Végeérhetetlennek tűnő próbaidőszakba csöppenünk, egy kis osztrák falu „dísztermébe”, amely teljesen dísztelen, a színen sincs díszlet. Hőseink egy ódivatú kerekes bőröndöt és néhány telipakolt reklámszatyrot cipelnek ide-oda. A színházcsináló, Bruscon – vagyis az anya (Urbanovits Krisztina egyben a rendező is) – a Történelem kereke című „örök érvényű” művét próbálja az első pillantásra vándorcirkusznak ható színtársulatával. Az elnyomó anya, egy, a beszéd helyett csak köhögni képes, leuralt apa és két megfélemlített gyerek (Lestyán Attila, Martinkovics Máté) alkotja a családi vállalkozást. A színházcsináló zsarnoki és megszállott, mégis tűzön-vízen át követi őt a gárda, akkora a lendülete és a színház erejébe vetett hite, hogy lehetetlen neki ellentmondani.
A hangulat nyomasztó, mindenki fél mindenkitől, de legfőképpen a gyerekek az anyjuktól, megfelelési kényszerrel küzdenek, no meg a bemutatandó darabbal is. A csúcspont félidő előtt jön el: az anya utasítására az egyik fiút a másik megkötözi, a fejére nejlont húz, de nem tettetve, a színész (Lestyán) néhány másodpercig valóban fuldoklik. Persze, minden pontosan ki van centizve, de így sem értjük, miért kell az alkotók által is nyilvánvalóan elítélt színházi abúzust egy valóssal demonstrálni. Testközelből látjuk mindegyik játszó vergődését. A főhős szintén megfelelési kényszerrel küzd, csakhogy ő – a fiúkkal ellentétben – nem a szerepe szerint görcsös, hanem valósnak tetszik a szerepen kiütköző bizonyítani akarása.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
