Film

Mint a mágnes

Todd Field: Tár

  • SzSz
  • 2023. március 1.

Kritika

Külön lehet-e választani a művet a művésztől? – az ezeréves kérdés az elmúlt évek társadalmi mozgalmai, twitteres hashtaghadjáratai, az eltörléskultúra széles körű ismertté válása óta olyannyira előtérbe került, hogy már-már elcsépeltnek számít. Todd Field nem igyekszik univerzális választ kínálni rá, hiszen azt nem is lehet.

Mind emberek vagyunk, van közöttünk, aki rasszista, narcisztikus vagy épp soviniszta, és akad, aki ösztönös zseniként valami egészen kiugrót alkot. A két halmaz pedig néha – vagy talán annál egy picit gyakrabban – összevág: Johann Sebastian Bach 20 gyereket nemzett és egy seggfej volt, hozza fel példaként a Juilliard művészeti iskola egyik diákja, aki épp ezért viszolyog az ő darabját játszani. De egy rakás egyéb esetet is citálhatnánk: Michael Jackson dalait a zaklatási vádak ellenére még mindig játsszák a rádiók; Ernest Hemingway örökségéhez a toxikus maszkulinitás ugyanúgy hozzátartozik, mint Az öreg halász és a tenger; Woody Allen piszkos múltja pedig már rég nyílt titok volt akkor, amikor a Tár főszereplője, Cate Blanchett Oscart nyert a Blue Jasmine című filmjében nyújtott alakításáért.

Fiktív hősünk, Lydia Tár azonban mindezen vitás kérdések felett áll – legalábbis látszólag. Maga Leonard Bernstein mentorálta, a Berlini Filharmonikus Zenekar vezető karmestereként dolgozik, széles körű elismerés és csodálat övezi, ő pedig sütkérezik ebben. Az EGOT-klub tagjaként (a mozaikszó a szórakoztatóipar négy csúcsdíját, az Emmyt, a Grammyt, az Oscart és a Tonyt jelöli) színházi közönség előtt ad interjút a The New Yorkernek; utolsó simításokat végzi önéletrajzi könyvén; közben pedig Mahler 5. szimfóniájának színpadra állításán dolgozik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.