Azért unalmas sem lehetett: maguk a katonák kiengedték a kezükből a főszerepet, hajnalban összepakoltak és elhúztak, átadták a terepet egyrészt a telepeseknek, akik hol géppisztolyos sétálgatással, hol rögtönzött gyászünnepségekkel ütötték el a napot, másrészt a palesztinoknak. A Hebron belvárosába ékelődött zsidónegyed előtt, a piacon szolgálatot teljesítő terménykereskedőknek, rendőröknek, akik már ezen az ünnepségen is jóval többen mutatkoztak az egyezmény által engedélyezett 400-nál, a fegyverzetük is túllépte az engedélyezettet, az izraelieket azonban ez láthatóan nem érdekli. Vagy csak nem akartak balhét, hadd teljen el szépen ez a nap.
Arafat este jött,
mondott szépeket, de tényleg: hogy végre békét kötöttek minden izraelivel, hiszen a Munkapárt által elindított egyezményt végül a jobboldali Netanjahu is kénytelen volt tiszteletben tartani; és hogy ezután is békét akarnak, a városban rekedt 450 zsidó telepest se fogják bántani, sőt, mint édesanyjuk ölében, olyan lesz nekik.
Mindebben, a közel-keleti rendezési folyamat eddigi állomásaitól eltérően, akár lehet is valami: akárki találta is ki, szövegezte meg vagy csak sugalmazta a mostani, a részleges kivonulással végződő egyezményt, minden eddiginél alaposabban sikerült megkevernie a helyzetet.
A kivonulás ugyanis kétségkívül csakugyan a lehető legrészlegesebb, ráadásul a részlegesség mértékét illetően az érintett felek úgy beszélnek el egymás füle mellett, hogy csak na. A térképek tanúsága szerint a viszonylag kis terep dacára már eddig is nagyjából légypiszokként appercipiálható területekhez további, ismét csak légypiszoknyi enklávékkal gyarapszik a Palesztin Önkormányzat territóriuma. Kilátásba helyeztek ezenfelül további térképfoltokat, melyek Ciszjordánia területének az eddigi három százalék helyett nagyjából hatvan százalékát adják majd össze az izraeliek szerint, és vagy nyolcvanat a palesztinok szerint. Vagyishogy kinek hova lesz joga sorolnia az infrastruktúra egyes elemeit (mint amilyen például az úthálózat), azt vagy semmi nem szabályozza, vagy azok a mellékletek, amiket az egyezményhez csatoltak.
Ezek egyelőre nem publikusak, Dennis Ross, az amerikai közvetítő csak annyit volt hajlandó elárulni róluk, hogy mindkét tárgyalópartner kérésére készültek, és memorandumokat, továbbá amerikai garancialeveleket tartalmaznak, olyasmiket tehát, amiket háztartási gépekhez szokott kapni az ember, hogy aztán elveszítse őket. Vagyis koránt sincs tisztázva semmi, és nehéz volna megmondani, mi lesz a folytatása a történetnek.
Az alapkérdések
közül például továbbra is megválaszolatlan az, hogy állam lesz-e Palesztina, vagy megmarad valamiféle autonómiának egy egyelőre körvonalazatlan államszövetségben valamelyik környékbeli entitás háza táján. A palesztinok természetesen államot akarnak, és első hallásra nem is igen lehetséges feltételezni bármi alternatíváját ennek a gondolatnak; olyan állam a világon még a Közel-Keleten sincs, amelyiknek épp egy palesztin kanton hiányozna, a lassú hétköznapokat hangyányit felpörgetendő. Jordánia és Libanon próbálkoztak már hasonlóval, utóbbiban azóta is a romokat takarítják, előbbinek pedig azóta se sikerült megtalálnia a helyét az arab egységben, pedig az jót szokott tenni az érintett államkasszáknak. Izraelnek viszont létkérdés, hogy valahogy megszabaduljon potenciális palesztin állampolgáraitól, akiket előbb vagy utóbb integrálnia kellene az államgépezetbe, és úgy kiszaporodnák az izraelieket, a szél nem érne a nyomukba. Nyilvánvaló, hogy a leendő Palesztina józan ésszel csak önálló államként képzelhető el.
A józan ész azonban nem mindig tényező, ezért az állam vagy mégsem kérdésében képtelenség döntést hozni, nem utolsósorban azért, mert akkor
Jeruzsálem
ügyében is történnie kellene valaminek, márpedig abban nem fog, legalábbis papíron nem. Ennyit nagyjából lehet tudni: Jeruzsálem akkora presztízskérdéssé nőtte ki magát, hogy Izraelnek a végét jelentené, ha visszaadná. Az arab országok lakosságának döntő többsége elvan azon, amit arra hord a szél, legyenek ezek olajos magvak vagy olajmilliárdok, nem tartozik a társadalmi hagyományok közé, hogy politikai kulisszatitkokat feszegessenek, illetve próbáljanak befolyásolni. Nem ezekből élnek: Izraelben viszont a legkisebb politikai eseményre is rámozdul a tőzsde. Izrael többek között a legendájából él. A nemzetközi beruházók pedig igenis fogékonyak a háborús televízió-sorozatok rejtett üzeneteire. Másrészt Arafat és azok, akik rá fogadtak, tudják, hogy ha Jeruzsálemről lehátrálnának, már másnap két szelet szezámmagos zsömle között ébrednének. A hatalomhoz ők se éppen rózsás virányok mentén sétáltak el, a Fatahnak, illetve a jórészt belőle szárba szökkent PFSZ-nek számos konkurense akad, vitás kérdésekben számtalan esetben döntött közöttük a Fatah, illetve a PFSZ javára billent tűzerő. Legalábbis eddig mindig így volt, a riválisok pedig ma is csak az eseményektől távol, gondosan elszigetelve, damaszkuszi, bagdadi, teheráni csapszékekben, továbbá az emigráns sajtóban közzétett vezércikkekben bosszankodhatják ki magukat, és joggal éreznék, úgy hogy eljött az ő idejük, ha Arafaték lehátrálnának Jeruzsálemről.
A hebroni kivonulás hogyanja mindezeknek az előrejelzéseknek megfelelt, szép is volt, hangos is, fenyegető is; lement. A többit majd holnap.
- kk -
