Könyv

Nógrádi Gábor: Emmike nem semmike

  • - cd -
  • 2019. március 7.

Könyv

Csinálhatnánk úgy, mintha ez a kedves, humoros történetekkel teli apai élménytár nem kapott volna rettenetes címet. Jobb helyeken ezért már büntetnek. Viszont az a helyzet, hogy az életszagú gyerekszájsztorikat olvasva mégiscsak érthető a címválasztás. Mert Nógrádi Gábor látszólag sziporkázó, rövid elbeszéléseinek stílusa pont ilyen: olykor bájos, olykor irritáló, de a rövid, szédületes kalandok, meghökkentő események alaphangja semmiképp sem természetes.

A túlzott akarás hangja ez.

Az 5 éves Emmikéről a szerző szerint az a legfontosabb információ, hogy őrületbe kergeti az apukáját. Azzal riogat, hogy szegény apuka szívrohamot vagy gutaütést fog kapni. A kislány egyébként a tanulságos történetek során hol saját valódi korának megfelelően viselkedik, remek beszólásai vannak, esetenként brillírozik a kiscsaj, hol meg mintha kortalan lenne, átlag felnőtteket meghazudtoló szavakat, szinonimákat használ, tetteivel vagy kiállásaival meg igazi példát mutat. A belevaló, csupaszív Emmike hol befogad egy kisfiút, hazavisz egy kutyát, kitalálja magának Mudruckót, hogy legyen kinek parancsolni, hol meg úgy dönt, megtapasztalja, milyen kerekesszékesnek vagy éppen romának lenni. A szerző önironikus apaként a gyermeki naivságot és logikát teszi hangsúlyossá, ekképp okít a kisgyerek akarva-akaratlanul, tükröt tartva mutatja be a felnőttek viselkedését, annak fonákságait, merthogy a felnőttek mindent túlbonyolítanak, egyébként meg ellentmondásosak. Szájbarágásból csillagos ötös, ugye.

Móra, 2018, 128 oldal, 2499 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.