A kritika – mint ennek az irodalmi beszédmódnak az etalonjaira – az Esterházy-, a Nádas-, a Kukorelly- vagy a Garaczi-prózára hivatkozott leginkább.
A kortárs kritika lelkesedett, és bár képviselői (közöttük e sorok írója is) sokszor túlzásnak, ráadásul öncélúnak érezték a róla szóló tudományos diskurzusokat, mélyen hallgattak erről, mert akkoriban – főleg tudományos tanácskozásokon – nem volt célszerű érthető, köznapi nyelven, s főleg nem valóságirodalomról, történetiségről vagy – ne adj’ isten! – életrajzi mozzanatokról szót ejteni. Könnyen az elméleti felkészületlenség gyanújába keveredhetett a pályakezdő kritikus, irodalomtörténész, ezért sokat idéztek az elméleti irodalomból. Ehhez Gadamer és Derrida megkérdőjelezhetetlen forrásnak minősült. Tanulmányaikban sokan ódzkodtak e kompilatív értekezői módszertől az egyéni vízió, az önálló kritikai értelmezés vagy netán a saját – de tévedésesélyes és megkérdőjelezhető – elmélet felé eltávolodni. Van, aki – noha időközben a posztmodern is lecsengett, s nagy prózai fordulat történt a kiemelt életművekben is – örökre ezen az úton maradt.
Szabó Marcell könyveivel kapcsolatban – például az ugyancsak a Materialista vigasztalások alcímet viselő, A zseb vallási karaktere című 2021-es kötetére vonatkozóan is – rendre elhangzik, hogy „szokatlan nyelvvel” állunk szemben. Vagyis ahhoz a költészeti hagyományhoz kötődik, amely a jelentésközvetítés helyett „szokatlan képzettársításaival”, „a reflexiószintek sokaságának szinte követhetetlen egymásra rétegződésével” (Fenyő Dániel, Litera, 2022. január 15.) hat. A No Room is ezt a nyelvet működteti.
A kritika – feltételezem – mint korábbi köteteit is, értelmezhetetlennek minősítve utasítja el, vagy – a nagyszerű intellektuális élmény érdekében – bocsátkozik bele a bizonytalan kimenetelű befogadói kalandba. Bennem is felmerült a kérdés – több mint harminc évvel az átélt posztmodern irodalmi tapasztalatok után –, hogy mi értelme van a 2020-as évek közepén szövegirodalmat írni és olvasni? De épp a leírt korszak kirekesztő, klikkeket létrehozó gyakorlata térített el attól, hogy mindenféle mérlegelés, tájékozódás, megértési kísérlet nélkül tegyem félre Szabó Marcell legújabb munkáját. Mert azt gondolom, hogy az irodalom több változatban létező struktúra. Inkább szövevény, mint vonalszerű alakulás, amelyen belül sokféle beszédmód létezik, és igenis mindegyiknek lehet létjogosultsága e változatos diskurzusban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
