézni a tévében, hogy hozzászokjon a fülem, lássam, hogy ők hogyan játszanak, hogy tartják a szájukat. Így láttam megint a Római vakációt, amit annak idején vagy szinkronizálva láttam, vagy nem tudtam elég jól angolul ahhoz, hogy észrevegyem, hogy az Audrey Hepburnnek akcentusa van. Utána ez eltűnt nála, vagy a személyiségéhez idomult. A nyelv kérdésének most különleges szerepe van az európai filmben. Februárban kint voltam a Berlinalén, és mindenki arról beszélt, hogy mennyire erőre kapott az európai filmgyártás, mármint financiális értelemben. Én is úgy érzem, hogy a megerősödött Európai Unió a filmgyártás terén is hallatni akar magáról.
MN: Mi a következő programod?
ME: Ha minden jól alakul, akkor ott leszek az Oscar-díjkiosztón, a rendezővel és a forgatókönyvíróval én képviselem a rövidfilm kategóriában jelölt One Day Crossingot, és jó lenne, ha Nagy András, az operatőr is tudna jönni. Nem nagyon tervezek, mert fogalmam sincs, hová visz ez a pálya, tartós lesz-e irántam az érdeklődés vagy ez csak egy rövid fellángolás.
Bori Erzsébet
