A fizikai vagy absztrakt helyszínek fontosságát, a tér- és időbeliséget is felülírni képes meghatározó szerepét viszont már a külön-külön is értelmezhető fragmentumok címei is magukban hordozzák (Az utcán; A piazzán; A fejemben stb.). A különböző terekhez kötődő emlékekben és tapasztalatokban az otthon és a család determináló hatásának elfogadására vagy éppen lebontására tett kísérletekre nézhetünk rá. Az ezek összességéből összeálló mű leglátványosabb momentuma természetesen a szembenézés a szükségszerű eltávolodással – a családtól, a családi múlttól.
A főszereplő környezetével és önmagával kapcsolatos tapasztalatai olykor egészen intimek, amit kiemel az is, hogy az egyes szövegek időnként naplószerű feljegyzéseknek hatnak. Részben ennek hatására érezhetjük úgy eleinte, hogy a nő élettörténetének évtizedeken át rejtegetett titkaiba készülünk elmerülni, miközben eltemetett, elzárt, soha fel nem vállalt érzelmekkel találkozunk. Ám hamar világossá válik, szó sincs titkokról. Lahiri visszafogottan egyszerű és végletekig letisztult prózájában ugyanis a hétköznapok mindenki számára látható, mégis alig észrevehető szépségei és fájdalmai artikulálódnak. Az elbeszélő személyisége, saját múltja és története a legtöbb esetben még háttérbe is húzódik, s a szövegek fókuszába mikrokörnyezete visszatérő, vagy éppen újból soha fel nem bukkanó szereplői, pontosabban a főalak hozzájuk fűződő viszonya kerül. Egyéni szorongásai és traumái, nem mellesleg a magány egyszerű örömei és mindennapi nehézségei is ugyanezen kapcsolati háló finom szövetén rajzolódnak ki.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
