Lementem újságért május 1-jén, zászlók sehol, ez eddig jó, csak mire. Az elmúlt négy hónapot munkával... nem ünnepeltem, nem is töltöttem..., de hagyjuk, más káposzta (ahogy N. N. Á. mondotta volt). Lementem, az újságosok zárva voltak, újabban távolodom a Holdtól, egy másik irányban indultam, nem volt türelmem a villamost megvárni, bérletem nincs, ritkán utazom bármivel, kutyánk gyűjtőjegyét használom ilyenkor, lilás, ezüst csíkkal (nem a kutyánk). Ennél több szórakoztató itt nem lesz.
Mint Készevői (Készevőy) nemesen tudomásul vettem, hogy most megint az van, ami van, és én azt veszem tudomásul. A megfelelő borozóban, ahol (ezt szinte sehol nem tapasztalom: hogy az infláció csökkenne, de itt) lejjebb ment a nem is rossz bor ára, felhajtottam két deci olaszt, egyből hajtottam fel, így hat rendesen, valahogy mégis. Aztán végigkerestem (fel) az összes újságost, zárva volt. Kisodródtam a BEAC-piacra, vettem virágot haza, mert egyéb se volt, csak virág, és május 1-je a kutyánk születésnapja, kutyánk fehér, ilyen orgonát vettem, meg haza még, másszemélyűleg, egy csokor tulipánt. Visszafelé fölhajtottam még két decit, eltökélten nem hordok haza semmi italt, max. egy-két féldecis körtét, az elvonókúrának is épp jó. Egyet vittem, elszívtam utolsó cigarettám, hazaértem. Most azt nem mesélem el, milyen jól lehetett hosszasan kapaszkodnom a fél körtébe, nem tartozik ide. Ellenben az is elég, ami ide tartozik.
Feljegyzéseket készítettem. Ilyesmit: újságért mentem le, készet enni tehát, a nyomtatást, s helyette? Virágot vettem. Kis híján kétségbeestem magamon (ne vigyük túlzásba! ha még szép adagok állnak előttünk, ne szórjuk el e képességet, jusson is, maradjon is belőle, amire kell), de tényleg: hogy a virág mint Szimbó Leum képes bejönni nekem, pláne háborús ügyek ellen.
Néztem verebeket, milyen végtelenül kedves a mozgásuk, mennyire tudnak mindent (amit nekik kell), és mennyire nem tudnak semmiről.
Gondolkodtam - kirobbanó pokolok előtt még -, milyen érdekes, hogy a zen maga a csend, viszont ha kimondom, "zen", az már csak beszélés a zenről.
Felírtam: "Jaj"! (Erre minden okom megvolt.) Györe Balázsék előtt haladtam el. Ottlik emléktáblájával szemközt. Ez utóbbi eszembe se jutott. Az ember nem kulturális-sétálni jár.
Nagy koincidencia: hogy Gy. B. szövege (Liget) a könyv és a kő összepasszításával már benne volt a levegőben, mikor én egy ilyen rajzot készítettem.
Ez szép összefüggés.
Reggel már meg volt írva az a "Kedves-Tandori-Úr" cikk. Ezen kicsit tovább gondolkoztam.
Az események azonban úgy hozták, hogy csak majdnem egy nap késéssel tudtam itthon megbeszélni (értsd: mondom... nem így volna-e?), "szerintem" a vörösmartys hang ma nagyon benne rezeg az Akármiben. A vak csillag és nyomorú... lakói.
A globalizáció, a high-tech stb.: nem a maga irracionális válaszát kapja a szerbektől (& Co.), a high-techtől saját magától is (az "és Tsa" még az albánokat is jelenti; bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép), jó, én nem szeretem a világtörténelmi megpszichologizálást, mégis? Ez ordít.
(Nem hiszem, hogy ez a szó csak úgy más ordítozásokról ugrana be. Mondom ezt is valakinek.)
Mindezt én csak úgy mondom. Semmiképp sem lehet ott kezdeni, mondom, ahol Oscar Lafontaine. Persze szép és egyszerű dolog abbahagyni egy iszonyatos bombázást. Na, megírtam, mi a véleményem Ferihegyről és Tsai.
Hagyjuk?
Egyetlen nagyon okos kérdezz-feleleket láttam egy német adón. Hogy jó, de mi lesz AZTÁN? Ki tölti ott a fél életét, hány tízezer felvigyázó? Mindenki mellé adni kell majd valakit? Hogyan élnek ott ezek után egymás mellett az emberek? Rokonok, házastársak, munkatársak még csak együtt élnek "aztán" valahogy szerte a sártekén, jó. De intézményes ilyesmik után, ott Kosovóban, hogyan? És mikortól fogva? És mikben (házakban? mi marad ott házakból)? Ott fognak sátorozni?
Ez volt az eléggé okos riportban. (Josef Jaffe újságíróval.)
Én a magam részéről egy rég érlelődő elhatározásomat akaratlanul is valóra váltottam.
Nem fogom az eseményekre.
Nekem május 1-jén eleve nem lehetett volna lemennem a B. B. útra és BEAC-piacra.
Már évek óta elegem volt minden utazásból. Ló igyekezetből, megírtam ezeket a könyveket, elegem volt. Kezdett pánik kialakulni bennem egy repülőtértől, a bezsúfolástól, attól, hogy időmet, meglétemet mások parancsaira bízom, mások rendjére.
Én - minimum - szabadcsapatos vagyok, és hatvanévesen akkor és oda akarok menni, amikor akarok, aznap akarok húsz telefont, amikor... és aznap nem, amikor nem.
Megvolt az írországi repülőjegyem, megvolt a feladatom (nem biztos, hogy tényleg meg kellett volna csinálnom): fényképeznem Dublint egy lovas könyvemhez.
Megáll a talpán a könyv Dublin nélkül is. (Imádom Dublint, jó, nagyjából imádom, de...)
Pár nappal előtte majdnem meghalt a Totyi verebem. Majdnem elszakadt az egyetlen szál, amely még az életemhez köt. (Dömi Főmedvéméket kivéve.)
Totyi sosem járt le eddig a földre, Most, nem tudom, miért, egy-két hete gyengén repül. (Repülő-felfogásom...?) És lezuhanhatott a földre, szerencsére lassan lépkedtem, mezítláb, mint Genet figurája, aki a holtakra emlékezvén indul el így, csöndben...
Egyszerre éreztem valamit a lábamon. Tudtam, a Totyi az. Tudtam, bár fel nem foghattam. A lábam "alatt" volt már? Csak mellette? Kezemre, vállamra azonnal ráugrik különben. Abszolútum vagyok neki. Ráugrott a lábamra. Valami - VALAMI - nem akarta, hogy agyontapossam.
Nem folytatom.
Talán ezért. Talán azért, mert megirtóztam az utazástól. Veszni hagytam a dublini jegyet, s arra gondoltam: ez üzletnek se rossz. "Sosem" fogok (minimum tíz év) repülni többé sehova. Még egy borzadályos feladat: hogy MUSZÁJ elmennem két napra, mert társaknak elígérkeztem, felolvasás. Lemondhatatlan. Pokol lesz. De aztán: semmi.
Így sajnos mégis kimegyek Ferihegyre, de önszántamból most nem mentem ki. S a többi: szájlensz.
És nyugodt a szívem.
Ahogy 1947 körül nem mentem el, az utolsó pillanatban, egy évre Hollandiába a Vöröskereszttel. Itt lennék-e?
Ahogy 1978-ban Szpéró és Samu mellett döntöttem a Nagy Ösztöndíjról lemondva.
Ahogy 1986-ban az utolsó pillanatban "szívgörcsöt kaptam", és nem mentem el Szpéró mellől.
Nekem ezen a High-Tekén még egy sár-és-vér "fonalam" van, göcsörtös és nyers, de van.
Nyilván köréje is passzol mindenféle meglehetős rémség, zaj, éhbér és készetetés.
De...
(És innen elmondhatatlan. Lehet egy ilyen hapsira gondolni, ha néha kell netán. De több ez se legyen.)
Mert hát... na, nem igaz?? Kieslowski azt mondta: már csak ülni akarna egy szobában és cigarettázni. Egy Töredék Hamletnek c. könyvben a hatvanas évek derekáról ez áll: "Már csak azt a jövő időt kívánom, ami elmúlt. Ne legyen több pillanatom, ami előtte nem volt." Szerencsém volna, ha egy nagyon öreg Totyi madarat "átölelve"..., mint Kieslowski..., aki e kijelentése után már nem ért meg túl sok időt. Holott élvezte volna, hogy csak ül ott és cigarettázik? "Ki" volt neki a Totyi? Volt-e neki? Ezek a régi sártekei kérdések...
