Magyar Narancs: A közelmúltban választották újra a tisztségébe. Hogyan értékeli az előző ciklusát?
Jakab Zsuzsanna: Nagyon izgalmas öt év áll mögöttem, és örülök annak, hogy az akkori vállalásaimat sikerült megvalósítani. Az egyik fő célkitűzésem az egységes európai egészségpolitika kialakítása volt, amelyet 2012-ben el is fogadtak az európai országok, így ez most számukra ajánlásként szolgál. Tovább javultak a kontinens egészségi mutatói is: az elmúlt 30 évben öt évvel nőtt az európai átlag élettartam, és ez a növekedés az elmúlt időszakban is folytatódott. Ami még előttünk álló feladat, az az esélyegyenlőtlenségek leküzdése. Sikerült megerősíteni a partneri kapcsolatunkat az Európai Unióval, lévén, hogy egymást segítő, ám a párhuzamosságokat elkerülő együttműködést kell folytatnunk.
MN: Az egészségügyi esélyegyenlőtlenséget már első ciklusa kezdetekor olyan területként jelölte meg, ahol sok a tennivaló. Európában elsősorban a roma lakosságot és a bevándorlókat sújtja ez. A roma lakosság születéskor várható életkora 10-15 évvel alacsonyabb az európai átlagnál. Mi áll ennek a hátterében, és mit lehet kezdeni vele?
JZS: Az esélyegyenlőtlenség az egészségben mind az egyes országok között, mind az egyes országokon belül komoly probléma. Magyarországon ugyan a kilencvenes évek óta folyamatosan emelkedik a születéskor várható élettartam, a férfiak várható élettartama mégis nyolc évvel alacsonyabb, mint a nőké, Magyarország pedig általában elmarad az uniós átlagtól. A roma lakosság ezen a téren még rosszabbul áll! Ezen csak az egész életen átnyúló megelőzési és egészségmegőrzési programok segítségével lehet változtatni, oly módon, hogy maguk a roma közösségek is aktív résztvevők. Az is fontos, hogy az egészségügyi ellátásban a romák előtti korlátokat lebontsuk, és ők is egyenlő szintű ellátásban részesüljenek. Ebben magyar intézmények is szoros partnereink, a Debreceni Egyetem Népegészségügyi Karával és a Pécsi Tudományegyetemmel dolgozunk együtt. A Pécsi Tudományegyetem ugyancsak partnerünk a bevándorlók egészségével foglalkozó migrációs egészségügy területén is. Ez az elmúlt években az arab tavasz okozta menekülthullám miatt vált Európa-szerte égető problémává, és az egyes országok egészségügyi rendszerei nem állnak készen ennek kezelésére. A megoldás szakemberek képzése és a döntéshozók felkészítése; a terveim között szerepel egy egységes európai migrációs egészségügyi politika előterjesztése is a következő néhány év során.
MN: Milyen konkrét példák vannak a romák előtti egészségügyi korlátokra?
JZS: Jó példa az immunizációs program, amelyben Magyarország történetesen jól teljesít, ám egy másik EU-tagállamban, nem olyan távol tőlünk, a helyi roma lakosság teljesen kimaradt az oltási programból, és erre csak akkor döbbentek rá a helyi hatóságok, amikor több tízezres kanyaró- és rubeolajárvány söpört végig az országon. Ma 16 millió ember van Európában, akik semmiféle egészségügyi ellátással sem rendelkeznek, számukra kiemelten fontos lenne egy olyan „alapcsomag”, ami az alapvető ellátáshoz való jogot és ennek finanszírozását biztosítja.
MN: A sérülékeny csoportok egészségügyi problémái a lakosság többi részére is komoly hatással lehetnek. Mit lehet kezdeni az ilyen kockázatokkal?
JZS: A behurcolt betegségekkel meg tudunk birkózni, és ide tartozik az ebola is. Európában az ebola elterjedésének esélye minimális, kellően jó egészségüggyel rendelkezünk és felkészültünk. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnének egyes elszigetelt esetek, ahogy ilyenek már elő is fordultak. A probléma ott kezdődik, amikor egy-egy betegségre nincs felkészülve az egészségügyi rendszer, és nagyon fontos, hogy a fertőző kórokat sosem szabad alulbecsülni, bár mostanság az egészségügy fő iránya a krónikus nem fertőző betegségek kezelése. A fertőző betegségek azonban mindig visszatérnek és mindig újrarendezik magukat. Ezek ellen két dolgot tehetünk, amelyek az elmúlt évszázadban is óriási segítséget jelentettek: az egyik az immunizációs programok, a másik pedig az antibiotikumok használata. A jelenleg meglévő antibiotikumok felelősségteljes használatát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ha ezeket elveszítjük, úgy 150 évvel megyünk vissza az orvostudomány történetében, márpedig fennáll ennek a veszélye. Fontos a jelenlegi oltások megtartása és új vakcinák használata, mint például a súlyos hasmenéses járványt okozó rotavírus, avagy a többek között a méhnyakrák megelőzését célzó HPV elleni oltás, vagy a Pneumococcus elleni oltás a kicsiknek a gennyes tüdőgyulladás megelőzésére. Új antibiotikumok fejlesztésére az elmúlt időszakban nagyon kevés figyelem és forrás jutott, ha pedig a jelenleg forgalomban lévő szereket nem tudjuk tovább használni, úgy óriási gonddal nézünk majd szembe.
MN: Mennyire vannak felkészülve a bevándorlók kezelésére a hazai egészségügyi rendszerek?
JZS: A migránsok fogadására sajnos nem vagyunk felkészülve. Nem létezik egységes migrációs egészségügyi politika Európában, hiszen viszonylag új jelenség, hogy ilyen nagy számban érkeznek. A bevándorlók túlnyomó többsége egészséges ember, egyes esetekben persze lehetséges különböző fertőző betegségek megjelenése a körükben, és ezek hatását minimalizálni kell. De bizonyos fertőző betegségekre már nem vagyunk felkészülve; ilyen a tbc is Dél-Európában, ami évtizedek óta ismeretlen abban a régióban, így az ottani orvosok fel sem ismerik. Ezeknek a kivédésére országokon átívelő rendszert kell kialakítanunk, mind azért, hogy megvédjük a bevándorlókat, mind azért, hogy megvédjük Európát is a fertőzésektől. Ez azonban csak a probléma egyik vetülete, hiszen a bevándorlók közül sokaknak van nem fertőző krónikus betegsége, és számukra is biztosítani kell a kezelés és gyógyulás lehetőségét, és persze ennek az anyagi hátterét. Remélem, hogy egy-két éven belül elkészülhet az az összeurópai egészségpolitika, amelynek révén konszenzust tudunk elérni ezekben a kérdésekben.
MN: A bevándorlók és a behurcolt fertőző betegségek összekapcsolása már csak az ebola miatt is népszerű téma manapság. Mit tud tenni ezen a téren az Egészségügyi Világszervezet?
JZS: A jelenleginél sokkal több kommunikációra van szükség. Számos országban tapasztalom, hogy bármilyen nagyobb egészségügyi természetű probléma esetén azonnal a bevándorlókat kezdik el hibáztatni, nemrég az Európai Parlamentben kérdezték meg tőlem, hogy az ebolahelyzet miatt szükséges-e a határok lezárása a bevándorlók előtt. Erről beszélni kell, hiszen az Európába érkező afrikai bevándorlók hiába nem az ebola által sújtott országokból érkeznek, a közvélemény azonnal összeköti őket ezekkel a térségekkel. A migrációból nem szabad politikai ügyet kreálni, ki kell képezni orvosainkat és az egészségügyi személyzetet a bevándorlók ellátására.
MN: Az ebolajárvány kapcsán a WHO-t is érték kritikák, hogy késlekedve, nem elég határozottan reagált az afrikai fejleményekre. Mit gondol erről?
JZS: A WHO közgyűlése tíz évvel ezelőtt fogadta el a nemzetközi egészségügyi szabályzatot, miszerint a fertőző betegségek leküzdésében a tagállamoké a döntő szerep, a nemzetközi szervezetek elsősorban szakmai irányt mutatnak, és igény esetén szakembergárdájukkal segítik a helyi munkát. Az ebola márciusban kezdett előretörni, mi ekkor az érintett térségben másodfokú készültséget rendeltünk el. Áprilisban és májusban 110 munkatársunkat, többek között a fertőző betegségekért felelős igazgatómat küldtük a helyszínre, miután láttuk, hogy a kormányok képtelenek megküzdeni a járvánnyal. Ezekben az országokban az egészségügyi ellátórendszerek hihetetlenül meggyengültek egyrészt a polgárháborúk, másrészt a szakemberek elvándorlása miatt. Ezek után augusztusban hirdettük ki a nemzetközi vészhelyzetet, miután a járvány súlyossága ekkor felelt meg az előírt kritériumoknak. A szélesebb közvélemény ezeket a kritériumokat természetesen nem ismeri, ez is a bírálatok egyik oka. A nemzetközi közösség mára összefogott az irányításunk alatt, úgy vélem, mindenki tudja, hogy ezt a járványt csak Nyugat-Afrikában lehet megállítani. A térségben ad hoc kórházakat létesítünk, ezekből egyelőre 15 épült fel ezer kórházi ággyal, és 22 további épül – ezek révén összesen ötezer kórházi ágy létesül, ami rengeteg terhet levesz a túlterhelt helyi ellátórendszerekről. Fontos persze ezeknek a kórházaknak a működtetése is, erre nemzetközi szakembergárdát toborzunk folyamatosan, akik esetében azt is meg kellett oldani, hogy ha elkapják a betegséget, lehetőség legyen otthoni kezelésükre. Ami még talán ezeknél is fontosabb, az a fertőzési láncolatok feltárása és megtörése. Ebben helyi szakemberek tudnak segíteni, de érthető módon óriási a félelem, így kevesen jelentkeztek. Most azok körében toborzunk, akik már átestek a betegségen, így nincs esély arra, hogy megfertőződjenek. Nem gondolom, hogy a nemzetközi szervezetek mulasztást követtek volna el a válság kezelésében.
MN: Az ebolajárvány mérete mindenkit megdöbbentett.
JZS: Nagyon fontos tanulság, hogy a különböző betegségmegelőzési programoknak nem egy-egy szűk területre kell koncentrálni, hanem az egészségügyi ellátórendszerek egészének megerősítésére. Tenni kell a szakember-
elvándorlás ellen is, hiszen ez az egyik oka a helyi egészségügyi rendszerek összeomlásának – tegyük hozzá, ezt a jelenséget Európában is jól ismerjük. A nemzetközi egészségügyi szabályzatban rögzített országos kapacitásokat sürgősen ki kell építeni. A spanyolországi fertőzés láttán az is egyértelmű, hogy az európai klinikai dolgozókat is fel kell készítenünk, hiszen sosem találkoztak az ebolával. Sokuknak fogalma sincs például a védőruha megfelelő használatáról.
MN: Margaret Chan, a WHO igazgatója jegyezte meg az ebola kapcsán, hogy a gazdagok megkapják a legjobb ellátást, míg a szegényeket hagyják meghalni.
JZS: Az ebolánál most már jól látják a gazdagabb országok, hogy ki kell venni a részüket a járvány kezeléséből, hiszen így tudják megvédeni a saját állampolgáraikat is. De nem elegendő egy-egy betegségre koncentrálni: ma ebolaveszély van, holnap talán madárinfluenza- vagy koronavírus-járvány tör ki, és a sort hosszan lehet folytatni. Ezek kezelésére fel kell készíteni a rendszereket, és javítanunk kell a fejlődő országok egészségügyét is. Az ebolát az 1970-es évek óta ismerjük, viszont semmi sem történt annak érdekében, hogy létezzen hatékony oltóanyag ellene, mivel gazdaságilag egyszerűen nem érte meg a kifejlesztése. Korábban az ebola okozta halálesetek sokszor az újságokig sem jutottak el, hiszen az eddig a szegények betegsége volt. Viszont léteznek még hasonló szegénybetegségek és elhanyagolt trópusi betegségek, amelyekkel szintén senki sem foglalkozik. Amikor persze már a fejlett világot fenyegette az ebola, akkor villámsebesen nekiálltak az ellenszer kifejlesztésének. Néhány hónap múlva remélhetőleg ez el is készül, ám ez az eddigi áldozatokon már nem segít.
MN: Mekkora a jelentősége a nemzeti hovatartozásnak a maga posztján?
JZS: Mindig nagyon fontos. Ehhez társul az életút, a szakmai tapasztalat és a tagországok bizalma. Regionális igazgatóvá választásom előtt én vezettem és alapítottam meg az Európai Betegségmegelőzési és Ellenőrzési Központot, majd az elmúlt években egy hihetetlenül komplex és nagyon eltérő társadalmi-gazdasági és egészségügyi adottságokkal rendelkező országokból álló régióban sikerült elnyernem az egyes tagországok bizalmát – ennek és a munkatársaimmal közösen elvégzett munkánknak köszönhetem, hogy ellenjelölt nélkül, egyhangú szavazással választottak újra, amire eddig nem volt példa a szervezet történelmében. Úgy gondolom, hogy ha az ember nemzetközi munkát végez, akkor még inkább késztetést érez arra, hogy a hazáját segítse valamilyen módon. Én is erre törekszem.
