Könyv

A könyv, ami dermesztően festi le az orosz társadalom állapotát

Anna Politkovszkaja: Orosz napló

  • Keller-Alánt Ákos
  • 2019. március 3.

Könyv

Megjelenése után több mint tíz évvel olvasható magyarul Anna Politkovszkaja Orosz napló című könyve. Politkovszkaja volt az egyik legbátrabb tényfeltáró újságíró, aki felfoghatatlan kockázatokat vállalt annak érdekében, hogy a világ elé tárja Vlagyimir Putyin Oroszországának visszaéléseit.

Rendszeresen kapott halálos fenyegetéseket, előfordult, hogy elrabolták, összeverték, és eljátszották a kivégzését. Egyszer úgy akadályozták meg, hogy eljusson a beszláni túszdráma helyszínére, hogy az oda tartó repülőúton megmérgezték. Ugyanakkor rengeteg információ, amit erről az időszakról tudunk, az ő munkájának köszönhetően vált nyilvánossá. Lapja, a Novaja Gazeta, ellenállva a hatalom nyomásának, nem félt közölni írásait.

Politkovszkaját saját házának lépcsőházában lőtték agyon 2006. október 7-én, az Orosz napló szerkesztését már nélküle kellett befejezni. A könyv valóban napló, Politkovszkaja 2003 decembere és 2005 augusztusa közötti feljegyzéseit gyűjti össze, pont azt az időszakot öleli fel, mikor nyilvánvalóvá vált: Putyin radikalizálódó Oroszországa letért a demokrácia felé vezető útról, és már a látszatra is alig adva célja az autokratikus berendezkedés kiépítése és megszilárdítása.

Ebből a szempontból a könyvet nem lehet nem magyar naplóként olvasni. Számtalan hasonlóság lelhető fel ugyanis a 15 évvel ezelőtti Oroszország és a mostani Magyarország között. A hatalom centralizációjának valamennyi fázisa, a média, az állami hatóságok, a bíróságok kormányzati szolgálatba állítása mind erre az időszakra esett Oroszországban. A törvényhozás egybeolvadt a végrehajtó hatalommal (Putyin szerint a Duma nem a viták színtere), az átalakítást pedig nem kísérték komolyabb tiltakozások.

false

 

Fotó: Athena

Az ellenzék helyzetét bemutató részeknél is csak a neveket kellene kicserélni, hogy szinte egy az egyben a hazai állapotokra ismerhessünk. Az ellenzéki pártok egy része beépül a rendszerbe, a másik részének pedig nincs pénze, sem vezetője, a pár demokrata politikus pedig nem bízik egymásban, és „görcsösen csimpaszkodik a megszerzett kicsinyke hatalmába”. A pártok ellehetetlenítése után ment neki Putyin a civil szervezeteknek: a törvényi szigorításokat megelőzte a kormányzati kampány, ami közellenségnek, hazaárulóknak, külföldi ügynököknek bélyegezte őket. Az egyre erősödő hatalmat az üzleti körök kiszolgálják, aki addig nem kapott észbe, Mihail Hodorkovszkij letartóztatása után állt be a sorba. Dermesztően festi le Politkovszkaja az orosz társadalom állapotát, sőt 2004-re eljut odáig, hogy a társadalom nem is társadalom többé, hiszen a kisemmizett rétegek is megosztottak, a hatalom pedig csak szítja a széthúzást, nehogy meg tudjon erősödni egy alulról induló kezdeményezés. „Miféle szabadságról beszélhetünk ott, ahol politikai irányítás alatt áll az ügyészség, és megfojtják a civil társadalmat?”

Ugyanakkor nem lehet megfeleltetni Oroszországot Magyarországnak, annak mérete, erőforrásai, de főként a hatalom és a közélet durvasága miatt. Nálunk nem csalták el a választásokat, nem vernek ellenzékieket vagy rabolnak el politikusokat. Putyin országában viszont ezek mellett bevett politikai eszköz a kényszervallatás vagy éppen a gyilkosság is, sokszor éppen állami megrendelésre. Az emberélet nem ér sokat ott, ahol a kormány kész háborút szítani saját országán belül, több száz túszt feláldozni, vagy éppen terrortámadásokat véghezvinni, ha úgy érzi, hatalma megerősítéséhez ezekre van szüksége.

Politkovszkaja pedig mindig odamegy, ahonnét az állam éppen elfordul. Megrendítően személyes beszámolókat olvashatunk a Dubrovka Színház és a beszláni tragédia túlélőivel, az áldozatok családjaival folytatott beszélgetésekről, arról, miként vette semmibe az állam az áldozatokat, vagy miként alázta meg a saját hadseregében szolgáló katonákat. Egészen megdöbbentő Politkovszkaja Ramzan Kadirovnál tett szürreális látogatása is (a csecsen hadúr – apja meggyilkolása után – éppen akkoriban kapott teljhatalmat Putyintól). Mindez amennyire kétségbeejtő, legalább annyira magyarázatot is ad arra, ami Oroszország sok területén a mai napig zajlik.

Az Orosz napló többnyire érzelemmentes, Politkovszkaja a személyes ügyeitől is megkíméli az olvasót (megmérgezéséről is csak a nem általa írt előszóból értesülünk), és csupán olyankor emeli fel a szavát, amikor a demokráciát, az emberi méltóságot vagy épp az életet teljesen semmibe vevő eseményeket kommentálja. Naplója elején Politkovszkaja még valamennyire optimista. A fanatikusok optimizmusa ez, és minden említésre méltó ellenzéki megmozdulásba belelátja a fordulat előszelét.

Ahogy azonban a kísérletek egyre-másra kudarcba fulladnak, és a putyini hatalom egyre inkább megerősödik, úgy nő Politkovszkaja csalódása, és halványul el a reménye, hogy a rezsim megdönthető. 2004-re visszatért a sztálinizmus Oroszországba, írja, az országban nincs ellenzék, a társadalom megosztott és apátiába süllyedt, a változást csak egy forradalom vagy a lassú gazdasági összeomlás hozhatja el, ám mindez még évtizedekig eltarthat.

Túl azon, hogy az Orosz napló megmutatja, milyen szörnyűségek árán szilárdította meg Putyin a teljhatalmát Oroszországban, felmutat egy alternatív jövőképet is Magyarország számára, felvillantva, meddig fajulhat az önkényuralom a 21. században is, ha nem ütközik valódi ellenállásba.

A fordításra nem lehet panasz, ahogyan az egészen alapos szerkesztésre sem (Filippov Gábor munkája), ám egy, a könyvet kontextusba helyező utószó fájóan hiányzik a magyar kiadásból. A könyv megjelenése óta eltelt időszakban ugyanis Putyin rendszere tovább radikalizálódott, külföldön is egyre agresszívabbá vált, és nem utolsósorban Politkovszkaja meggyilkolásának ügyében is lezárult a nyomozás, igaz, orosz módra: az állítólagos tettest sikerült elkapni, ám a megrendelő kiléte homályban maradt.

Fordította: Szieberth Ádám. Athenaeum, 2018, 414 oldal, 4499 Ft

Neked ajánljuk