Mind emberek vagyunk, van közöttünk, aki rasszista, narcisztikus vagy épp soviniszta, és akad, aki ösztönös zseniként valami egészen kiugrót alkot. A két halmaz pedig néha – vagy talán annál egy picit gyakrabban – összevág: Johann Sebastian Bach 20 gyereket nemzett és egy seggfej volt, hozza fel példaként a Juilliard művészeti iskola egyik diákja, aki épp ezért viszolyog az ő darabját játszani. De egy rakás egyéb esetet is citálhatnánk: Michael Jackson dalait a zaklatási vádak ellenére még mindig játsszák a rádiók; Ernest Hemingway örökségéhez a toxikus maszkulinitás ugyanúgy hozzátartozik, mint Az öreg halász és a tenger; Woody Allen piszkos múltja pedig már rég nyílt titok volt akkor, amikor a Tár főszereplője, Cate Blanchett Oscart nyert a Blue Jasmine című filmjében nyújtott alakításáért.
Fiktív hősünk, Lydia Tár azonban mindezen vitás kérdések felett áll – legalábbis látszólag. Maga Leonard Bernstein mentorálta, a Berlini Filharmonikus Zenekar vezető karmestereként dolgozik, széles körű elismerés és csodálat övezi, ő pedig sütkérezik ebben. Az EGOT-klub tagjaként (a mozaikszó a szórakoztatóipar négy csúcsdíját, az Emmyt, a Grammyt, az Oscart és a Tonyt jelöli) színházi közönség előtt ad interjút a The New Yorkernek; utolsó simításokat végzi önéletrajzi könyvén; közben pedig Mahler 5. szimfóniájának színpadra állításán dolgozik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
