A Kaukázus térségében Azerbajdzsán az egyetlen posztszovjet állam, amely gazdaságilag sikeresnek tűnő utat járt be az elmúlt két évtizedben. Mindez a Kaszpi-tengeri szénhidrogén-lelőhelyek felfutó kiaknázásának köszönhető, valamint annak, hogy a politikai vezetés ügyesen lavírozott az ország geopolitikai lehetőségei között, miközben a társadalom felé skrupulusok nélkül játszotta ki a nemzet- és államépítés nacionalista kártyáit.
A modern Azerbajdzsán és Ilham atyja
Hejdar Alijev volt regionális szovjet pártvezér nagy visszatérése a hatalomba 1993-ra esett, amikor Örményország elfoglalta az akkor két éve független Azerbajdzsánhoz tartozó, örmény többségű Hegyi-Karabah Autonóm Területet. Az akkor már jó hetvenes politikus pályája a múlt század negyvenes éveiben indult a KGB-ben, s egészen a tábornoki rangig, illetve az azeri szekció vezetéséig ívelt. Innen maga az SZKP főtitkára, Leonyid Brezsnyev emelte ki: Alijev az azerbajdzsáni szovjet tagköztársaság első embere lett csaknem két évtizedre, 1987-ig. Közben a legfelső szovjetben is teret nyert, 1976-tól a Politbüro tagja, majd miniszterelnök-helyettes – az egykori kommunista párt ilyen magasságaiból egyetlen posztszovjet vezető sem érkezett.
A Szovjetunió 1991-es széthullását Alijev Moszkvában, politikai száműzöttként élte meg (korruptsága miatt Gorbacsov 1987-ben eltávolította a hatalomból), s ahhoz, hogy visszatérjen, egy elveszített háború (a Hegyi-Karabah fennhatóságáért vívott örmény–azeri) és egy polgárháború kellett. De 1993-ban mögé állt az ország legbefolyásosabb családja, a Jerazi klán, amely máig az azeri politika egyik meghatározó tényezője. A rendteremtés és gazdasági fellendülés programjával erőszakosan fellépő Alijev rájuk támaszkodva – s a szovjet iskolára építve – fogott hozzá durván autoriter hatalmának kiépítéséhez.
Ebbéli fáradságos igyekezetét a kültéri pályákon is megcsodálhattuk; az örményeket támogató oroszokkal szemben a térségben akkor aktivizálódó Törökországban például a pántürk hagyományok jótékony ernyője alatt talált szövetségesre. Akkoriban használatos jelszava szerint ugyanis Azerbajdzsán és Törökország „egy nép két országban”. Persze a közeledése nemcsak a közös nyelvi-kulturális gyökereken alapult – sokkal inkább a gazdasági érdekközösségen. A másfél százados kőolaj-kitermelés és petrolkémiai ipar modernizálásához török (és amerikai) tőkét vontak be, s megkezdték az Oroszországot és Örményországot Grúzián át elkerülő Baku–Tbiliszi–Ceyhan (BTC) olajvezeték építését.
A megkérdőjelezhető tisztaságú elnökválasztásokon kétszer megválasztott Hejdar Alijev még egy alapvető kérdésben volt sikeresebb posztszovjet társainál. Egyedüliként megvalósította valamennyiük dédelgetett álmát: a dinasztikus utódlást. A 2003-as elnökválasztáson már fia, Ilham indult – és nyert a szokásos nyolcvan százalék feletti eredménnyel.
Rábízta Ramizra
Az ekkor alig negyvenéves ifjabb Alijev korábban oda sem bagózott a politikára. Elvégezvén a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemét (MGIMO), korábban „üzletemberként” tevékenykedett az orosz fővárosban és Isztambulban, s élte az aranyifjak nehéz életét. Apja azonban 1994-ben kinevezte az állami olajtársaság élére, ahonnan aztán 2003-ra a miniszterelnöki székbe emelkedett. Hejdar Alijev még ebben az évben meghalt, s Ilham menten hozzálátott az atyjától örökölt hatalmi szisztéma tökéletesítéséhez. De nem volt könnyű dolga. Az atya regnálása alatt fontos pozíciókat szerző erős emberek, mint a nagybátyja, Celal Alijev, vagy Ali Insanov, a Jerazi klán vezetője, egészségügyi miniszter, de akár Farhad Alijev reformista fejlesztési miniszter és Kemaleddin Hejdarov, az adóhivatal vezetője is ellene dolgoztak.
A fiatal elnök azonban gyorsan és határozottan lépett: a szintén régi apparatcsik, az elnöki hivatalt 1994 óta vezető Ramiz Mehdijev támogatásával letartóztatta a nagybátyját és Insanovot, felszámolta a Jerazi klán túlzott befolyását – az addig uralkodó klánszellemet az elnök felé mutatott lojalitás váltotta fel. Az új rendszer kiépítésében és megerősítésében a mai napig kulcsszerepet játszik az elnöki kabinetet továbbra is irányító Ramiz Mehdijev.
A mindaddig csak playboynak és politikai bohócnak aposztrofált sarjat ettől kezdve egyre inkább machiavellista jelzőkkel kezdték illetni ellenfelei. S nem véletlenül. A 2008-ban, majd 2013-ban is újra választott elnök soha nem engedett egyetlen valós ellenfelet rajthoz állni. Ennek megfelelően – a hivatalos eredmények szerint – mindkét esetben csaknem kilencvenszázalékos volt a támogatottsága.
A kritikus hangokat elhallgattatták. A tényleges ellenzéket jelentő balközép Modern Egyenlőség Párt (MPP) vezetőit, Tofig Jabuglut és Jadigar Sadigovot az elnök munkájának kritizálásával vádolva letartóztatták, a párt munkáját ellehetetlenítették. A 2010-es törvényhozási választásokon a 125 fős parlamentbe az elnök Új Azerbajdzsán Pártja (YAP) 72, a kváziellenzéki Polgári Szolidaritás (VHP) 3, az Anyaföld Párt (AVP) pedig 2 képviselőt delegált, s mellettük még 48 „független” politikus ül a Milli Meclisben. Az igazi oppozíciót jelentő MMP és az Azerbajdzsáni Népi Front Pártja (AXCP) pedig nem is indult, illegitimnek tartva a választásokat. Talán az is árulkodó szám, hogy a részvételi hajlandóság 50 százalékos volt.
Így élünk mi
Ezzel együtt a személyi kultusz is a rendszer egyik szignifikáns része lett. A „nemzetalapító” Hejdar Alijev képei, szobrai mindenütt jelen vannak. Nevét terek, múzeumok, parkok, ipari létesítmények viselik, de róla nevezték el a bakui nemzetközi repülőteret is. Nagy visszatérésének napja nemzeti ünnep, születésnapja országos happeningek ideje, sírjának meglátogatása a diplomáciai protokoll része.
Mindennek ugyancsak hagyományos velejárója a sajtó erős kontrollja is. Az elektronikus média állami monopólium, az írott sajtó munkatársait folyamatosan vegzálják, s amennyiben átlépnek bizonyos, az államhatalom által húzott határokat, keményen fellépnek ellenük – a független Khural napilap főszerkesztőjét, Avaz Zejnallit például kilencévi börtönbüntetéssel sújtották. Természetesen a netet is ellenőrizni igyekeznek, a Xeber44.com weboldal szerkesztőjét, Araz Gulijevet tavaly nyolc évre ítélték – az elnök és a rendszer kritikája miatt. A hivatalos vád persze minden esetben veszélyes huliganizmus.
Aki esetleg a véleménynyilvánítás direktebb módozatait ajánlaná a helyi demokratikus erők figyelmébe, ne hamarkodja el: az esetleges tüntetések elleni kemény rendőri fellépés mellett (például a legutóbbi, 2013-as elnökválasztások idején) a kényszervallatás is szerepel a Human Rights Watch idei országjelentésében. Azerbajdzsán demokráciamutatói igen rosszak; a politikai pluralizmus és a civil társadalom szabadságának terén a 160 monitorozott ország közül a 139. helyen áll.
Mi hiányzik még e felsorolásból? A korrupció az azeri közélet rákfenéje. A Freedom
House adatai szerint ez a hetes skálán 6,5 pontos, amivel a világ élmezőnyébe tartozik az Alijevek országa. A korrupció melegágya pedig az ország valóban szédítő, de egyenetlen gazdasági potenciája, a szénhidrogénexport, ami a GDP 80 százalékát adja. Miután a 90-es évektől, tehát Hejdar Alijev országlása óta jelentős amerikai, brit, norvég és török tőkebefektetéssel modernizálták a szénhidrogénipart, s ezzel párhuzamosan (2005-re) elkészült a ceyhani vezeték (BTC), megötszöröződött az ország kőolajexportja. Az ugyancsak ekkor épült Baku–Tbiliszi–Erzurum (BTE) gázvezeték üzembeállítása pedig a gázkivitelt duplázta meg, valóban hatalmas jövedelemhez juttatva az országot. Azerbajdzsán ambíciója pedig végtelen: a gázvezetékeket Törökországon keresztül Jordániáig és Európáig nyújtanák – alternatív útvonalakként az orosz gázszállításoknak.
Noha a szénhidrogénipar fejlődésének hála, az ezredforduló utáni első évtizedben – még mértékadó adatok szerint is – 840 ezer új munkahely jött létre Azerbajdzsánban, az óriási bevételek mégsem realizálódnak a társadalom széles köreiben. Feltűnő az óriási látványberuházások sokasága, amelyeknek haszonélvezői a politikai-gazdasági elit tagjai, valamint a városi felső középosztály igen vékony rétege. Jelentős pénzek mennek ugyanakkor presztízsnövelő célokra – külföldön; például a spanyol futballba. Kisebb számban, de az olyan szélesebb körű kezdeményezések állnak mindezzel szemben, mint a Hejdar Alijev Alapítvány programja, amely 300 iskola korszerűsítését végzi.
De Baku világvárossá fejlesztése vagy egyes feltűnő infrastrukturális beruházások nem feledtethetik a vidéki szegénységet, valamint a továbbra is jelentős latens munkanélküliséget. Bár a fővárosban és a Kaszpi-tengeri olajbizniszből részesedő városokban a hivatalos propaganda szerint a szegénység az elmúlt másfél évtizedben 45-ről 11 százalékra csökkent, a rurális Azerbajdzsán továbbra is agrárjellegű maradt; itt a lakosság több mint harmada él az olcsó iráni, grúz, belső-ázsiai és kínai termékekkel versenyezni képtelen, alacsony jövedelmet biztosító mezőgazdaságból.
A norvég mintára létrehozott, az állami propaganda által egekig magasztalt Állami Olajalap (ARDNF) feladata lenne megalapozni az ország jövőjét, leginkább az állami tartalékok felhalmozásával. Ám az akkumuláció mellett – s egyre inkább helyette – az alap pénze szépen elcsordogál. Kapnak belőle a karabahi háború azeri menekültjei, a csókosok luxusingatlanokat vásárolnak belőle Moszkvában, Londonban, Párizsban és Dubajban, de a legnagyobb rész egyszerűen visszafolyik az állami költségvetésbe, az egyre növekvő katonai kiadásokra. Lévén a hadsereg fejlesztése központi elem Alijev politikájában.
A fegyverek szava
A karabahi háború 1994-es tűzszünete nem oldotta meg ugyanis Baku problémáját, az ország területének 13 százaléka továbbra is örmény megszállás alatt áll. Az elmúlt évtizedben az azeri vezetés oly mértékben növelte a katonai kiadásokat, hogy azok nominálisan meghaladják a teljes örmény költségvetést. Ezzel együtt sem lehet azonban Baku biztos abban, hogy egy újabb fegyveres konfliktus esetén vissza tudná szerezni az elveszített területeket. Jereván mögött ugyanis ott áll Oroszország, és – ami talán még fontosabb – a rendkívül nagy befolyással rendelkező nemzetközi örmény lobbi Washingtontól Párizsig. De az Alijev család, amely az Örményország által elvágott nahicseváni enklávéból származik, különösen érzékeny a megoldatlan karabahi kérdésre. A korábban említett Jerazi klán pedig egyenesen a szomszédos ország területéről származik; a nevük is azt jelenti, hogy jereváni azeriek. Ők úgy tartják, hogy az örmény főváros is azeri terület.
Az Alijevek két évtizede igyekeznek eltávolodni Moszkvától egy olyan geopolitikai régióban, ahol Oroszország kétszáz éve igyekszik érdekeit érvényesíteni. Bakunak regionális szövetségesként csak a gazdaságilag-katonailag gyenge Grúzia jöhet számításba, így mindig távolabbi szövetséges után nézett. A másik „nagy” szomszéd a déli Irán. Az iszlám köztársasággal nincs ugyan permanens konfliktusa, de Teherán számára igen veszélyes, hogy Iránban legalább húszmilliós azeri kisebbség él, amely kétszer nagyobb létszámú, mint az anyaország népessége. Az azeriek lakta egységes terület a török határtól a Teherán-közeli Kazvinig húzódik. Tíz évvel ezelőtt jelentősebb tüntetéssorozat zajlott le Tabrizban, az iráni azeriek legnagyobb városában, a kisebbségi jogok kiszélesítését követelve. A konfliktus ugyan alábbhagyott, de Teherán azonnal ugrik Baku kisebbségi ügyekben tett legkisebb mozdulatára is.
Ebben a geopolitikai harapófogóban tényleg csak Törökország maradna potenciális szövetségesnek. Ankara kétségtelenül jelentős szerepet játszott az államépítés első fázisában, de amikor Hejdar Alijev ellen 1995-ben a török titkosszolgálat támogatásával puccsot kíséreltek meg, Baku szélesebb körű nemzetközi biztosítékokat, erősebb szövetségeseket keresett.
S kit talált? Amerikát! Washington számára Azerbajdzsán gazdasági potenciálja és főként geostratégiai szerepe nyilvánvalóan sokat számít. Baku szövetségesi státusa gátat vethet az orosz déli irányú ambícióknak, és segíthet a Teheránnal vívott politikai izommunkában is.
Az Alijevek pedig ügyesen használják ki a globális stratégiai játszmákat. A jelenlegi elnök a nemzetközi színtéren erősen igyekszik semlegesíteni a rendszer súlyos demokráciadeficitjét. Otthon pedig a karabahi helyzet megoldatlanságával magyarázza ugyanezt. Ilyenformán ugyanazzal a két kérdéssel kell szembenéznie az Alijev-rezsimnek és az országnak: vajon meddig lehet még nagyobb bajok nélkül látszatberuházásokra fordítani a szénhidrogének árát, s mikor kér valaki a szövetségéért cserébe egy kicsit több demokráciát?
