Az angol szerző természetgyógyászból lett a The Observer és a The Guardian újságírója, igazi hivatását viszont utazó művészeti íróként találta meg. Van ebben a választásban valami klasszikusan európai emelkedettség vagy éppen széplelkűség, miközben ma többen utaznak, mint valaha,
Laing módszere tehát időszerű is. Magyarul elsőként olvasható könyvében 20. századi New York-i művészekről ír, akiket – saját magához hasonlóan – menthetetlenül magányosnak lát, életművüket pedig az egyedülléttel folytatott kilátástalan küzdelem eredményeként mutatja be.
Laing ritkán közöl hosszú műelemzéseket, leginkább talán az Edward Hopper festményeiről írt fejezet illene egy kritikus vagy esztéta kötetébe. Inkább esszéket ír arról, miért érzi közel magához ezt vagy azt a művészt, már azon túl, hogy mindannyian New Yorkban laktak, amivel persze rögtön belopja magát a város rajongóinak szívébe. A művészet kapcsolatteremtés, és Laing ezt a közhelyet igyekszik valódi jelentéssel megtölteni. Szerinte Andy Warhol konceptművei, végtelen hosszú filmjeitől az Interview magazinig, egy patologikusan félénk ember közeledésvágyáról árulkodnak, David Wojnarowicz és Peter Hujar fotói a lemeztelenítés és a kitárulkozás erotikájáról szólnak, Henry Darger 15 ezer oldalas regénye pedig félelmetes bizonyítéka annak, miként őrül bele valaki az elviselhetetlen magányba. Laing nem mélyül el az egyes műalkotások elemzésében, stílusa inkább csapongó, de személyes közelítésmódja, kíváncsisága és az alapos kutatómunka miatt végül is érvényesen szól hozzá a választott művészek körüli párbeszédhez. És bátran ír saját magányáról, anélkül, hogy sajnáltatná magát.
Fordította Lázár Júlia. Corvina, 2018, 280 oldal, 3990 Ft
