Paul Lunde: Titkos kódok

  • - barotányi -
  • 2011. november 30.

Könyv



A szerző, aki eddig megjelent könyvei alapján egyszerre járatos a nyelvészetben, az iszlám kultúra vagy éppen a szervezett bűnözés történetében, most ahhoz a témához nyúlt, mely szerteágazó érdeklődési területeinek mintegy közös osztója. Persze kockázatos dolog a jelek, kódok és jelrendszerek világát egy pár száz oldalas - igaz, cserébe gazdagon illusztrált - albumban összefoglalni. Ne is várjon senki holmi elmélyültséget a Titkos kódoktól: egy szórakoztató, tanulságos kötetet, egyben szemnek való csemegét vehetünk kézbe. Mintha csak az ismeretterjesztő történelmi csatornák tematikus műsorainak zanzásított kivonatát olvasnánk - szerencsére a szószátyár terjengősségük nélkül. S lehet bár eredeti szakmája grammatikus, messze kerüli a jeltudományi, szemiotikai fejtegetéseket és analízist, inkább a radikális mellérendelés jegyében egymás mellé halmoz mindent, aminek relevanciája lehet jelek és jelzések terén. Afféle szükségtelen melléklet gyanánt egyfajta írástörténetet is kapunk tőle, de nem ez és nem is a tudományos jelölésekről szóló részek a könyv erősségei. Lunde ott jön lázba, ahol rejtélyt szimatolhat a publikum: számos oldalt szentel rég elfelejtett írásrendszerek sikeres vagy sikertelen megfejtéseinek, és persze kiemelt fontosságot élveznek nála a vallásos szimbolikák. A titkosírások történetének ismét csak vázlatos ismertetésekor pedig egyértelműen beindul - ennél csak a kalóz- és bűnözői kódokat, jelrendszereket és szlengeket ismerteti nagyobb élvezettel. S az állati mimikri, a partitúranyelv vagy a süketnéma-jelbeszéd felvázolása mellett marad ideje arra is, hogy a modern számítógépes kódolás elméleti alapjait megossza a laikus és lamer olvasóval. Lunde könyvének legnagyobb érdeme, hogy felébreszti a kíváncsiságunkat, és arra ösztönöz, hogy egy-egy részterületnek alaposabban is utánanézzünk.

 

Kossuth, 2011, 288 oldal, 7500 Ft

 


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.