Könyv

Grecsó Krisztiánnal betegségéről és gyógyulásáról, irodalmi kánonról, sikerről és bukásról is beszélgettünk. És természetesen legújabb, Vera című regényéről.

Mándy Iván jutott eszembe Kollár-Klemencz László második kötetének címéről. A magyar irodalomban Mándy volt a tárgyak nagy költője, és novellaköltészetének lényege éppen abban állt, hogy menthetetlenül prózai volt, egyszerű és szerény.

Régen olvastam annyira izgalmas könyvet, mint amilyen Pethő Tibor vaskos, több mint 500 oldalas monográfiája, amelyben a Magyar Nemzet napilap 80 évét követi végig.

A Nemzeti Kulturális Alap hónapokat késett már a pályázat kiírásával is, ezért elfogyott a pénz.

Politkovszkaja volt az egyik legbátrabb tényfeltáró újságíró, aki felfoghatatlan kockázatokat vállalt.

The Flamethrowers című regényére a legszigorúbb amerikai kritikusok is felkapták a fejüket – az egyik tábor ünnepelte, a másik dühöngve macsónak (!) nevezte az írónő második könyvét. A harmadik regényre a Man Booker-díj döntnökei is áldásukat adták: A Mars Klub felkerült tavaly a jelöltek szűkített listájára. Ez és a magyar kiadás remek alkalom volt egy beszélgetésre.

A Literának küldött két jókora boríték közlésre küldött versei hol levélbe, hol rajzokba fordulnak át.

A rendszerváltás utáni Budapest történetének egyik legnagyobb felfedezése és legnagyobb botránya is a Belső-Erzsébetvároshoz fűződik.

Nem kétséges, hogy a Károlyi-féle forradalom és (nép)köztársaság rövidre szabott históriája az egyik legizgalmasabb, ma is eleven és vitáktól övezett epizód a 20. század magyar történelmében.

Hálás vagyok Bán Zsófia legújabb novelláskötetének, mert segített helyre tenni magamban egy régi dilemmát. Mindeddig képtelen voltam eldönteni, vajon hol kezdődik az emberi nyomorúság együttérző ábrázolása, és hol annak kizsákmányolása a művészet által.