Magyar Narancs: Csak néhány hónapja változott meg az ország neve, és vele együtt a külpolitikai mozgástere is. Mennyi látszik mindebből a hétköznapi életben?
Robert Alagjozovszki: A névváltoztatást a magam részéről jobban szeretem kiegészítésnek hívni, hiszen csak arról van szó, hogy egy földrajzi jelzőt adtunk az ország nevéhez. És úgy látom, hogy egy maroknyi szélsőségest leszámítva az emberek többségének nincs ezzel gondja. A valódi változás, a nagy sztori inkább az, hogy ez a névmódosítás megnyitja az utat a NATO-csatlakozáshoz és az EU-s csatlakozási tárgyalások megkezdéséhez.
MN: A gyakorlatban nem esetlen az, hogy mostantól mindenhez, ami ehhez az országhoz köthető, hozzá illik majd biggyeszteni ezt a földrajzi jelzőt?
RA: Az ország nevéhez valóban hozzá kellett tennünk a jelzőt a görögökkel kötött megállapodás értelmében. Az volt a fontos, hogy elkülönüljön az ország neve a történelmi névtől, ugyanakkor az identitásunk védelme is elsődleges, így a megegyezés szerint a népet, az ételeket, a kultúrát és a többit továbbra is minden további jelző nélkül hívhatjuk macedónnak.
| ||
A görög fél kikötötte, hogy egyértelművé kell tenni, mi az, amit ők és amit az egész világ görög hagyománynak tart, és mi az, amit mi hívunk macedónnak. De ebben nem volt köztünk nézeteltérés, hiszen a macedón lakosság szláv eredetű, és mindenki, aki ezzel szemben próbál valamit felépíteni, ahogyan azt az előző kormány szerette volna, történelemhamisítást követ el.
MN: A főváros, Szkopje központjában mindenfelé ott állnak azok az épületek és szobrok, amelyeket a Gruevszki-kormány húzott fel – éppen ennek a hellenisztikus eredetretorikának a megerősítésére.
RA: A belvárosban több száz szobor áll, és ebből háromról van szó a görögökkel kötött megállapodásban. Igaz, ez a három a legnagyobb szobor, és a város képét nagyban meghatározzák: Nagy Sándor óriás lovas szobra, aztán az apját, Fülöpöt, illetve az anyját, Olümpiaszt ábrázoló tárgyakról beszélünk. A tavalyi megállapodásban garantáltuk, hogy a szobrok mellett kiegészítő táblákat helyezünk el, melyeken az szerepel, hogy ezek a görög történelem szereplőit ábrázolják.
Ezzel párhuzamosan lezajlott egy belföldi vita is, hogy mit lehet kezdeni a Gruevszki-éra épített örökségével, ami a szobrokkal szemben funkcionális örökség, hiszen intézmények, irodák, hivatalok működnek ezekben az épületekben. Az előző kormány Szkopje 2014 című programja rengeteg pénzt felemésztett, így jelen pillanatban nem életszerű felvetni, hogy tüntessük el a nyomait. Valóban, a belváros giccses lett, túlzsúfolt szobrokkal, és ezek miatt nem is valami szép. Ám az ország pénzügyi és infrastrukturális helyzete miatt nem a szobrok a prioritás a kormány számára. Néhány év múlva talán visszatérünk rájuk.
MN: 2017-ben lett Zoran Zaev kormányának kulturális minisztere, jobboldali elődje majd’ egy évtizedig vezette a tárcát. Mint a civil szférából érkező miniszter mit tekintett a legsürgetőbbnek?
RA: A Gruevszki-időszak kulturális politikája épp olyan volt, amilyennek látszik az épületek és a szobrok alapján. Volt egy ideológiai és identitáspolitikai irányvonal, és a kultúra szerepe ennek az alátámasztásában merült ki. Az az építési düh, mely a közintézmények, hidak, terek, szobrok felhúzásában kulminált, azt is jelentette, hogy a kultúra hagyományos formái és infrastruktúrája elsorvadt. Miközben új múzeumot és színházat épített a kormány, alig jutott pénz a már működő intézmények számára. Volt tíz színház, de beázott a tetejük, és a felújításuk helyett a kormány inkább egy újabb építésére költött el 40 millió eurót.
| ||
Semmi egyensúly nem volt ebben a rendszerben, és ez igaz a művészek támogatására is. Számos művész kénytelen volt mindenféle támogatás nélkül dolgozni, miközben néhányan rengeteg megrendelést és pénzt kaptak a kulturális vezetéstől. Klientúra-építés zajlott a művészetben is. Az én elsődleges célom így nyilván csak a normalitás, a szakmaiság és az egyensúly visszaállítása lehetett.
MN: Az, hogy civil aktivistából hirtelen miniszterré vált, mennyire érte sokként?
RA: Nem volt ez olyan hirtelen, gyakorlatilag én már 2011 óta vállaltam bizonyosfajta közszereplést, hiszen attól az évtől az ellenzéki művészek körének vezetője lettem. Gruevszki akkor hatalma csúcsán volt, tehát jól láttam, hogyan működik a rendszere. Mellesleg én már Branko Crvenkovszki, a korábbi szocdem kormányfő és államelnök mandátumai alatt is bíráltam a vezetést, tehát ilyen szempontból következetes voltam, de a pártpolitikában nem vettem részt. Amikor a Zaev-kormány felállt, és szakértő résztvevőket keresett, akkor merült fel a nevem.
| ||
MN: A kormány felállását megelőzően is volt már munkakapcsolata Zoran Zaevvel?
RA: Igen, a Gruevszki-kormány idején demokrata értelmiségiként igyekeztünk elindítani egyfajta ellenzéki diskurzust, remélvén, hogy a rendszer leváltásának előkészítője lehet. Ebben a széles értelmiségi összefogásban sokan vettek részt a civil szférából, sokan jöttek a színes forradalom aktivistái közül is, és ott voltak az ellenzéki pártok képviselői is.
Most, hogy a Gruevszki-érától többé-kevésbé eltávolodtunk már, az értelmiség különféle stratégiákat követ. Sokan részt vesznek a kormány munkájában, de vannak olyanok is, akik a független szcénába léptek vissza, és mivel most mi vagyunk hatalmon, a mi munkánkat követik szigorú tekintettel. Ez természetesen jól is van így.
MN: Amikor azt mondja, hogy a Gruevszki-érának többé-kevésbé vége, mire gondol pontosan? Még mindig működik az a Gruevszkit támogató macedón sajtóbirodalom, amely Orbánhoz közeli magyar médiabefektetők érdekkörében áll…
RA: Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy Európa autokrata, populista vezetői igyekeznek kiépíteni és fenntartani egy olyan hálózatot, melyen keresztül egymás pozícióját is erősíteni tudják, és a nemzetközi fellépésüket is képesek könnyen összehangolni. Ennek jellegzetes epizódja az, hogy Gruevszki éppen Orbán Magyarországán talált menedéket, vagy hogy kormányközeli magyar médiatulajdonosok befektetésekkel segítik talpon maradni a Gruevszkihez köthető tévécsatornákat és újságokat. Nálunk még mindig sok támogatója van a korábbi miniszterelnök pártjának, de már nem elég ahhoz, hogy kormányképes erőként tudjon fellépni. A tömegbázis megtartásában a médiának nyilván fontos szerepe van.
MN: Gruevszki dicstelen szökése után lehetséges a visszatérés számára?
RA: Azt nem hiszem, hogy ismét az ország vezetője lehetne, akkor sem, ha egykori pártja, a VMRO–DPMNE (a Belső Macedón Forradalmi Szervezet – Macedón Nemzeti Egység Demokratikus Pártja – a szerk.) győzne. Ugyanakkor a párt vezetése a mai napig nem határolódott el tőle, és az könnyen elképzelhető, hogy a háttérből sok szálat tud még mozgatni a megmaradt kapcsolatain vagy épp azon a médián keresztül, amelyre még van valami hatása.
MN: Önt meglepte, hogy Gruevszki Budapesten kötött ki?
RA: Mindenkit meglepett, de nem azért, mert ne lett volna világos, hogy jó a kapcsolat Orbán és Gruevszki között, inkább azzal, hogy ez a fajta populista hálózat ennyire nyíltan kiáll a tagjai mellett.
MN: Ez a történet mennyire nehezíti meg a magyar–északmacedón kapcsolatokat?
RA: Nyilván nem mindegy, hogy mi történt, ugyanakkor igyekszünk megmaradni bizonyos általános elveknél és irányvonalnál. Beadtuk a hivatalos kiadatási kérelmet, tehát ezt az ügyet a nemzetközi jog értelmében kívánjuk rendezni Magyarországgal. Amúgy pedig a közös érdek határozza meg a viszonyainkat, amit a magyar fél lépései is jeleznek: a budapesti kormány már megmutatta, hogy támogatja az integrációs politikánkat mind az EU, mind a NATO irányában.
MN: Ön végül csak egy évig volt miniszter, 2018 júniusában átadta a tárcát Asaf Ademinek, az egyik albán kisebbségi párt, a Besa képviselőjének.
RA: Ez szükségszerű és közösen meghozott döntés volt a kormányon belül, amivel én is egyetértettem, hiszen az volt az ára a kormánykoalíció megerősítésének, hogy a Besa is kapjon egy minisztériumot. Ugyanakkor az az irányvonal, amit elkezdtem, továbbra is meghatározza a kormány kulturális politikáját. Annál is inkább, mert miniszterelnöki tanácsadóként továbbra is aktívan részt veszek a döntésekben.
MN: Vajon a kulturális tárca képes-e arra, hogy összeköttetéseket teremtsen a macedón többség és az albán kisebbség között?
RA: Azzal, hogy a korábbi nacionalista irányvonal helyett demokratikus és egalitárius irányba kormányozzuk az országot, ez a kérdés is más megvilágításba kerül. A korábbi egységelvű nézőpont helyett számunkra fontos a pluralitás, a kisebbségek jogainak támogatása, legyenek azok épp albánok vagy más etnikumúak, vagy, mondjuk, az LMBT kisebbség tagjai.
MN: Az albán nyelv hivatalossá tétele ugyanakkor feldühítette a macedón nacionalistákat.
RA: Miközben ez egy olyan törvény volt, amelyet már a korábbi macedón kormányok is támogattak, habár nem beszéltek róla nyíltan, mert nem akartak a nacionalistákkal konfrontálódni. Mi ezt megtettük, a hivatalos intézményekben tehát az albán kisebbség innentől használhatja a saját nyelvét, és ez nyilvánvalóan pozitív változás. Ha Észak-Macedónia lakosságának egy része másodlagos állampolgárnak érezné magát, az az egész ország jövőjét tenné kétségessé.
A macedón kultúra mindig is különféle kulturális hagyományok találkozásából jött létre. Ha ezeket nem tudjuk az ország határain belül megosztani egymással, és az ország határain kívül megismertetni a nemzetközi kulturális közvéleménnyel, akkor az, amit mi macedón kultúrának gondolunk, nem lesz működőképes – és ez megint csak a nacionalizmusnak és a szeparatizmusnak kedvezne.
