Sinka István állambiztonsági visszacsábítása

A karámba terelt Fekete Bojtár

  • Szőnyei Tamás
  • 2011. október 27.

Könyv

A bihari pusztáról indult Sinka István (1897-1969) a népi írók csoportjának legkonokabb képviselőjeként nem publikált - nem is publikálhatott volna - a Rákosi-érában. Nagy Imre első miniszterelnöksége idején már visszaterelték volna az irodalmi életbe, ám ez csak az első Kádár-évben sikerült - állambiztonsági segédlettel.

Személyi dossziéja (O-9185) megnyitását 1945 előtti publikációi (Fekete Bojtár című regénye és az Egyedül Vagyunk című nyilas újságban megjelent versei) mellett azzal indokolták, hogy kapcsolatban áll a Nemzeti Parasztpárt jobboldali politikusaival és "az ún. 'népi írók' csoportjával", verseivel pedig uszít a népi demokrácia és a Szovjetunió ellen.

A szaglászás kezdetei

1949 januárjában, a 18/21 sz. ügynök arról adott hírt, hogy a költő Veres Péter segítségét kérte útlevélügyben, persze hiába. Trieszten keresztül akart volna kijutni Franciaországba, az emigrált parasztpárti vezetőhöz, Kovács Imréhez. El lehet képzelni, milyen mélységes elkeseredettség munkált a nyelveket nem tudó, kubiktól megroppant gerincű Sinka Istvánban, ha elszánta magát az anyaföld elhagyására. Egy másik jelentés szerint februárban ugyanezért Szabó Pálhoz fordult, "mert nem bírja Magyarországon a terrort, elnyomják tehetségét, nem tud megélni". Szabó sem segíthetett. Az államvédelmi értékelés szerint Sinka István disszidálásra készült - ez is indokolta a szemmel tartását.

Tudták, milyen kommentárt fűz a politikai fejleményekhez, miként vélekedik írótársai viszonyáról a rendszerhez, hogyan reagál az irodalmi életbe való bevonását célzó írószövetségi kezdeményezésekre, hogy áll anyagilag, kivel tart kapcsolatot, min dolgozik, hogy szolgál az egészsége.

"Akárki akasztat fel kommunistát - mondta Sinka - az csak jó nekünk" - olvasható egy 1949. szeptemberi jelentésben, a Rajk-per kapcsán. Azt tartotta, hogy a vádlottak éppoly ellenségei a magyar népnek, mint a vádlók, s különösen "durván szidalmazta" a kémkedés koholt vádjával elítélt történész-újságírót, Horváth Zoltánt, aki "rothadt polisi zsidó létére" őt támadta meg, és nevezte a nép ellenségének a Népszavában. A hazug propaganda meg fogja bosszulni magát, vágta 1950-ben Veres Péter szemébe. 1952 nyarán azt fejtegette, hogy "ki kell seperni" a kommunistákat az országból a rendszerváltozás után, "menjenek a Volga mellé". 1953 januárjában a szovjet orvosper hírét "az elkerülhetetlen végzet" beteljesedésén örvendezve fogadta. Arról nincs jelentés, mit szólt ahhoz, hogy Sztálin márciusi halála után leállították a hivatalos antiszemita kampányt és az ennek kirakataként rendezett pert, de arról van, hogy a diktátor halála után felelősségre vonásról fantáziálgatott Erdélyi Józseffel, az antiszemitizmusáról hírhedt költővel, aki így fogadkozott: "minden erejével küzdeni fog, versben, szóban, röpiratban, hogy az új rendszerben zsidó ne vásárolhasson, ne bérelhessen földet".

1953 tavaszán "Harmath Andrásnak" elmesélte, mit tapasztalt vidéken: "Nyomor, kenyér nincs, zsírozó nincs - mondotta. Megkérdezte egy istállóban összezsúfolt munkástömegtől: 'Volt-e ilyen utolsó, hitvány szállásuk a legpiszkosabb zsidó földbérlő uraskodása idején?' Ezután Sinka szidta a kormányzatot, és kijelentette, hogy a darvasi állami gazdaságban elvégezte azt a felvilágosító munkát, amit neki ott a lelkiismerete diktált." "Varga Sándorral" közölte, inkább nyomorog, de nem hajlandó dolgozni ezeknek: "nem teheti meg azt, hogy lemenjen egy faluba, lássa az üres csűrt, az éhes jószágot, a kongó kamrát és az üres padlást, s azt írja, hogy a dolgozó parasztok énekelnek a boldogságtól."

A padláslesöpréshez képest ő is értékelte a Nagy Imre miniszterelnökségével, 1953 nyarán kezdődött új szakasz emberségesebb, ésszerűbb mezőgazdasági politikáját, s 1955 tavaszán sajnálta, hogy Nagy Imre megbukott, pedig - mint "Harmath András" előtt fejtegette - a "kibontakozásnál" jobban "tudtunk volna vele tárgyalni, mint bárki mással". Gondolatmenetét "Juhász Lajos" jelentése szerint azzal folytatta, hogy az átélt megpróbáltatások eredményeként "a magyarságot a nyomás egységbe kovácsolja. Így talán majd megkezdődhetik egy igazi Magyarország építése, melyből a zsidók kivándorolnak majd, de a sváboknak sem lesz befolyásuk." Úgy érezte, a Nagy Imrét megbuktató rákosisták sem hozhatják már viszsza a régi parasztpolitikát, az emberek felszabadultak, s csak idő kérdése, hogy valami történjék.

Az ügynökök többször is jelentették, hogy a publikálástól elzárkózó, legális írói jövedelemmel nem rendelkező Sinka István kéziratos versfüzeteinek árusításával tesz szert alkalmanként 50-500 forint közötti bevételre. A BM I/2-a alosztályát vezető Szamosi Tibor százados 1950 januárjában utasítást adott az így terjesztett versek megszerzésére. Az év augusztusában készült összefoglaló jelentés szerint a 49/41 és a 18/1 sz. ügynökök révén birtokukba került a költő "kézzel írott fasiszta verseinek egy kisebb gyűjteménye" - a fasiszta jelzőt természetesen nem szabad szó szerint vennünk, szinte bármire ráaggatták ezt akkoriban. A dossziéban megtalálható fotókópiákon, Sinka gyöngyírásával olvasható versekből vett idézetek ezt követően több összefoglaló jelentésben is helyet kaptak "Szovjetunió-, kommunistaellenes, antiszemita és soviniszta" nézeteinek bizonyítékaként.

1950 szeptemberében fölmerült az őrizetbe vétele, de végül továbbra is megelégedtek az adatgyűjtéssel. "1956 elejére Sinka jóval lojálisabb álláspontot foglalt el, mint előzőleg, s bár még vannak fenntartásai, jelenleg azon az állásponton van, hogy szívesen bekapcsolódna az irodalmi életbe. Jelenleg konkrét ellenséges tevékenységet nem folytat. Figyelembe véve, hogy Sinka István irodalmi megszólaltatása a közeljövőben várható, hogy felsőbb szerveink nyilván irodalompolitikai okokból felelősségre vonását nem engedélyezték, továbbá hogy konkrét ellenséges tevékenységet tudomásunk szerint jelenleg nem folytat, javasoljuk személyi dossziéjának lezárását" - fogalmazott 1956 szeptemberében Halmai György alhadnagy a bizalmas nyomozás addigi eredményeit öszszegző, öt és fél oldalas jelentésben. Sinka István kétkötetes doszsziéját ekkor lezárták. Aztán jött október, november - s nagyon úgy festett, sokáig folytatódnak még számára a hallgatás évei.

Pankotai juhászok vonzásában

"Bicskával ontom ki a beled, ha lejön a vers" - üzente Sinka István 1957 tavaszán "Varga Sándor" jelentése szerint Szentkirályi Jánosnak, a "narodnyik" Szabad Föld főszerkesztőjének, aki két költeményét szerette volna lehozni. Sinka indulata nem bűnügyi szempontból volt érdekes a belügy számára - tisztában lehettek vele, hogy az idős pásztorköltő, bár nyilván jól bánik a bicskával, nem fogja beváltani fenyegetését -, hanem mert azt szűrhették le belőle, hogy egyetlen verssort sem akar adni Kádárnak. Nekik azonban nem a hallgató, hanem a megszólaló Sinkára volt szükségük, ezért akcióba kezdtek.

1957 márciusában "Juhász Lajos" feladatul kapta, hogy tartsa vele a kapcsolatot, ismerje meg terveit, elgondolásait. Egy hónappal később a népi írókat kezelő dr. Tompa Kálmán elújságolta az ügynöknek, hogy Sinka István végre kilépett megromlott házasságából, s ideiglenesen hozzá, az orvoshoz költözött, ami remélhetőleg jótékony hatással lesz rá. Sinka "Juhász Lajossal" is megosztotta magánélete szerencsés fordulatának hírét, beszélt lakásszerzési terveiről, s hogy befejezte Szigetek könyve című elbeszélő költeményét.

Az 1957. szeptemberi információk arról szóltak, hogy - mint a legtöbben - Sinka is aláírta a magyar ügy ENSZ-tárgyalása elleni nyilatkozatot, verset kért tőle a Szabad Föld, továbbá a Földmívelőt szerkesztő Szentiványi Kálmán is szeretne valami publikációt 60. születésnapja apropójából. Mindezt a költő mesélte el "Juhász Lajosnak" azzal, hogy semmilyen közléshez nem járul hozzá, amíg a népi írók folyóirata, a Magyar Írás meg nem indulhat. Aligha sejtette, hogy Szentiványi Kálmán azonos "Duna" ügynökkel, aki feltehetőleg a karámba terelését célzó akció keretében ajánlotta fel neki a Földmívelő hasábjait. A fellelhető jelentésekből nem olvasható ki, mivel sikerült meggyőzni a költőt, de sikerült. Noha a Magyar Írásból nem lett semmi, a Szabad Föld 1957. október 18-i számában megjelent két verse. S még a szerkesztő sem kapott kést a hasába.

Költeményei megjelenésének napján Sinka fő istápolójának és támaszának nevezte Szentkirályit: "Varga Sándorral" beszélgetve elégedettnek, bizakodónak mutatkozott, úgy érezte, lezárult egy korszak az életében, 14 év után újra hivatalos megbecsülésben van része. A hallgatás évei alatt sok verset írt, ezeket próbálja most két kiadónál is elhelyezni: "Most, hogy őt bevették az írók közé, nem jelenti, hogy ő lefeküdt ennek a sok jöttmentnek. Szatócsnak is rossz lett volna az a sok kufár, akik most irodalmat irányítanak. ' mindig megmarad faluvégi kisbojtárnak, nem váltogatja a meggyőződését, mint a sok szatócslelkű. Neki nem kell a földbirtokos, a csendőr, se Mindszenty, se zsidó bankár és bánya-báró. Ezt megüzente Kállainak, aki valamikor becsületes gyerek lehetett, mert azt válaszolta: Ilyen alapon is lehet együtt dolgozni."

A verskötet terve megfeneklett ugyan ("határozottabb állásfoglalást tartalmazó bevezetést kívántak volna tőle"), ám Szentiványi Kálmán rendszeresen közölte Sinka verseit a Földmívelőben. Szívügye volt a költő segítése - és pártfeladata. 1959 júliusában elmondta "Juhász Lajosnak": Aczél Györggyel és az MSZMP KB-ban dolgozó Orbán Lászlóval egyeztetve megbízta Sinkát, utazzon egy hétre a Pankotai Állami Gazdaságba, írjon a hatalmas juhászat gazdálkodásáról és "egykori sorstársai, a juhászok életéről". Szentiványinak meggyőződése volt, hogy ez a munka jót tesz majd Sinka fejlődésének, biztos pozitív beszámolóval áll majd elő, a "tények nyilván meggyőzik őt a szocialista fejlődésről", s ha így lesz, az verskötete előtt is egyengetheti az utat. Mindent elintézett, levelet írt a gazdaság vezetőinek, gondoskodott Sinka és felesége költségeinek fedezéséről - de valami közbejött: a riport nem az ő lapjában látott napvilágot.

A felsőbb szervek logikusan döntöttek úgy 1959-ben, hogy a mezőgazdaság szocialista átalakítását kiteljesítő termelőszövetkezetesítés politikailag oly fontos szakaszában egy jelentős szerző jelzésértékű írása ne periferikus, hanem mértékadó orgánumban kapjon nyilvánosságot - s mindjárt kettőben. Sinka István riportját tehát nem a Földmívelő, hanem az Élet és Irodalom és a Szabad Föld hozta. Hadd olvassa az értelmiség és a dolgozó parasztság is, miként látja az átalakuló világot a hajdani kisbojtár, aki pontosan tudja, milyen nyomortól jutottak el a mai állapotokig (Viszontlátásra, pankotai juhászok...: Élet és Irodalom, 1959. július 17. és 24.; Szabad Föld, 1959. július 19. és 26.).

A cikk megjelenése után "Juhász Lajos" a lakásán kereste fel Sinka Istvánt, aki elmondta: "szigorú tárgyilagossággal" írta meg a látottakat. Másutt, másoknak talán rosszabbul megy a soruk, de ő csupa jót, óriási emelkedést tapasztalt, s emellett a kifogásait sem hallgatta el. A jövőt illetően pedig szívesen venné, ha látogatója elősegítené nyilván felsőbb utasításra leállított kötete ügyét. Az ekkor már a Magvetőnél dolgozó "Juhász Lajos", azaz Kristó Nagy István közvetítésével augusztus elején meg is állapodtak, hogy a Magvető kiadja Sinka irodalmi riportjait, a költő reményei szerint ezekkel kevesebb probléma lesz, mint a versekkel volt. Néhány nappal később az ügynök vitte el a lakására az aláírandó szerződést. 1960. márciusi jelentéséből azonban kiderült: Sinka egész télen arc- és ülőideg-gyulladástól szenvedett, utazni sem nyílott lehetősége, így a pankotain kívül más aktuális riportot nem tudott írni, ám novellákból, a régi paraszti és pásztorélet rajzaiból így is "hasznos, szép" kötetet állított össze (Eltűnik a hóri domb, 1961).

Részlet a szerző novemberben megjelenő, Titkos írás - Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956-1990 című kötetéből.

Neked ajánljuk