Magyar Narancs: A Mars Klubban megrajzolt női börtönvilág aligha az írói fantázia szüleménye. Az írásra való felkészülés során beszélt régi bentlakókkal, életfogytosokkal is?
Rachel Kushner: Folyamatosan kapcsolatban állok olyan emberekkel, akik életfogytig tartó börtönbüntetésüket töltik Kaliforniában. De ezek a kapcsolataim bizonyos értelemben függetlenek a regénytől. Miközben a könyvön dolgoztam, egy olyan emberi jogi csoportnak önkénteskedtem, amely bejáratos a kaliforniai női börtönökbe.
A munka során rabokkal kötöttem barátságot, ezek ma is élő kapcsolatok. Sőt, azóta, hogy befejeztem a regényt, még szorosabbá is váltak. Mindez nyilván segített az írásban is, de nem a könyv kedvéért barátkoztam a bentlakókkal. Azért még a megjelenés előtt elolvastattam velük A Mars Klubot, tudni akartam, hogy nem rugaszkodtam-e el a mindennapi börtönvalóságtól, hogy felismerhető-e számukra a regény világa, ami persze kitaláció, de mégiscsak az ő valóságuk ihlette.
MN: Miben áll az önkéntes munkája?
RK: A Justice Now nevű szervezetnek dolgozom. A vezetőségük majdnem teljes egészében olyanokból áll, akik életfogytiglani börtönbüntetésüket töltik. Az elnökük is életfogytos a kaliforniai Chowchilla női börtönében. Erről mintáztam a regénybeli börtönt. Kapcsolatban állok a szervezet elnökével, benne vagyok a tanácsadó testületben. Legfőbb tevékenységük az emberi jogi visszaélések dokumentálása, illetve megelőzése a börtönökben.
| ||
De olyasmiket is csinálok, amit a szervezet nem. Az egyik nőt, akit rajtuk keresztül ismertem meg, 15 évesen ítélték el – kétszeres életfogytiglant kapott gyerekként. Összekötöttem őt egy befolyásos ügyvéddel, akivel még egyetemre jártam együtt; vállalta, hogy ingyen képviseli a nőt. Egy másik bentlakó nő írni szeretett volna; segítettem megszerkeszteni az írásait, és elküldtem kiadói embereknek. El is jutottak a publikációig, a börtönlakók írásait felkaroló Marshall Project keretében jelentek meg. Van, amikor egyszerűen csak könyveket veszek a bentieknek, vagy mást adok, amire szükségük van. Ez lehet pénz, vagy beszélek a nevükben a kinti rokonokkal. Ez az én privát kis szervezetem. Olykor évekbe telik, míg az ember rájön, hogyan is segíthet.
MN: Mennyire viseli meg ez a munka?
RK: Nemrég beszélgettem Mike Davisszel, az Amerikában közismert szociológussal és aktivistával, ő mondta nekem, hogy azoknak, akik a jogtalan börtönbüntetések ügyében akarnak változást elérni, hatalmas kitartásra van szükségük. Egyetértek vele. Szóval igen, megvisel.
MN: Létezik olyan, hogy börtöniparág? Jó biznisz az amerikai börtönbiznisz?
RK: Mítosz, de meglepően makacs mítosz, hogy az amerikai börtönök valamiféle profitorientált struktúrában működnének. Nyilván könnyebb az amerikai börtönrendszer hibáiról beszélni, ha a profitra tudunk mutogatni, hogy persze, mert a biznisz az úr. A valóság ezzel szemben az, hogy az amerikai börtönöket kevés kivétellel az állam finanszírozza.
Gyakran emlegetik a börtönt mint magánvállalkozást, de ez a forma az Amerikában fogva tartottak mindössze 6 százalékát érinti, a többieket az adókból fenntartott állami intézményekben tartják fogva. Börtönt üzemeltetni rettentő drága, nem kecsegtet nyereséggel. Itt, Kaliforniában, ahol élek és ahol a regényem is játszódik, a kormány többet költ a börtönökre, mint a felsőoktatásra, vagyis az állami egyetemi és főiskolai rendszerre. A profit nem tényező. A börtönökre költött állami pénz nagy része a börtöndolgozók fizetésére megy el – a munkásosztály tagjaira, akik börtönőrként dolgoznak.
MN: A börtönirodalomban kik a kedvencei?
RK: Dosztojevszkij mindenképpen. És Genet. Sok mindent megtudtam Sartre Genet-ről írt könyvéből, habár Genet állította, hogy Sartre nem értette őt. Michel Foucault esszéje, A becstelen emberek élete is nagy hatással volt rám. A párizsi nemzeti könyvtárban Foucault elé került egy nyilvántartás, amely 18. századi elítéltek nevét és alapvető adatait tartalmazta. Valami olyasmit ír ebben az esszéjében, hogy ezekre a feledésre ítélt emberekre azáltal vetült fény, hogy beléptek a hatalom börtönrendszerébe. Nem hagyott nyugodni, hogy ez ma is működik. Az igazságszolgáltatás és a média révén obskúrus életek kerülnek reflektorfénybe.
MN: Kedveli a börtönfelolvasásokat, amikor az író kiáll az elítéltek elé, és a saját könyveiből olvas fel?
RK: Szeretem az ilyen felolvasásokat, ha tehetem, csinálom is. Nem olyan rég egy skóciai női börtönben olvastam fel. Kaliforniában két nagy börtön van, a dél-kaliforniaiban tartottam is felolvasást, nagy élmény volt. Úgy volt, hogy abban a másikban is felolvasok, amelyik a regénybeli börtönt ihlette, de ez meghiúsult; betiltották a könyveimet, és a könyveimmel együtt betiltottak engem is a börtönben.
MN: Mit követett el?
RK: Nyugodtan találgasson, én is csak találgatni tudok. Az én tippem az lenne, hogy tudomásukra jutott, A Mars Klubban szereplő börtön hasonlít az övékére, és nem akarták, hogy a bentlakók erről olvasgassanak. Lehet, hogy azért kaptam büntetést, mert rosszul érintette őket, hogy amikor a The New Yorker cikket írt rólam, magammal vittem az újságírójukat az egyik börtönlátogatásomra, amikor felkerestem egy elítéltet. Amikor az egyik börtönbe bejáró tanár fel akarta venni a tanrendjébe a könyvemet, mondták neki, hogy nem lehet, ne tegye. Így tudtam meg, hogy be vagyok tiltva.
A kiadóm is hiába próbálkozott, amikor példányokat akart küldeni a börtönbe. Ahelyett, hogy szimplán közölték volna a tiltás tényét, azt csinálták, ami a kommunizmusban lehetett szokás: nem mondanak kerek perec nemet, de sosem válaszolnak, vagy bürokratikus akadályokat állítanak. Azt mondják, hogy tölts ki tíz különböző űrlapot, aztán várhatod a végtelenségig, hogy válaszoljanak. Egyszerűen levegőnek néznek.
MN: Aki biztosan nem nézte levegőnek, az a nagy amerikai író, Don DeLillo. Az írókollégái közül mintha ő állna a legközelebb önhöz.
RK: Azért vannak más nagy kedvenceim is, de tény, hogy Don DeLillo különösen fontos a számomra. Nemcsak a művei, hanem a személye is, mentorként is sokat segített nekem, jó barátomnak mondhatom.
MN: Hogy működött önök közt ez a kapcsolat? Elküldte a nagy írónak a még publikálatlan műveit?
RK: Ugyanaz a szerkesztőnk. Ő volt az, aki elküldte neki az első regényemet. Ez volt a Telex from Cuba. Don DeLillo volt olyan jó, hogy nemcsak elolvasta, de meg is írta egy levélben a véleményét. A nagyrabecsüléséről és a támogatásáról biztosított. Megismerkedtünk, levelezésbe kezdtünk, ő New Yorkból, én Los Angelesből. Ennek már 11 éve. Ez alatt az idő alatt barátság szövődött köztünk. Ha New Yorkban járok, mindig felkeresem; van, hogy együtt megyünk moziba, van, hogy együtt utazunk, együtt veszünk részt ilyen-olyan rendezvényeken. És elküldöm neki még megjelenés előtt a könyveimet. Az ő ötlete volt, hogy a The Mars Room (A Mars Klub eredeti címe – a szerk.) legyen a regény címe. Én nem tudtam jó címet találni.
MN: A Mars Klub a regényben egy sztriptízbár. A börtönök mellett a sztriptízbárok világát is feltérképezte?
RK: Nem volt szükségem kutatómunkára.
MN: Elég volt az írói fantázia?
RK: Nem egészen. Jól ismerem ezt a világot.
MN: Honnan ismeri ilyen jól?
RK: Erre nem nagyon szeretnék válaszolni (nevet). Elég legyen az, hogy mindent tudok ezekről a helyekről. San Franciscóban nőttem fel, az effajta munka elég gyakori a helybeliek körében. A szexipar előkelő helyet foglal el a város életében. Kézenfekvő munkalehetőség egy okos és fiatal nő számára. Sok olyan emberrel nőttem fel, akik végül ebben az iparágban találtak munkára.
MN: Az, hogy ennyien űzik itt ezt az ipart, esetleg azt is jelenti, hogy San Franciscóban jobban megbecsülik a sztrippereket és öltáncosokat?
RK: Ahány ember, annyiféle válasz lehetséges erre. Én nem gondolom, hogy nagyobb megbecsülést élveznének. Még ha van is, aki nyíltan vállalja, attól még nem lesz társadalmilag elfogadott munka. A könyvem főszereplője biztosan nem talál semmi felemelőt az effajta pénzkeresetben, viccet is csinál a feminista sztriptízbárból mint olyanból. Ahogy mondja, a feminista sztriptízbárban a nők 11 feminista dollárt keresnek óránként.
MN: A feminizmussal már igen korán megismerkedhetett; azt olvastam, hogy 5-6 évesen egy feminista könyvesboltban dolgozott. Állítólag a mamája szerezte önnek az állást.
RK: Valóban így történt. Az Oregon állambeli Eugene-ben gyerekeskedtem, ez a hippik Mekkája volt, Ken Kesey is ott élt a közelben. A bolt valójában leszbikus-anarchista könyvesbolt volt. A feladataim kimerültek abban, hogy elrendezgettem a könyveket a polcokon. Anyám végzős volt az egyetemen, nem nagyon tudott figyelni rám, a könyvesbolti munkával valójában ingyen bébiszitterkedést intézett nekem. Én már ilyen ifjan gyakorló olvasó voltam, imádtam a könyveket, úgyhogy suli után jól elvoltam a gyerekkönyvszekcióban, de a feminizmusról nem itt értesültem.
MN: Mint olvasó a klasszikusok közül mivel nem tudott soha zöld ágra vergődni? Nálunk nemrégiben jelent meg a Végtelen tréfa – ebbe rendszerint beletörik az olvasók bicskája.
RK: Érdekes, hogy a Végtelen tréfát klasszikusnak nevezte, hiszen a közelmúlt irodalmához tartozik. Klasszikus az én szememben az, ami a kánon részévé vált. Én a Végtelen tréfát egy másik kategóriába tenném, azok közé a nem olyan rég megjelent irodalmi művek közé, amelyeknek akadt néhány rajongója. Valamiért David Foster Wallace sosem érdekelt igazán, így aztán, bevallom, nem is olvastam a Végtelen tréfát.
MN: Milyen könyveket tart az éjjeliszekrényén? Már, ha van éjjeliszekrénye…
RK: Lássuk csak, mi is van itt! Egy amerikai modernista, Jean Toomer Cane című regényét olvasom épp, furcsa, de csodálatos könyv. Aztán itt van Annie Ernaux könyve, a The Years, Szvetlana Alekszijevicstől A háború nem asszonyi dolog és Jean-Jacques Schuhl regénye, a Dusty Pink, amely 1972-ben jelent meg Franciaországban, de csak most adták ki Amerikában. És nemrég fejeztem be Édouard Louis regényét, a History of Violence-et.
MN: Nem csak ön szereti a francia irodalmat, a francia irodalom is szereti önt, A Mars Klub kapta a legjobb külföldi regénynek járó Médicis-díjat. Lehet, hogy a franciák jobban értékelik, mint az amerikaiak?
RK: Azért elég jól fogyott a könyv Amerikában is. A negyedik helyig jutott a The New York Times bestsellerlistáján, irodalmi műtől ez ritka eredmény. Persze óriási a különbség, hogy a franciák és az amerikaiak hogyan állnak a kultúrához. Sokat elmond erről, hogy nekünk még csak kulturális miniszterünk sincsen, nálunk az irodalmi kultúrának nincsen hivatalos státusa.
