Március 22-én az esti órákban a felújított belgrádi Praga Hotel éttermében díszes társaság sereglett össze. (A szálloda egyébként a török időket idéző Balkán utcában van, melynek elején a Moszkva szálló áll.) A legelőkelőbb asztal főhelyén Predrag Ranković Peconi üzletember (szerbiai értelemben vett üzletember) ült, a másik végén pedig a szintén zenész Željko Rutović. Az előbbi két évtizeddel ezelőtt a surčini klán, az utóbbi pedig a zvezdarai banda tagja volt – a zimonyi után ez volt Szerbia két legerősebb bűnözői csoportja.
A két férfiú annak idején számos érdeklődési területen osztozott, ilyen volt például az olaj- és a dohánybiznisz; s ma már mindketten komoly legális érdekeltségek birtokosai is. A sikeresebb közülük Ranković, az ő vagyonát már 2007-ben (ez az utolsó elérhető adat) 700 millió dollárra becsülték. Valószínűleg Szerbia leggazdagabb emberét tisztelhetjük benne, ma már egy országos televízió büszke tulajdonosa is (Happy TV); ezen kizárólag valóságshow-kkal elégítik ki az igényes szórakoztatásra vágyó nézőket. De Rankovićnak, akiről a belgrádi bulvársajtó azt állítja, hogy nem iskolai végzettségének köszönheti vagyonosodását, magyarán félig analfabéta, akadtak nehézségei is. A Zoran Djindjić miniszterelnök meggyilkolása (2003) utáni letartóztatási hullámban például ő is horogra akadt. De nem sokáig zaklatták – elvégre vagy vannak az embernek befolyásos barátai, vagy nincsenek. S mert kétszer követtek el merényletet ellene, rendkívül óvatos ember hírében áll, testőrei nélkül még a sarki boltba sem ugrik be.
Annál is meglepőbb volt e márciusi este kis híján tragikus fordulata! A két szakmabeli között ugyanis szóváltásra került sor; sajtóértesülések szerint a kormány által (bagóért) privatizációra bocsátott turisztikai cégeken, köztük épp a Praga szállodán kaphattak össze. Željko Rutović mindenesetre gúnyos megjegyzést tett a Peconi társaságában időző két hölgyre – állítólag azt mondta: mit akarnak tőled ezek a szilikonos csajok? (silikonuše) –, majd előrántotta pisztolyát (jó, ha van kéznél a belgrádi éjszakában) és hat golyót eresztett asztaltársába. Ezután elmenekült a helyszínről. Peconi túlélte, a lábait és a forgóját érte lövés.
Ugyanezen az estén tartózkodott utoljára a munkahelyén, a Smederevska Palanka-i Goša gépgyárban az 57 éves D. M. szerelő. Az éjszaka folyamán ugyanis felakasztotta magát, a reggeli műszak munkásai találtak rá. D. M. nyugdíjas apjával és nagykorú munka nélküli fiával élt. Húsz hónapja nem kapott teljes fizetést, a vállalat négy éve nem fizeti be a dolgozók utáni járulékokat. A Goša gyárat 2007-ben privatizálták, a szlovák ŽOS Trnava cég vette meg.
A hattalálatos Ranković Peconi az évek során számos vállalatot vásárolt fel az országban. Az első lépése mindenütt munkahelyek százainak a megszüntetése volt.
Vučić, a megkerülhetetlen
Szerbia két sikertelen rendszerváltást tudhat maga mögött. Az első a 90-es évek elején zajlott: a délszláv háborúk leple alatt s a többpárti demokrácia vékony paravánja mögött diktatórikus, államkapitalista rendszer épült ki. A második 2000-ben kezdődött, amikor Slobodan Milošević megbuktatása után Zoran Djindjić kísérletezett óvatos reformokkal. Az ellenérdekelt politikai, rendőrségi, alvilági csoportok a kormányfő meggyilkolásával válaszoltak erre – és azóta az idő kereke visszafele forog. Megint a 90-es években járunk; és a szereplők is ugyanazok.
A gazdaságban szinte semmi sem jött be. Legutóbb a nagy hangon beígért Fiat-fejlesztés maradt el, ehelyett dolgozókat bocsát el a kragujevaci autógyár (a fegyvergyártó részleg köszöni, jól van). De az Aleksandar Vučić kormányfő által ígért többi külföldi beruházás is sorra befuccsol; gondoljunk csak a kínai szponzorációval tervezett Belgrád–Budapest gyorsvasút kétséges jövőjére. A kormányfő a kampányban azzal (is) hitegeti a választókat, hogy nemsokára 400 euró lesz az átlagfizetés: ezzel akár Macedóniát és Albániát is leelőzik. Az utóbbi években több százezren hagyták el országot, csak Szabadkáról és környékéről (úgy 150 ezer ember) 30 ezren indultak el a jobb megélhetés reményében Magyarországra és tovább. Ebben a magyar állampolgárság könnyített megszerzésének hatalmas szerepe van.
Bár még csak 47 éves, a jogász végzettségű Vučić majd negyedszázada mozog a politika fősodrában. (Részletes portréját lásd: A magányos hullámlovas, Magyar Narancs, 2016. április 21.) A Szerb Radikális Párthoz (SRS) 1994-ben csatlakozott; a háborúk idején Vojislav Šešelj radikálisai nem csak a legvéresszájúbb uszítóként vétették magukat észre, de szabadcsapatokat is szerveztek a horvátországi és boszniai frontokra. Šešelj Slobodan Milošević 2000-es bukásáig annak hol hallgatólagos, hol valóságos koalíciós partnere volt, az utolsó két évben egyenesen miniszterelnök-helyettesként. Vučić pedig az ő legjobb tanítványának szerepét próbálgatta. A boszniai háború idején a parlamenti szószékről fenyegette meg a bosnyákokat: egy szerbért száz muszlim áldozattal fognak fizetni. Az 1999-es NATO-bombázások idején pedig a Milošević-rezsim tájékoztatási minisztereként drasztikus intézkedéseket rendelt el a nem kormányhű média ellen.
A napja mégis azután virradt fel, hogy Šešelj 2003-ban önként feladta magát a hágai törvényszéken. Amikor a Radikális Párt 2008-ban kettéesett, Vučić a szakadárokkal tartott, s a következő években szívós munkával kapaszkodott a Szerb Haladó Párt (Srpska Napredna Stranka, SNS) legfelsőbb régióiba. Múltjától óvatosan elhatárolódott: „nem titkolom, hogy megváltoztam, sőt, büszke vagyok rá” – nyilatkozta, s többször is elítélte a srebrenicai mészárlást. S ahogy tört előre a magát mérsékelt jobbközép pártnak mutató SNS, úgy emelkedett Vučić csillaga is. (És vica versa!) Amikor 2012-ben harcostársa, a szintén a radikálisoktól elszakadt Tomislav Nikolić megnyerte az elnökválasztást, Vučić lett a pártelnök és a hadügyminiszter; a 2014-es választáson pedig már ő vezette győzelemre pártját.
Hatékony kormányzás híján azóta két stratégiával próbál a víz felett maradni. Az első „a Nyugat-barát, de azért Moszkvának is kedves nacionalista” koktél kavargatása. Néhány nappal ezelőtt fogadta őt Angela Merkel német kancellár, és azt találta mondani, hogy „Szerbia jó úton halad”; de Vučićot nemrég az orosz elnök is vendégül látta. Nem véletlen hát, hogy Vučić azt hirdeti: nélküle megszűnne minden külföldi támogatás, és ezt nagyon sokan elhiszik Szerbiában. A másik ötlete pedig ez: ha a kormányzás nem megy, legyen mindig választási kampány. Szerbiában már csak előre hozott választások vannak, rendszerint kétévenként. Most kapóra jött, hogy az eddigi államfőnek, a reménytelenül ostoba és faragatlan Nikolićnak ez év közepén lejár az ötéves mandátuma. Az ő újbóli indítását még a legforrófejűbb kormánypártiak is halva született ötletnek tartották: a felaprózódott, gyenge ellenzék szinte bármelyik jelöltje lekörözhette volna. Vučić pedig gondolt egyet, s egyszer csak bejelentette: ő fogja megmérettetni magát a koalíciós kormány – az SNS mellett a Milošević-örökös Szerb Szocialista Párt és a Vajdasági Magyar Szövetség – közös elnökjelöltjeként. Úgy, hogy közben annak rendje és módja szerint miniszterelnök is marad: nappal intézi az ország dolgát, este meg elnökjelöltként járja a vidéket.
A kormánypártok amúgy példásan ügyelnek a választás tisztaságára: Vučić bejelentése után közeli munkatársa, az éppen parlamenti elnök Maja Gojković asszony a választási eredmények kihirdetéséig egyszerűen felfüggesztette a parlament ülésezését. Felszólalásaikkal a honatyák még összezavarnák a választópolgárokat! Az ellenzék szerint a cél csupán a nyilvánosság szűkítése a többi jelölt előtt; de a szerbiai média legnagyobb része már így is közvetlenül a kormány befolyása alatt áll. Ritka a kivétel: a Danas napilap, a Vreme és a NIN hetilapok, az N1 televízió – a CNN leányvállalata –, és az online média kisebb része minősíthető annak.
A tét a második forduló
Vučić mellett még tíz jelölt száll ringbe. Jobbról előzné őt Vojislav Šešelj, a radikálisok örök vezére, de elindul Vuk Jeremić is, aki Boris Tadić államfő idején volt külügyminiszter, majd magas rangú ENSZ-diplomata. Saša Janković, a kitűnő jogvédő a jelölés miatt mondott le állásáról – őt támogatja az ellenzéki Demokrata Párt és több más balközép tömörülés, valamint a VMSZ ellenzékének számító Magyar Mozgalom és a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösség is. Janković magabiztosan a második a népszerűségi listán. A legeredetibb figura mégis Luka Maksimović, aki a Ljubiša Preletačević Beli művésznéven vált népszerűvé (ezt leginkább Köpönyegforgatovicsnak fordíthatnánk, a Beli fehéret jelent). Beli „A töltött káposztát meg se kóstoltad” (Sarmu Probo Nisi, SPN) elnevezésű párt vezére, a szerbiai politikát kifigurázó viccprogrammal a tavalyi parlamenti és helyhatósági választásokon 21 százalékot szerzett szülővárosában, a Belgrád közeli Mladenovacban. Indulását a választási bizottság el akarta utasítani, ebből hatalmas botrány lett, mígnem Beli megkapta az elnökjelölést. Egy időben olyannyira népszerűvé vált, hogy Vučić után a második helyen szerepelt a felmérésekben.
A kérdések kérdése azonban az, hogy Vučićnak sikerül-e az első fordulóban elvinni a szavazatok felét és lezárni az ügyet. Ha rosszabbul teljesít, az összes többi jelölt szavazói (kivéve a szélsőjobbos Šešelj híveit) a második helyezettet fogják támogatni. Így akár meg is lehet verni Vučićot – de már az a tény, hogy második fordulóra lenne szükség, óriási pofont jelentene a hatalmi koalíció számára.
| Vidáman buszoznak Vučićék híveiket autóbuszkonvojokkal szállítják kampányrendezvényről népünnepélyre. Szabadkán a minap órákra megbénították a várost – mindez azonban mit sem csökkentette a szívélyességet, amivel a városba látogató kormányfő-elnökjelöltet Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség és a tartományi képviselőház elnöke fogadta. (Az egyik kampánygyűlésen „Kedves Ácó!” megszólítással fordult hozzá s a néphez.) De Vučić sem adja alább: Szabadkára érkezvén a „gde je Ištvan?” (hol van István?) kérdéssel fordult a jelenlevőkhöz. A VMSZ elsőként sorakozott fel a kormányfő önjelölése mögé, azóta Pásztorék járják a magyarlakta településeket, s arra biztatják az ott lakókat, hogy Ácóra szavazzanak, mert ez a vajdasági magyar érdek. Ám ez a feltétlen koalíciós hűség nem kockázatmentes. Az itteni magyarok többsége még jól emlékszik a 90-es évekre, amikor Vučić és radikális párti pajtásai még „hazazavarták” volna őket az anyaországba; s alaposan kivették a részüket a háborúk előkészítésében és lebonyolításában is. Egyes felmérések szerint a vajdasági magyarok (és a szerbiai bosnyákok, akiknek ugyancsak van Vučić-hű pártjuk) nem engedelmeskednek maradéktalanul a pártvezetésnek, és nem szavaznak a kormányfőre – ez akár perdöntő is lehet a végelszámolásnál. A VMSZ politikája abban merül ki, hogy példás partnereként viselkedik mind a magyarországi, mind a szerbiai kormánypártnak. Sőt, a „példátlanul jó” Orbán-Vučić viszony legfőbb őrzőjének gondolja magát – és nem is alaptalanul. Szijjártó Péter külügyminiszter a múlt pénteken nemcsak részt vett Vučićék belgrádi kampánygyűlésén, hanem fel is szólalt – szerbül. A VMSZ pedig nem jár rosszul ezzel a felállással. A párt egyik alapítványa a minap potom 1,2 millió euróért vett meg Szabadka központjában egy emeletes házat egy vállalkozótól. Az ellenzéki Magyar Mozgalom és a független vajdasági sajtó hetekig tajtékozott a szabadkai viszonylatban méregdrága vásárlás miatt – ám Pásztor nem látott semmi kivetnivalót benne. Hiszen Magyarországról érkezett a pénz, és nem vétettek egyetlen egy szerbiai törvény ellen sem. Belgrádnak nincs kifogása az ilyen üzletek ellen, hiszen 20 százalék adó úgyis nála köt ki, a magyarországi adófizetőknek meg, úgy tűnik, kisebb gondjuk is nagyobb ennél. |
