Film

Mint a mágnes

Todd Field: Tár

  • SzSz
  • 2023. március 1.

Kritika

Külön lehet-e választani a művet a művésztől? – az ezeréves kérdés az elmúlt évek társadalmi mozgalmai, twitteres hashtaghadjáratai, az eltörléskultúra széles körű ismertté válása óta olyannyira előtérbe került, hogy már-már elcsépeltnek számít. Todd Field nem igyekszik univerzális választ kínálni rá, hiszen azt nem is lehet.

Mind emberek vagyunk, van közöttünk, aki rasszista, narcisztikus vagy épp soviniszta, és akad, aki ösztönös zseniként valami egészen kiugrót alkot. A két halmaz pedig néha – vagy talán annál egy picit gyakrabban – összevág: Johann Sebastian Bach 20 gyereket nemzett és egy seggfej volt, hozza fel példaként a Juilliard művészeti iskola egyik diákja, aki épp ezért viszolyog az ő darabját játszani. De egy rakás egyéb esetet is citálhatnánk: Michael Jackson dalait a zaklatási vádak ellenére még mindig játsszák a rádiók; Ernest Hemingway örökségéhez a toxikus maszkulinitás ugyanúgy hozzátartozik, mint Az öreg halász és a tenger; Woody Allen piszkos múltja pedig már rég nyílt titok volt akkor, amikor a Tár főszereplője, Cate Blanchett Oscart nyert a Blue Jasmine című filmjében nyújtott alakításáért.

Fiktív hősünk, Lydia Tár azonban mindezen vitás kérdések felett áll – legalábbis látszólag. Maga Leonard Bernstein mentorálta, a Berlini Filharmonikus Zenekar vezető karmestereként dolgozik, széles körű elismerés és csodálat övezi, ő pedig sütkérezik ebben. Az EGOT-klub tagjaként (a mozaikszó a szórakoztatóipar négy csúcsdíját, az Emmyt, a Grammyt, az Oscart és a Tonyt jelöli) színházi közönség előtt ad interjút a The New Yorkernek; utolsó simításokat végzi önéletrajzi könyvén; közben pedig Mahler 5. szimfóniájának színpadra állításán dolgozik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.