Interjú

"Válaszaim végképp nincsenek"

Erlend Loe író

  • Kovácsy Tibor
  • 2011. november 30.

Könyv

A több mint két méter magas norvég író nevét (a szóvégi "e" néma) immár húsz nyelvre lefordított könyve, a Naiv. Szuper. tette ismertté. A Scolar kiadó a múlt héten mutatta be magyar fordításban Vegyesbolti csendes napok című regényét. Ebből az alkalomból járt Budapesten.

 


Fotó: Gordon Eszter

 


Magyar Narancs: Tudsz valamit Magyarországról?

Erlend Loe: Valamennyit a történelméről - jó ideje a vesztes oldalon álltok, ami nyilván fájdalmas dolog. Tudok a múlt évi választás eredményéről, amely lehetővé teszi a mostani, jobboldali kormány számára, hogy elfogadtathasson bármilyen, neki tetsző törvényt. De hát erre szavaztak az emberek.

MN: Az Elfújta a nő című regényed utolsó mondatában a főhős felfogja, hogy az életét "a világon senki más nem élheti le" rajta kívül. Ez egyrészt evidencia, másrészt kihívás, de a kontextusban akár szomorú megállapításként is felfogható.

EL: Ez, ha úgy tetszik, nyitott végű könyv, de szerintem a főhős azt érti meg ekkor, hogy felnőtté vált, vállalnia kell a felelősséget az életéért, szóval ezt én pozitív ösztönzésnek tekintem: nem engedheti meg, hogy továbbra is mások uralják az életét.

MN: Mégis éreztem egyfajta iróniát ebben a "felismerésben", hiszen közvetlenül előtte megint csak a főszereplő nő vette kézbe az élete irányítását.

EL: Igen, de eddig még nem volt ilyen revelációja, úgyhogy szerintem ez mégis jó jel.

MN: Miután befejeztél egy könyvet, elgondolkozol a szereplők további sorsáról?

EL: Egyáltalán nem: amikor véget ér egy regény, nincs tovább a történet. A folyamat egyébként úgy zajlik, hogy miközben jövök-megyek, eszembe jut mindenféle, amiből lassan összeáll egy történet, amit aztán le lehet írni. Ez az, ami örömet okoz. Amikor vége, akkor valóban vége van.

MN: És mik jutnak az eszedbe: helyzetek, párbeszédtöredékek, folyamatosan gazdagodó karakterek?

EL: Normális esetben először a hősnek kell meglennie. Eltart egy ideig, amíg kialakul, hogy ő kiféle, miféle, mit lehet vele kezdeni. Aztán folyamatosan jegyzetelek, mindenféle megfigyeléseket, párbeszédtöredékeket, és a jegyzetekből létrejön egy kirakójáték. Amikor írni kezdek, még nem ismerem a történetet, hanem a jegyzeteim alapján improvizálok. Amúgy sem nagyon cselekményközpontúak a könyveim, inkább élethelyzetekről szólnak, a nyelvről, gondolatokról. Így aztán bátran improvizálhatok, hiszen igazából nincsen cselekmény, amit lerombolhatnék.

MN: Úgy tűnik, hogy főleg a finoman vicces, kicsit abszurd helyzeteket gyűjtögeted nagy kedvvel.

EL: Igazából az ösztöneimre hagyatkozom. Megfigyelek, érzek, hallok, olvasok, gyűjtögetek. És valóban nem a szélsőséges abszurditásokat, hanem az olyanokat, amelyek valamilyen gyengédséget is hordoznak. Nem állítom, hogy a világ kegyetlen, vagy hogy az élet értelmetlen, inkább csak azt, hogy vicces és tragikus egyszerre.

MN: A hőseid többnyire bizonytalan, határozatlan fiatal férfiak, akik egy kissé elveszetten mozognak az életben. Te is közéjük tartozol?

EL: Azt hiszem, lehettem volna ilyen, de szerencsére elég hamar rájöttem, hogy mit szeretnék csinálni, ezt csinálom, és közben nagyon jól érzem magam. Úgyhogy nem vagyok elveszett ember - ráadásul kapcsolatban élek, gyerekeim vannak, szóval sok értelmes dolog van az életemben. Viszont könnyen tudok azonosulni az olyan emberekkel, akik kívül rekedtek. Úgy érzem, fiatalabb koromban, gyerekként én is ilyen voltam. Szeretetteljes, biztonságos volt a gyerekkorom, mégis valahogy félrehúzódó voltam, nem fociztam, inkább figyeltem másokat. És azt hiszem, maradt bennem rokonszenv az ilyen bűntudatos lúzerek, a kissé fellengzős, de rokonszenves emberek iránt.

MN: A magyar könyvpiacon, de másutt is egyre inkább jelen van a skandináv irodalom. Van ebben szerepe valamilyen állami támogatásnak?

EL: Először is el kell mondanom, hogy sok jó könyv jelenik meg, tehát középszerű könyveket nem próbálnak a piacra erőltetni. Szóval van miből válogatni. Én például messze vagyok attól, hogy a nemzedékem legjobb írójának számíthassak, sokkal jobbak vannak. És van/volt közöttük néhány, aki mintegy "kaput nyitott" a skandináv irodalomra, Norvégiából. Például Jostein Gaarder Sofie világa című regénye, egy fiataloknak szóló filozófiai munka, amely világszerte több mint harmincmillió példányban jelent meg. Aztán ott vannak a sikeres krimiszerzők, a norvégok közül például Karin Fossum, Anne Holt, Unni Lindell. 'k is népszerűek például Német- és Franciaországban. Aztán ott vagyunk mi, akik másfajta, kicsit furcsább könyveket írunk. És a kinyílt kapukon már ezek a kisebb példányszámban eladható munkák is kijutnak.

MN: Persze ez is érdekes, hogy miért van újabban ennyi jó író Skandináviában.

EL: Nálunk, Norvégiában több mint negyven év óta közvetett és közvetlen támogatást élvez az irodalom. Az állam szinte minden újonnan megjelenő könyvből legalább ezer példányt megvásárol. Gyerekkönyvek esetében ezerötszázat. Így a kiadóknak máris megéri, hogy megjelentessék ezeket a könyveket. És maguk az írók is tudják, hogy ha nem is fognak meggazdagodni, valamennyi pénzre azért számíthatnak. Aztán vannak az írószövetségi ösztöndíjak: ha már megjelent az embernek egy-két kötete, előbb-utóbb kap ilyen ösztöndíjat. Tehát nem kényszerülünk rá, hogy valamilyen munkát vállaljunk az írás mellett. Aztán ott vannak a hosszú telek, a sötétség, a házban viszont meleg van, úgyhogy nyugodtan írhatunk.

MN: Van Norvégiában íróképzés?

EL: Egyetemekhez kapcsolódó egyéves író-akadémiák vannak, ahol írók oktatnak. Én nem jártam ilyenbe, és van is bennem némi gyanakvás velük szemben, hiszen az írásnak belülről kell jönnie. Jó, tanulni is lehet, és jó sugallatok érhetik az embert, ez igaz. De azért ezek az iskolák a divatot követik, és nagyon hasonló írásokat eredményeznek. Szóval örülök, hogy nem jártam ilyenbe.

MN: Oslóban élsz?

EL: Igen, Trondheimből származom, de Oslóban élek.

MN: Élénk irodalmi élet zajlik Oslóban? Felolvasásokra, ilyesmikre gondolok.

EL: Fél éve nyílt meg az Irodalom Háza a városközpontban. Minden héten több program is van, viták, felolvasások, világhírű írókkal, akik az épületben lakhatnak.

MN: Mi a helyzet a szépirodalom iránti érdeklődéssel?

EL: Eléggé stabil, továbbra is sokan vásárolnak könyveket, pedig a könyv nem olcsó Norvégiában. De az is meglep, hogy milyen sokan váltanak jegyet még a viszonylag ismeretlen írók felolvasásaira is. Ha pedig híresebbek jönnek, be sem fér a tömeg a terembe, úgyhogy videón kell követni az eseményeket az épület többi részében.

MN: Nem zavar, hogy állandóan skandinávot mondok, nem pedig norvégot?

EL: Nem: norvég vagyok, skandináv, európai, és ezt mind egyformán fontosnak érzem. Nem hiszem, hogy kifejezetten norvég könyveket írok, kizárólag a norvég olvasóknak. Persze ez is a részem, amit nem tudok levetni magamról, de sokkal jobban érdekel általában az emberi lélek, mint a norvég lélek.

MN: Nem úgy, mint a Vegyesbolti csendes napok németgyűlölő hősét. Nem osztod ezt az indulatát?

EL: Nem, csak eljátszom ezzel a klisével, amely gyakran előbukkan, ha Németország kerül szóba. És amely nagyon igazságtalan is, hiszen Németország valóban hosszú utat tett meg, ténylegesen leszámolt a múltjával, szemben például Ausztriával vagy Olaszországgal.

MN: És Norvégia?

EL: Ez egyszerűbb történet, hiszen Norvégiát megtámadták a németek, mi nem működtünk együtt...

MN: ...azért voltak, akik együttműködtek...

EL: Őket le is lőtték. Persze az ellenállókat is, akik pedig túlélték, azok lettek a hősök. Szóval egyszerűbb volt a helyzet, mint máshol. De ahogy mondod, voltak kollaboránsok, akiket a háború után megbüntettek, és a gyerekeiket is zaklatták például az iskolában, ami sok életet tönkretett. Én például csaknem harmincéves voltam, amikor megtudtam, hogy az apai nagyapám is kollaboráns volt, a rendőrségnél dolgozott. Ez éveken át titokban maradt, és ezerszámra vannak hasonló történetek. Mindez csak újabban került elő - inkább a fikciós irodalomban, szóval sok még a tennivaló.

MN: A Doppler című regény német származású szereplőjének a története összefügg a családi múltaddal?

EL: Azt hiszem, hogy a családi történet miatt érdekel az átlagosnál jobban ez a kor. Azok a németek, akik a harmincas években voltak húsz-harminc évesek, átlagos emberek voltak egy őrült társadalomban. És más háborúkban is hasonló volt a helyzet, szóval nehéz jókról és gonoszokról beszélni. Olyan élethelyzetek ezek, amikor az emberek rosszkor voltak rossz helyen, és ebből próbálták kihozni maguk számára a legtöbbet.

MN: A hőseid általában habozó, ingadozó emberek, akik nem akarnak, nem tudnak lehorgonyozni biztos értékek mellett.

EL: Azt hiszem, hogy számos tragédiának, így akár a háborúknak is az az oka, hogy sok ember nagyon megrögzült nézeteket képvisel, ilyen válaszokat ad a különféle kérdésekre. Szerintem az élet sokkal bonyolultabb, tehát minden egyszerű megoldást gyanakvással kell fogadni. Szóval árnyaltabb megoldás vitatkozni, töprengeni, mint megoldási javaslatokat tenni, hiszen nem vagyunk bölcsebbek a többieknél. Én például írok, de sokszor fogalmam sincs, hogy miért teszem, és hiába szeretem, nem tudom, mi sül ki belőle, válaszaim pedig végképp nincsenek.

MN: Vagyis igazából szereted a hőseid zavarodottságát?

EL: Így van, hiszen én magam is ilyen vagyok.

Neked ajánljuk