Alapvetően változtatták meg Közép- és Kelet-Európa történetét a harminc évvel ezelőtti események: gyakorlatilag ekkor kezdődött meg a régió országainak kiszakadása a szovjet érdekszférából; de ez az év döntő volt a Szovjetunió dezintegrációja szempontjából is.
Az átalakulás során a térség társadalmaiban, s kivált az akkori véleményformálók meggyőződésében mélyen gyökerezett az a képzet, hogy a békésebb-haragosabb átmenet folyamatát, a keleti blokk felbomlását, sőt esetleg a Nyugat és annak katonai, gazdasági intézményrendszere felé irányuló közeledését a nyugati hatalmak és leginkább az Egyesült Államok a maga erejével és diplomáciájának súlyával támogatni igyekszik. Közben féltek is attól, hogy Moszkva – gorbacsovi peresztrojka ide, glasznoszty oda – inkább hátráltatni fogja az eseményeket.
Csalóka emlék
Az utólagos történészi rekonstrukciók azonban sem a reményeket, sem a félelmeket nem igazolják. Utólag persze minden egyszerűbbnek és az idealizált múltképpel egyezőnek tűnt: amikor például id. George Bush amerikai elnök a Szovjetunió végleges (1991-es) felbomlását követően levelet írt a barátjának nevezett Mihail Gorbacsovnak, úgy fogalmazott: „Közösen felszabadítottuk Kelet-Európát és egyesítettük Németországot.”
| ||
Kár, hogy a történeti kutatások azt sem támasztják alá, hogy a „kommunista” (avagy inkább reálszocialista) rendszerek felszámolását és az addigi kétpólusú világrend átalakítását a két nagyhatalom vezetői előre leboltolták volna. Sőt, a jelek szerint az események sodrásában is pusztán konstatálták a közben (többé-kevésbé akaratuktól függetlenül, néha azzal szembemenve) bekövetkezett változásokat.
Lassú olvadás
A rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak, a nyolcvanas évek számos hangsúlyeltolódást hozott az amerikai külpolitikában: a Reagan-kormányzat ismét zászlajára tűzte a gonosz birodalmának is nevezett Szovjetunió befolyásának visszaszorítását, és ezzel együtt akár a kelet-európai ellenzéki mozgalmak határozottabb támogatását, ám jó ideig ez is csupán szimbolikus jelentőségűnek tűnt.
A Bush-adminisztráció ennél merészebb célokat tűzött ki: Európa megosztottságának feloldása, közben a kelet-európai országok belső életének átalakulása, akár aktív részvétellel – ám e politika kivitelezésében óvatosnak mutatkozott. Közben Bush elnök valódi partneri, bizalmi viszonyt alakított ki Gorbacsov szovjet pártfőtitkárral – ilyen bármelyik korábbi szovjet–amerikai vezetőduónál elképzelhetetlen volt. Bush ugyanakkor rendre konkrét követelésekkel próbálta szaván fogni Gorbacsovot.
A szovjet vezetés maga is gyökeresen átalakította kül- és biztonságpolitikáját – ennek jegyében 1988-ban már Gorbacsov is a kelet-európai szovjet katonai jelenlét csökkentéséről beszélt. Jellemző, hogy a kezdetben még csak 70 ezres létszámcsökkentésből 1988 végére félmilliós haderőkivonási program lett, ami nem lebecsülendő hatást gyakorolt a kelet-európai „csatlós” országok vezetésére, és a kiszivárgó hírek nyomán bizakodni kezdő közvéleményére. Más kérdés, hogy a szovjet vezetők 1989-ben még ingerülten reagáltak arra, ha például a magyar politika szereplői (akár a magyar kormányzat vagy az akkor még uralkodó állampárt, esetleg az ellenzék) sürgetni, gyorsítani próbálták a folyamatot.
1989. május 16-án például az MSZMP Politikai Bizottsága úgy döntött, hogy tárgyalásokat kell kezdeményezni a „Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok kivonásával kapcsolatos kérdésekről”. Gorbacsov elsietettnek tartotta azonban a felvetett kétoldalú haderőcsökkentési megállapodást, amelynek mértékét az akkor zajló bécsi közép-európai haderőcsökkentési tárgyalásoktól akarta függővé tenni.
1989 októberében pedig Ivan Aboimov szovjet külügyminiszter-helyettes kerek perec Horn Gyula külügyminiszter tudomására hozta, hogy a szovjet csapatok magyarországi jelenlétét Moszkva „az európai egyensúly fontos részének, garanciájának tekinti”, a moszkvai vezetést pedig zavarják a szovjet csapatok azonnali kivonására vonatkozó követelések. Azt viszont kétségtelenül elérte a Németh-kormány, hogy legalább a tudtunk (és állítólag a kormányunk tudta) nélkül az ország területén (Tótvázsony környékén) tárolt nukleáris robbanófejeket kivonják a szovjetek az országból.
| ||
Persze nem lehet figyelmen kívül hagyni a Szovjetunió politikájában Gorbacsov alatt bekövetkezett fejleményeket, de az már korántsem volt ennyire egyértelmű, hogy a szovjet vezetés mennyire elkötelezett a többi szocialista államban uralkodó status quo fenntartása mellett, milyen változásokat tűrne el (esetleg támogatna).
Ledőlő falak
Azt se gondoljuk, hogy a nyugati államok vezetői kezdettől biztatták volna a belső ellenzéki erőket a mind ingatagabb rezsimek megbuktatására, s hogy felhőtlen örömmel szemlélték eme országok kiszakadását a szovjet érdekszférából. A nyugat-európai és részben az amerikai diplomácia számára egy dolog volt fontos a nyolcvanas években: a kelet-európai régió stabilitása.
Ehhez hitük szerint alapos és radikális reformokra volt szükség, amelyeket a maguk eszközeivel igyekeztek is támogatni, ugyanakkor az itt tárgyaló nyugati küldöttségek rendszeresen óvtak a túl hirtelen változásoktól. A jelek szerint a nyugati vezetők legalább annyira naivan hittek a szocialista rendszerek megreformálhatóságában, mint az érintett országok reformpolitikusai vagy a szocialista rendszerrel még nem szakító technokrata értelmisége. A kelet-európai országok teljes belső demokratizálódását, a kommunista párt vezető szerepének megszűnését viszont többnyire még 1989-ben sem tartották kívánatosnak – sőt, inkább kockázatosnak vélték.
A történelmi tapasztalatok alapján úgy látták, hogy ebbe belebukhat a kívánatos partnernek tekintett Gorbacsov pártfőtitkár, márpedig az amerikai (és a francia, a brit, a nyugatnémet stb.) diplomácia is többnyire Szovjetunió-centrikus optikán keresztül szemlélte Kelet-Európát. Tartottak az addig a Pax sovietica által egyben és békében tartott államok közötti ellentétek kiéleződésétől is (például egy román–magyar konfliktustól), és féltek attól is, hogy a többnemzetiségű országok akár etnikai polgárháborúba süllyedhetnek, ha megszűnik az egyes államokat addig összetartó államszocialista (papíron internacionalista) ideológiai indoktrináció.
Fokozatos demokratizálódás és a piacgazdaság lépcsőzetes bevezetése – ez volt a maximum, amit az amerikai és a nyugat-európai vezetők és diplomaták kívánatosnak tartottak. Az új demokratikus erők pedig (ha már egyszer ebbe a pozícióba jutottak) lehetőség szerint osztozzanak a hatalmon a kommunista pártok reformer vezetőivel. Ennek jegyében az amerikai diplomácia még 1989 nyarán is támogatásáról biztosította (és ennek jeleként Washingtonba hívta) a Lengyelországban a nyári (már többpárti, de még csak részben szabad) választások nyomán erősen megrendült pozíciójú Wojciech Jaruzelski tábornok-pártfőtitkárt.
Amikor George Bush amerikai elnök 1989 nyarán Magyarországon járt, az ellenzék képviselőivel is találkozott (Kónya Imre, Vásárhelyi Miklós, Magyar Bálint, Orbán Viktor, Bíró Zoltán, Prepeliczay István, Keresztes Sándor vagy Vígh Károly is ott volt), de memoárjában leírja, hogy kedvezőbb benyomást tett rá az MSZMP reformokért elkötelezett vezetése. A megbeszéléseket követően a budapesti nagyköveti rezidencián Bush és James Baker külügyminiszter kijelentette Mark Palmer nagykövetnek, hogy „a barátai – mármint az ellenzék – sohasem fogják irányítani ezt az országot”. Brent Scowcroft akkori nemzetbizottsági tanácsadó utóbb sem tagadta, hogy rossz benyomást keltettek bennük azok az ellenzékiek, akikkel az amerikai nagykövetség helyiségében találkozott: „A múlt embereinek tűntek.”
Szerinte „az energia a párt »ifjútörökjeiben« volt”. Jellemző azonban, hogy emiatt Palmer nagykövet szembe is került washingtoni feljebbvalóival, akik inkább lassítani, mint gyorsítani akarták az átmenetet. Az amerikaiak az anyagi támogatással sem siettek. Ezt egyrészt inkább a tönk szélére került Lengyelországnak tartogatták, másrészt úgy vélték, hogy a még viszonylag működőképes (habár válságban lévő) magyar gazdaság megsegítésével meg kell várni az addigi hatalmi struktúra (természetesen fokozatos, lépcsőzetes) lebontását.
De nem csak az amerikaiak voltak óvatosak. Helmut Kohl német kancellár két nappal budapesti látogatása (1989. június 12.) után már igyekezett megnyugtatni Gorbacsovot: Budapestnek azt a tanácsot adja, hogy a magyaroknak nem szabad felgyorsítani az eseményeket. Margaret Thatcher brit miniszterelnök 1989 decemberében úgy vélekedett, hogy a magyar ellenzéknek felelős magatartást kell tanúsítania, miközben támogatásáról biztosította tárgyalópartnerét, Németh Miklóst és kormányát. A francia, angol vagy nyugatnémet politikusok, diplomaták amúgy meglehetősen uniformizált reakciói mellett (a változások lassítására ösztönözték mind a kormány és az MSZMP vezetőit, mind az ellenzékieket) különösen tanulságos az osztrák politikai vezetők viselkedése.
A semleges Ausztria kényes földrajzi és politikai helyzete, a szovjet csapatok közelsége és a potenciálisan fenyegető menekültáradat miatt különösen érzékenyen reagált a magyarországi változásokra, és leginkább a fennálló európai helyzet megőrzésében volt érdekelt. Mindössze két nappal azután, hogy a kész tényeket elismerve az MSZMP Központi Bizottsága elfogadta a többpártrendszer létezését, illetve 1956 átértékelését, 1989. február 13-án határ menti találkozóra került sor Németh Miklós miniszterelnök és Franz Vranitzky osztrák kancellár között. Utóbbi figyelmeztette magyar kollégáját, hogy „a reformeufória” veszélyes lehet, és hogy „a magyarországi belső folyamatok felgyorsulásának és ellenőrizhetetlenné válásának veszélye komoly aggodalmat keltett az osztrák vezetésben”.
| ||
.jpg "Németh Miklós")
Magyar diplomáciai értesülés szerint a kormányzó osztrák szocialista párt vezetői nem értették, miért tesz az MSZMP sorozatos engedményeket a szerintük tömegbázissal nem rendelkező ellenzéki erőknek, és azt sem, hogy mi indította 1956 átértékelésére, a többpártrendszer bevezetésére, a semlegesség feszegetésére. Úgy tartották, hogy a reformok csak a belső stabilitás megtartása mellett folytathatók, és elképzelhetetlennek vélték, hogy a változások odáig mehetnek, hogy „igazi választások” legyenek Magyarországon. Jellemző az is, hogy Alois Mock külügyminiszter később már azért aggódott a magyar műszaki határzár eltávolítása miatt, hogy több kelet-európai menekült érkezhet Ausztriába.
A Varsói Szerződés felbomlasztásának elősegítése (s ezáltal Gorbacsov pozíciójának gyengítése) fel sem merülhetett ekkoriban a nyugati vezetőkben. Már csak azért sem, mert köreikben is éltek a félelmek a német nagyhatalmi újjáéledéstől – ezeket később az amerikaiak igyekeztek saját francia és brit szövetségeseikben is csillapítani. Nem véletlen, hogy Mitterrand francia elnök 1989-es berlini látogatása során hangsúlyozta, hogy a német egyesülést elképzelhetőnek tartja ugyan, de a hatalmi egyensúly megváltozásának veszélye miatt valójában a német megosztottság, az önálló NDK fennmaradását preferálja. Sőt, Mitterrand még 1990 januárjában Budapesten is úgy fogalmazott, hogy bár a német egyesítés elkerülhetetlen, siettetni azért nem kell.
Amerika visszainteget
A rendszerváltás egyik makacs történelmi hiedelme szerint 1989 decemberének legelején a Málta mellett horgonyzó Makszim Gorkij utasszállító hajón megtartott szovjet–amerikai csúcstalálkozón Gorbacsov gyakorlatilag lemondott a szovjet határokon kívüli befolyási övezetről. Erről azonban szó sem volt! Gorbacsov e találkozón is ragaszkodott az 1945 után kialakult európai kettős hatalmi, szövetségesi rendszer fennmaradásához – és Bush ekkor sem tett ellenvetést, sőt mindvégig a be nem avatkozás álláspontját képviselte.
Annyi biztos, hogy a hiedelmekkel szemben nem született semmiféle titkos megállapodás a kontinens egyesítéséről (ennek lehetőségét az amerikaiak diplomáciai csatornákon el is vetették). Gorbacsov a találkozót követően elismerte, hogy az Európa egyesítésére vonatkozó igény objektív, de elfogadhatatlan az egységnek a szocializmus felszámolása és a nyugati értékrend alapján történő megvalósítása. Azt is sietett akkori szövetségesei tudomására hozni, hogy Bush elnök a találkozón elfogadta a politikai-katonai szervezetek stabilizáló szerepét, és azt is, hogy óvatosságra van szükség a külföldön állomásoztatott csapatok kivonásánál is.
A NATO-tagállamok számára a találkozóról készített tájékoztatóból kiderül, hogy Gorbacsov fenn akarja tartani a „stabilitás eszközeit”, azaz a szövetségi rendszereket. 1989 végén úgy tűnhetett, hogy az 1945 után létrejött európai rendszer alapjai a kelet-európai átalakulási folyamat következtében sem változnak.
Mint tudjuk, Gorbacsov e várakozásai utóbb nem teljesültek, de ezzel együtt sem állítható, hogy valamiféle egyeztetett forgatókönyv alapján zajlott volna 1989-ben (és 1990-ben) Kelet-Közép-Európa politikai átalakulása és a kettős szövetségi rendszer felbomlása. Az amerikai külpolitika történetével foglalkozó történészek (például az amerikai–magyar viszony történetének könyvet szentelő Borhi László) kutatásai alapján komoly hangsúlyeltolódásra csupán az annus mirabilis (csodálatos év) múltával, valamikor 1990 tavaszán került sor, immár a kelet-európai excsatlós országokban bekövetkezett demokratizálódás és rendszerváltások nyomán.
Az 1989-es év fejleményei, a „létező szocialista” rezsimek összeomlása, a Varsói Szerződés felbomlása – Békés Csaba történész egyik tanulmányát idézve – nem kizárólag a nemzetközi politikában történt átrendeződés következménye volt. Az akkori események (természetesen elkerülhetetlen) nagyhatalmi központú értékelése mellett érdemes fontosabb szerepet tulajdonítani az akkori lengyel és magyar – hangsúlyozottan békés és önálló dinamikájú – belpolitikai átalakulásnak.
Ez ugyanis utat nyitott a nemzetközi rend változásához, sőt a német egyesítéshez is. Az ehhez szükséges keletnémet (forradalommal felérő) rendszerváltás sem úgy és akkor következett volna be, ha 1989 augusztusában a magyar vezetés nem engedi át az itt tartózkodó NDK-s állampolgárokat Ausztriába. Az efféle, sokszor improvizált döntések előre nem látott hatásai (jellemző, hogy a határnyitás esetleges hatását egy MDF-tag ötletéből megvalósított páneurópai pikniken tesztelték), nem szándékolt következményei biztosították jórészt az 1989-es év dinamikáját.
