Hollinghurst az olvasót látogatásra invitálja: hol a felső körök képmutató, fanatikus és sekélyes világába a "talán elfogadhatónak" nevezett, két Michelin-csillagos éttermek, az ízléstelen, de méregdrága lakberendezések és a bálványként imádott Lady háromszögébe, hol pedig a jómódú melegek kokainnal összemaszatolt, tartós kapcsolatok mellett alkalmi szexszel fűszerezett, végül az új és ismeretlen pestissel, az AIDS-szel befeketített szubkultúrájába. Nick apja antik tárgyakat javított, így bejárása volt a magas körök szalonjaiba - de a fiú már nem bejárási jogot, hanem örökbérletet szeretne szerezni ugyanide. Közben pedig elkezdi megélni saját szexualitását az első vakranditól a kertben lebonyolított légyotton át a gyönyörű és gazdag pártfogó-barátig.
Az író legfőbb muníciója az egyszerű és apró dolgok nagyító alá helyezése: nagy ívű körmondataival teljes lelki folyamatokat fest egyetlen elkapott pillantás mögé, részletesen leír mindent, ami egy ember agyán egy hangsúly észlelésével átfut, amire egy kicsiny gesztus utalhat, s leleplez minden gondolatot, ami egy gerinc meghajtásához vezet - miközben jól ismeri azt a huszonéves kort, amikor az ember még mindenben meglátja az erotikát vagy annak ígéretét. A szerzőnek ez a röntgenszerű elbeszélésmódja elégséges a kritikához: nem figurázza, gúnyolja a felső tízezret, pusztán olyannak jeleníti meg, amilyen - szerinte - valójában. Csakhogy nehéz meghúzni a határvonalat, hogy amikor a szereplők oldalakon keresztül vitáznak Strauss művészetéről, az vajon meddig tekinthető a fellengzős, tolakodóan álintellektuális manírok szelíd dühvel való leleplezésének, és honnantól egyszerűn csak fellengzős, tolakodóan álintellektuális írói manírnak. Mert Hollinghurstben nyoma sincs a némiképp hasonló témákról (is) író Bret Easton Ellis sorok közti, de elvéthetetlen, maró gúnyának - ami nélkül egy többfogásos vacsora-majomparádé leírása menthetetlenül unalmassá válik. Pláne, hogy míg egy jó burgundi utáni szivar elszívását mindig van hely részletesen leírni, addig a cselekmény olyan fontosabb részeire, mint hogy hogyan szakít Nick a középosztálybeli első szerelmével, és miként hódítja meg a dúsgazdag szépséget, pár száz oldallal később, egy mindössze néhány soros visszaemlékezésben derül fény.
Ha szerethetőbbé nem is teszi, de mindezt részben megmagyarázza a szerző folyamatos párbeszéde Henry Jamesszel, Nick szakdolgozata és rajongása tárgyával: Hollinghurst nemcsak az ő elbeszélési módját használja, de többször - a szereplők szájába adott mondatokkal - fel is fedi posztmodern játékának lényegét. Nick egyszer például elgondolkodik azon, vajon hogyan írna az ő életükről a mester, később pedig kifejti: Jamesnél a szereplők úgy lesznek egyre hajlamosabbak az esztétizmusra, ahogy erkölcsileg egyre rusnyábbakká válnak. A párhuzam érthető, csakhogy ettől még nem lesz kevésbé zavaróan modoros egy-egy zongorahangverseny hosszú leírása olyan mondatokkal, mint "Ahogy a szomorkásan kérdő középrész növelte súlyát, félelem nélkül gyorsított fel olykor-olykor" [a zongorista]. Sok hasonló rész nyomja a mérleg egyik serpenyőjét, és megannyi súlyos, nagy, remek mondat a másikat - idővel a regény nyelve mégis a túlírt, s nem a monumentális felé tér ki. Ez az érzet csak erősödik az utolsó lapok felé: míg a szerzőnek lett volna jó négyszáz oldala arra, hogy előkészítse a végső konfliktust, annak kibomlása és eszkalálódása mégis szinte rövidebb, mint bármilyen partileírás. Végül az olvasó értetlenül áll a némiképp szervetlen végkimenetel előtt is.
A barokkosan míves szöveget bizonyára nehéz fordítani, de ez nem teszi kevésbé zavaróvá, hogy Berta Ádám munkája hemzseg a magyartalan mondatoktól és az elhibázott szóválasztásoktól (notóriusan keveri például a puszit és a csókot, noha korántsem mindegy, melyikről beszélünk). Az eredeti angol szövegben elsőre is érthető mondatok, bekezdések a magyarban sokszor csak második-harmadik olvasásra kódolhatók, és a játékosabb szavak fordítása is többször kínos (egy autót "nice little runaround"-nak neveznek, magyarul: "klassz kis futkározó gép"). A magyar szöveg elnehezítése akkor is fájó, ha A szépség vonala amúgy is maga a csalódás.
Fordította: Berta Ádám. Scolar, 2011, 488 oldal, 3450 Ft
