Film

Megyünk a pokolba

Furiosa: Történet a Mad Maxből

  • SzSz
  • 2024. június 5.

Kritika

A Mad Max-filmek azt mutatják be, hogy van élet a civilizáció összeomlása után is; nem túl szép, nem túl vonzó, nem is túl emberi, de van.

Napjaink mozibiznisze egy hasonlóan sivár pusztaság képét kelti: filmművészet ugyan egyre kevésbé látszik, de filmek vannak dögivel. Ott vannak a mezei folytatások (sequel); azok a sokadik részek, amelyek egy letűnt kor nagy sikerét akarják újra lenyomni a torkunkon (legacy sequel); a vadhajtásként kivirágzó mellékágak, amelyek egy-egy menő figurára építenek (spin-off); vagy épp az előzményfilmek (prequel). A Furiosa majdhogynem mindegyik kategóriába beillik. George Miller harminc évvel a Mad Max 1985-ös harmadik része után élesztette fel újra ikonikus sorozatát, A harag útja azóta is az egyetlen értelmes példa a ma reneszánszukat élő örökségfilmekre. Kevés moziról mondható el, hogy már a bemutatásakor klasszikusnak számít, de ez ilyen volt: az a típusú kritikai és közönségkedvenc, amelyhez ha bármit hozzátesznek, az csak elvesz belőle. Világvégeképét, hőseit, mondandóját is a tömörség uralta. Kell-e bármi egyebet tudnunk a lélegeztetőgépen élő, elefántcsonttornyából a féreggé züllesztett népen uralkodó Halhatatlan Joe-ról, mint amit a gyors vágások és rémálomszerű képek megmutatnak? Szükségünk van-e rá, hogy megtudjuk, hogyan vált az emberiség azzá az energiafüggésben élő borzadállyá, aki a tehenekhez hasonlóan feji meg a nőket, és az emberi testben is csak egy vérzsákot lát? És főleg: érdekel-e minket, hogyan vált Furiosából az a kegyetlen, félkarú amazon, akit A harag útjában láthatunk?

A filmipart azonban az értelem helyett mindig is a bevétel motiválta: ezért van az is, hogy bár senki nem kérte, megtudhattuk már, hogyan kerültek a Földre az Alienek és a Predatorok; vagy hogyan lett Hannibal Lecter, Han Solo és Szörnyella de Frász az, aki. George Miller esetét némileg árnyalja, hogy a Mad Max azon kevés franchise-ok közé tartozik, amelynek minden részéért végig ugyanaz az alkotó felel; a Furiosa forgatókönyvét pedig még A harag útja előtt írta, és eleve egyszerre akarta leforgatni őket – ám ez 2015-ben nem jött össze. Ettől még jogos kérdés, hogy mégis mi szükség Furiosára, hiszen gyakorlatilag A harag útja is róla szól – ezt a kérdést pedig körülbelül a film első órájáig nem is tudjuk elhessegetni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.