Átlag kétévente valami megmagyarázhatatlan láz támadja meg a magyar zenészeket. Erőt vesz rajtuk a nyugtalanság, a veszekedés, a széthúzás démona. Vezető- és munkahelyváltások, férj- és feleségcserék jellemzik ezeket az időszakokat.Arossz nyelvek szerint ilyenkor nem történik semmi más, csupán a megrázott fáról felröppennek a verebek, hogy aztán kis idő múltán más-más sorrendben üljenek vissza ugyanarra a fára. Az ügyesebbek/erőszakosabbak, jobban számítók előnyösebb ághoz jutnak, a többiek pedig... nos, azért nekik is jut néhány morzsa. Aztán szép lassan mindenki megnyugszik. Sokak szerint nem történt más az operaházban sem az elmúlt másfél évben.
Szinetár Miklós operaigazgatói mandátuma 2001. május 31-ével lejárt. Az akkori kulturális minisztérium nem is nagyon titkolta, hogy teljesen új rendszerben működő, az eddigi gyakorlattól nagyon is eltérő, ugyanakkor minőségi előadásokat garantáló operaházban gondolkodik. Rockenbauer Zoltán kulturális miniszter szerint másfél éves előkészítő munka előzte meg a végleges koncepció kidolgozását. Átvilágították az operaház működését, és összehasonlították olyan intézményekkel, mint a Covent Garden vagy a Párizsi Operaház. Rockenbauer, aki minisztersége idején sokszor és kézzelfoghatóan támogatta a zenekultúrát, megnyerte a vállalkozásnak a miniszterelnök és a költségvetés támogatását is.
Szinetár - kénytelen-kelletlen - tudomásul vette, hogy míg neki csak évi 1,9 százalék költségvetés-növekedést sikerült kitaposnia, addig az utódja, akárki lesz is az, 200 százalék emelésben gondolkodhat.
Sok pénzből a sarki rendőr is jól működő színházat tud csinálni - mondta. Hogy a pályázatot végül miért pont az 1986-os karmesterverseny harmadik díjasa, inkább a közönség, mint a szakma kedvence, Győriványi Ráth György nyerte, nem tudni pontosan. Az tény, hogy talán ő volt az egyetlen, aki még nem kompromittálta magát a magyar (zene)politikai életben. Nem is nagyon tehette, mert többnyire
külföldön élt és dolgozott
Az is tény, hogy pályázata tartalmazott minden olyan elemet, amit a minisztérium olvasni szeretett volna. Szó volt benne blokkosított műsorrendről, különválasztott operaházi és Erkel színházi zenekarról, énekkarról, a magánénekesi állomány csökkentéséről, fizetési reformról. Míg Szinetár megbízása május végéig szólt, addig Győriványi kinevezése április elsejétől. Egy hónapig tehát iroda nélküli igazgatóként nézhette az előadásokat. Az exigazgató címzetes főigazgató lett, és rendezőként a házban maradhatott. A megbízott főigazgatói kinevezést a korábbi ügyvezető, Kiss Imre kapta, akinek a nevéhez fűződik a kora őszi szezonkezdés, ami hozott ugyan néhány milliót a különböző turisztikai alapokból, de a nyári szünet után beeső zenészek és az alacsony próbaszám miatt szakmailag erősen megkérdőjelezhető volt az előadások színvonala. Kiss soha nem volt a kettős vezetés lelkes híve, s igyekezett lassítani a változásokat. A későbbi főigazgató felajánlotta neki a szervezési osztály vezetését, de Kiss ezt lefokozásnak érezte (az is volt), és novemberben angolosan távozott.
Már ekkor kiderült, hogy milyen nagy hiba volt, hogy a két vezető nem egy időben érkezett a házba, hiszen így hosszú hónapok teltek el anélkül, hogy az évek óta szükségessé vált művészeti reformokat megvalósítsák. Apropó, művészeti reformok. A két épületben 52 opera volt/van repertoáron. A Milánói Scalában 8. Itthon évi kb. 350 előadást játszanak, ott 80-at. Szinetár egy nyilatkozata szerint a számszerű különbség azt mutatja, hogy semmivel sem vagyunk rosszabbak, mint ők. Sőt. Az elképesztően hatalmas repertoár alapján bőven Európa 10 legjobb operaháza között vagyunk. Ezen lehet, de nem érdemes vitatkozni. Mert tökéletesen igaz, hogy egy pénzes kultúrturista akár két héten át járhatna nálunk úgy operába, hogy mindennap más művet néz meg. Ilyen a világon sehol nincsen. Ez a nagyüzem persze azzal is jár, hogy mást próbálnak a zenészek és az énekesek délelőtt, és mást játszanak este. És mivel a szolgálatszám a legfontosabb, előfordulhat, hogy valaki végigpróbál három héten át egy új operát, majd a bemutatón olyasvalaki ül be a helyére, aki közben a másik házban egy másik művet próbált, játszott. A példa talán sarkított, de nem teljesen az élettől elrugaszkodott. Győriványi első intézkedéseinek egyike éppen ezt az anomáliát igyekezett megszüntetni. Miután belső meghallgatás alapján kettéválasztotta a zenekart és az énekkart - és a sértettek részéről azonnal megkezdődött az intézményes áskálódás -, kötelezte a zenekari tagokat és karmestereket, hogy egy azonos operát mindig ugyanaz az ember játszszon. Ez egyfelől biztosította volna az állandó színvonalat, másrészt tervezhetővé tette volna a tagok életét. Évekig hallottuk a legkitűnőbb zenészek szájából, hogy ők bizony nem mennének el tanítani és haknizni, ha a zenekari fizetésükből meg tudnának élni. Úgy látszik azonban, hogy ez a jelentősen megemelt fizetés - a diplomás-minimálbér 2,5-3,5-szerese - még mindig nem az, amiért egy jobb haknit lemondana az ember. Másrészt az is hamar kiderült, hogy Győriványi csupán a zenészeitől várja el a hűséget, ő viszont gyakran magára hagyta a házat, hogy külföldön keressen pénzt. Ráadásul maga állapította meg a karmesterek fellépti díját, s bár jómaga ritkán vezényelt, ilyenkor egymillióval lett gazdagabb. A számonkérésre azzal válaszolt, hogy ez még mindig a töredéke a kinti gázsijának. Ez akár igaz is lehet, de egy ilyen kiélezett helyzetben, amikor két nagynevű kollégája is folyamatos össztüzet zúdított rá, nem volt túl diplomatikus lépés. Nyilván nem tett jót a népszerűségének az sem, hogy túl gyorsan túl sok tyúkszemre lépett rá. Gyorsan szeretett volna megválni a vezetők jelentős részétől. Megpróbálta felszámolni a belső emberek tulajdonát képező vagy érdekeltségi körébe tartozó, illetve az Opera számára hátrányos feltételekkel megkötött szerződéssel beszállító/bedolgozó/bérlő cégeket. Megpróbálta megszüntetni az indokolatlan megbízási szerződéseket, melyek többsége tanácsadói munkára szólt és díjazásuk 50-től 250 ezerig terjedt. Ezek túlnyomó többségét semmiféle valódi szükséglet nem indokolta. A szerződéseket nem mondta fel, csupán
nem hosszabbította meg
Így szerzett néhány - később igen befolyásos - ellenséget magának Csengery Adrienne vagy Petrovics Emil személyében. (Petrovics egyébként megérdemelte az addigi pénzét, hiszen Szinetár idején de facto ő irányította az operaház életét.) A rendező Kerényi Miklós Gábor "kilapátolása" érdekes módon hozott ugyan némi népszerűséget, de majd ez is visszaüt a következő évi parlamenti meghallgatáson, ahol immár Operett-igazgatóként vállalta magára a vezérellenszónok szerepét. De ellenséggé lettek a kezdeti barátok is, ki ilyen, ki olyan okokból. A meneszteni kívánt magánénekeseknek felajánlott 30 havi fizetés - amennyiben ők kérik a munkaviszonyuk megszüntetését - példának okáért egy szintén magánénekesi státusban lévő "kolléga" fejéből pattant ki, hogy néhány hónappal később majd ő védhesse a leghangosabban a "megalázott" művészeket. Na igen, a művészek. Mert az opera elsősorban az énekesekről szól. A magánénekesi létszám radikális csökkentése minden igazgató álma. Néhányan bele is vágnak, mások meghátrálnak. Az újságok
huszonhét, utcára tett
énekesről - köztük több Kossuth-díjas és érdemes művészről - beszéltek. Gregor József szerint viszont az elbocsátani kívánt énekesek nagy része már tényleg nem való a színpadra. Nem beszélve arról, hogy alig-alig létezik a világon olyan színház, ahol főállású énekesek lennének. És ennyien. Az egykori sztárok szociális megőrzése régi hagyománya az Operának, és minden igazgató tudja, hogy "olcsóbb" munka nélkül fizetést adni olyan embereknek, akik ellenkező esetben éppen egykori sztár mivoltukból kifolyólag túl nagy lármát tudnának csinálni. Jó példa erre Pitti Katalin, aki egyike volt azoknak, akiket nem kívánt a jövőben foglalkoztatni az új vezetés. Nevével és drámájával volt tele a sajtó. Az ügy szépséghibája, hogy menesztése még Szinetár Miklós nevéhez fűződik, s ha megnézzük a színlapot, a "rendszerváltás" óta sem látjuk a nevét. Az elbocsátások és a tervezett kht.-vá alakítás hírére akcióba kezdtek az érdekképviseleti szervezetek. Aláírásgyűjtés, internetes szócsaták és nyilatkozatháborúk jellemzik az amúgy is önmagából kifordult társadalmat a választások tavaszán. Győriványi alkalmatlanságáról beszélnek, s érvként azokat az intézkedéseit hozzák fel, melyek a pályázatában szerepeltek, s amiket az operaházi érdek-képviseleti szervek vezetői is elfogadtak.
Aztán egy fénykép a Gerbeau teraszán. Görgey, Kuncze és Petrovics. És megkezdődnek az üzengetések. Oda-vissza. Az egész ügy menthetetlenül átcsap politikába, és ettől kezdve meg van pecsételve az operaház jövője. A választási győzelem után tíz Kossuth-díjas művész levélben kéri a minisztert, ugyan váltaná már le ezeket a megátalkodottakat, s adja nekik vissza a jól bevált egykori igazgatójukat. Az aláírók között persze olyan is van, aki annak idején elsőnek írt gratuláló levelet Győriványinak, de mivel nem kapta meg az Erkel Színház igazgatói székét, és amúgy is változott a politikai széljárás, meggondolta magát. Görgey - miután egyszer már beleszaladt a nemzeti színházi fiaskóba - eljátszotta a demokráciát, és parlamenti kihallgatást szervezett. Az alkalmatlanságot persze nem nagyon lehet bizonyítani, hiszen a nézőszám nőtt, az új típusú bérleteket néhány nap alatt eladták, kidolgozott műsorterv volt a következő két szezonra. A legrosszabb, amit elmondhattak, az volt, hogy a két vezetőhöz nem lehetett bejutni, nem kommunikáltak az emberekkel. Győriványi egy interjúban elfogultnak nevezi Görgey Gábor minisztert, hiszen köztudott, hogy operaénekes feleségét nem akarta alkalmazni a házban, és több évtizedes barátság fűzi Szinetárhoz és Petrovicshoz. Görgey rövid gondolkodás után azonnal felmenti a két vezetőt, és kinevezi Szinetárt megbízott igazgatónak. Szinetár pedig azonnal megbízza tanácsadónak Petrovicsot. Innen már csak egy lépés az újabb pályáztatás, ahol a négy jelentkezőből egy 12 fős testület
teljesen váratlanul
ismét Szinetárt hozza ki győztesként. Az, hogy műsortervek, szerződések, megbízások mentek füstbe, szemmel láthatóan senkit nem zavar. A repertoárban egyetlen érdemi változás történt: Petrovics korábban levett operájának (C´est la guerre) visszakerülése a színpadra egy erősen vitatható Dohnányi-opus (A vajda tornya) ellenében. A régi-új vezető mindenképpen jól járt. Kikaparták neki a gesztenyét megemelt állami támogatás képében, elvégezték a kellemetlen, piszkos munkát helyette, s most nyugodtan folytathatja ugyanott, ahol másfél éve abbahagyta. Győriványi egy teljes szezonban hivatkozott arra, hogy ez még nem az ő operaháza, hiszen minden, amit látni, az előző vezetés öröksége. Most várhatóan ugyanezt fogjuk hallani még egy esztendeig. Miközben itthon torzsalkodunk és kicsinyes pártpolitikai csatározássá növeltük az egyszerű egzisztenciaharcot, addig Európában újra fénykorát éli a műfaj. Míg itthon a már húsz éve is divatja- és idejétmúlt előadások boldogítják a nagyérdeműt, addig a Lajtától nyugatra a legmodernebb rendezők valósítják meg vízióikat. Győriványi egyetlen kísérlete a kortárs operajátszás felé a már leváltása után bemutatott Fekete Gyula-darab, A megmentett város volt, ahol Halász Péter rendezése mutatta meg, hogy mit gondol egy kevésbé avítt színházi felfogásról. Soha nem tudjuk meg, milyen lett volna az idén májusra tervezett Kurtág-bemutató vagy a zeneszerző születésének 200. évfordulójára várt Berlioz-premier (A trójaiak) az év végén. Soproni József, Balassa Sándor, Szokolay Sándor és Vajda János új operáinak sorsa pedig ismeretlen. Pierre Boulez sokszor idézett kijelentése, miszerint az operaházakat fel kellene robbantani, a Magyar Állami Operaház előadásait tekintve akár indokolt is lehetne. A Köztársaság téri épületért tényleg nem lenne kár, de az Ybl-palotát sajnálnám. Mindenesetre, mint tudjuk, ha a kupleráj rosszul megy, nem a cégért kell átfesteni, hanem a lányokat kell kicserélni. De nem feltétlenül még öregebbekre.
Villányi Gábor
