Rácz Péter nagyobb korpuszban csupán jó tízévenként hallatja hangját. A lassú kibontakozás egyfajta bezárkózás dialektusát beszéli; a költő mind takarékosabban bánik a szavakkal, és kiegészítő ihletre kényszeríti olvasóját. A burkolt beszéd itt nem csatlakozik valamely előző kötetfolyamathoz, hanem mintegy új kezdetet teremt.
Milyen a Rácz-vers általában? Szorongó, fukarul közlékeny, még a belső tusakodást is palástolja. A versek zömében érzékelünk valamely apró hétköznapi eseményt, emberek között lezajló konfliktus-magot, nézeteltérést. De a költemény nem modellálja az életfolyamat poétikus szférába emelt következményeit, csupán szárazon adagolja a valóság részleteit.
A kötet egyik alapérzése a különböző emberi fogyatkozások, eltűnések miatti megilletődés, besötétülés. Ez a félelem majdnem mindegyik darabban érzékelhető. Találomra kiragadok egy példát, a Hogy emlékezz rá című meghökkentő dialógust. A vers két ember - talán anya és fia - párbeszédét rögzíti; nyilván valamely öregkori ápolás stádiumát látjuk, esetleg egy kórházi ágyat vagy lefekvés előtti jelenetet. Mindketten emlékeznek, noszogatnak, vitatkoznak, de nem párbeszédben, hanem - a kétségbeesés miatti - kétféle monológban. Miközben a mama azt hajtogatja, hogy még egyszer szeretne járni ünneplő ruhában, hogy megforduljanak utána, abban a ruhában, amelyről azt gondolja, a fia vásárolta neki. A fiú persze figyelmezteti anyját, hogy még nem is éltem akkor, de hát ez mindegy. A fiú, az anyját éppen etetve, ilyesmiket vet közbe: nem tudsz már buszra szállni, vagy: na még egy katonát. A vers lassan rajzolja fel azt a tapasztalatot, amelyet az öregkori búcsúzás, legkedvesebb magatehetetlenjeink ápolása, a beszédre és párbeszédre való képtelenség jelent. Azt is mondhatnám, egyfajta modern Mama-vers ez, a szökésig tele feszültséggel, a viszolygás határát súroló vonzalommal, a szeretet utolsó betűit felvázoló idegenkedéssel. Kevés példáját láttam a magyar költészetben annak, hogy valaki ilyen higgadt, finoman feszélyezett tónusban tudta volna elmondani ezt az összetett, nehezen bevallható szülőkísérő érzést; az anyánk végső búcsúzása előtti önmegbotránkozást, a kíméletlenséggel elegy készenlétet, a türelmetlenséget, a közös emlékek közvetett elutasítását, a távozni készülő aggastyánnal szembeni, az értetlenséget súroló kétségbeesést. Az anya saját ifjúkorába vágyik és a fia ifjúkorába is, amikor még becézgethette a gyermekét; a fiú szavaival visszarángatná anyját a valóságba, miközben őrlődik a kétségbeesés és a kötelesség résében; és mindketten abba a más állapotba kívánkoznak, amely túl van életen, egyezségen, érintkezésen.
Azért időztem el az említett versnél, mert ez az egy pars pro toto tömöríti a Rácz Péter-vers jellegzetes jegyeit: zökkenőkkel alakított modulálás, párhuzamos szövegfelrakás, egyfajta bogokban haladó versbonyolítás, a történetet tartalmazó szerkezetek kedvelése. A költő egy időben közöl és palástol, fed fel és takar be valamit, könnyedén összemossa a tartalmi elemeket, néhol ironikus szójátékokat is alkalmaz.
A kötet hat ciklusra bomlik, de úgy tűnik, itt a tagolás inkább csak egységekbe rendezi a könyvet, nem a versek tartalmi vagy formai alakzataiból adódó arányrendszert tükröz. Érdekes megfigyelni a Rácz-vers kibomlását, szokatlan nyerseségében is markáns hatásmechanizmusait és formai akarat híján is érvényesülő súlyosságát. Nem áll itt szemben a hamis ragyogás a szenvedéssel, soha nem némul el a lelkiismeret, és nem keres könnyű kifejezést a lassan szerzett tapasztalat. A költészet valóság itt, életkényszereket rögzítő vállalkozás.
Mert Rácz Péter költeményeiben van valami születés előtti jelleg, létezést megelőző egyedülség. Miközben a költő leírja a bérházbeli szomszédok ablakából ki-kiszüremlő szitoktöredékeket, az otthoni asztalnál lezajló tüskés családi párbeszéd némely elemét, vagy részletez egy-egy kis közösségben lejátszódó disszonáns eseményt, már húzódik is vissza magányába, a szótlanság falai közé. Úgy tűnik, mintha egy sokszögű térből visszaverődő hanghatás gyújtópontjában állna. Olvasóját is arra ösztönzi, hogy több irányba füleljen, tapasztalatait sokrétűen mérlegelje.
Nincsenek látványos kijelentései, eszméleti vagy formai mutatványai. Valahogy szüntelenül kirendezkedik a világból, hátat fordítva vesz tudomásul némely emberi vagy természeti katasztrófát - de érzékeli, szóba foglalja, keresi élettapasztalatához a művészileg egyenértékű szavakat. Komolysága, szfinxekre emlékeztető, frontális némasága, mozdulatlansággal delejező szűkszavúsága szembeötlő a mai magyar líra tömkelegében.
Dióhéjban megemlítem még: emlékezetes Rácz fel-felbukkanó szótalálati pontossága (itt főleg éles jelzőkre, metaforákra, szabatos jellemzésekre gondolok). Lehetne-e tömörebben megfogalmazni egy vallomást, szomorú léttöredéket, mint az Új év című kétsorosa? "Nincs nap, hogy látnálak, / csillagom." Vagy milyen pontos ez a jelzős szerkezet a Kertben, amelyet a verslakó szemlélget: "ahogy láttad mint gyerek / spleenesen utólag szeretve". (Kiemelés: B. Cs.) A Szívesen belehalna című darabban egy nő bukkan fel: "Nem is látom: fény nincs, / az a vibráló kékes sem, és talán a nő sem / az a tájjellegű, tésztán nőtt se-szőke. Fekete."
Nem is tudom, Rácz Péter verseinek mormolása, szikár tartózkodása győz-e meg, vagy inkább ennek a költészetnek szerényen szívképző mélysége és monumentális szűkszabása. Egyet tudok: ízlésem rokonszenvezik ezzel a fanyarsággal. Látom: a költő visszahőköl, nehogy túl magas hegytetőkre ragadják fel eszközei; nehogy a végén próféta váljék belőle, aki túl nagy rést nyit az emberi dolgok függönyén.
Kalligram, 2008, 129 oldal, 1600 Ft
