A szerb újév, amit tulajdonképpen egy hanyagságból kifolyólag ünnepelnek január 13-án (a szerb - meg az orosz - egyházi delegáció állítólag elfelejtett elmenni arra a zsinatra, amelyen a pravoszlávok áttértek a Gergely-naptár szerinti időszámításra), mentes volt szinte minden politikai felhangtól. Transzparenst szinte egyet sem látott a figyelő szem, a két pártvezető, Djindjic és Draskovic csak röviden szóltak híveikhez. Djindjic valami földöntúli elragadtatásban fürödve annyit mondott, hogy tartsunk ki a győzelemben, és hogy Belgrád megint a világ központja; Vuk Draskovic igen bölcsen arra figyelmeztette a híveket: még mindig börtönben élnek; aztán: let´s rock. Soha ennyi ember nem gyűlt még össze Belgrád főterén, soha ennyien nem hallgattak még ingyenes rockkoncertet (az óvatosak is félmillió egybegyűltet saccoltak); egy kicsit talán még sokan is voltak, erről azok tudnának sokat mesélni, akik botor módon a legnagyobb sűrűség közepén találták magukat, és a tömegen végigfutó hullámok megfektették őket. De az eltaposástól való félelem dacára mindenki nagyon boldog volt. Annyira, mintha már nyertek is volna. És biztos, hogy már csak egy ilyen nap lesz ennek a városnak az életében. Az, amelyiknek a reggelén lakói arra ébrednek, hogy a Sátán távozott köreikből.
Ha lesz ilyen nap egyáltalán.
Az Elnök mint családtag
Slobodan Milosevic és felesége, mint a zsarnokság a híres versben, mindenütt ott vannak. Mindenkinek a fejében először is. Ott ülnek az agyakban. A két hónapos tüntetéssorozat e tény vonatkozásában elsősorban kollektív pszichoterápia: hogyan szabaduljunk meg félelmeinktől és politikai eredetű, de a politikán már messze túlmutató fixációinktól. A félnyolcas fütyülés meg a fütyülés közben a fütyülők és a tepsiütögetők egymást bátorító tekintete, a rendőrökkel való packázás, a hatalom nyílt utcán történő baszogatása, mind a félelem legyőzéséről szól. Nagy dolog ez, hiszen a rendszer félelemképző kapacitása még mindig óriási. A fütyülés kockázat: mindig akad egy szomszéd, aki írja azok nevét, akik zajt csapnak a híradó kezdetekor, és ezek a szomszédok néha még egy U betűt (U, mint usztasa) meg egy horogkeresztet is oda bírnak festeni a zajongók ajtajára; és azokat a munkavállalókat, akik tüntetni járnak, behívja az igazgatóság, hogy mi újság a tüntetésen, és hogy tudja-e, hogy hány dolgozót kéne elbocsátani, mert ugye piaci viszonyok? Talán emiatt, talán másért, de a munkásosztály, ha van bármi értelme ennek a szónak, nem "csatlakozott" az eseményekhez. A mindennapi forradalom után a résztvevők bevásárolnak, a gyerekért mennek, megtérnek kiegyensúlyozott, polgári otthonukba, vagy megtöltik a vendéglőket és a mozikat, és várják a másnapot, amikor háromtól ötig megint jól fogják érezni magukat. Külvárosi éhséglázadásokról, a kormány épülete felé menetelő, mezítlábas parasztseregekről lapzártáig nem érkezett jelentés.
Az Elnök
és a hazug barátok
Ennek ellenére Európa egyik legrafináltabb és legerősebb diktatúrája lassan erodálódik: a szélek szemmel láthatóan és napról napra rongyolódnak. A vezért először alkalmi szövetségesei hagyták el: az egyház és az a nacionalista, nagyszerb értelmiségi elit, amelyik a nyolcvanas évek elejétől a szavakat kölcsönözte a törekvő vidéki apparatcsiknak minden szerbek egy államáról, Kosovóról, az usztasákról. Van abban egyébként valami baljóslatú, ahogy Dobrica Cosic volt jugoszláv elnök és Milosevic egykori apologétája atyailag üdvözölni bírja a Nisben tüntető egyetemistákat, vagy ahogy a szerb akadémia szabványosított egyen-uszítói hirtelen felfedezik magukban a polgárt, és büszkén sétálnak maguk is, arra számítva, hogy az egyszer már bevált szókinccsel most új, nem kommunista szájak fognak öblögetni. Pedig a tüntetések nem Nagy-Szerbiáról szólnak, még csak utalásokban sem, ó, dehogy; a jelszavak, a szimbolika, a rituálé éppen hogy az idestova tizenöt éve uralkodó politikai diskurzus ellenében alakultak ki.
Aztán cserbenhagyta a szerb vezetést Crna Gora is: egyes hírek szerint a montenegrói vezetés levelet fogalmazott a szerb elnöknek, hogy vagy elismeri a helyhatósági választások eredményét és beszünteti a pénznyomást, vagy ők veszik a kalapjukat, hozzálátnak a helyi (Crna Gora-i) pénz nyomásához, és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságból csak valami laza konföderáció marad - ez legalábbis vicces fordulat lenne, egyrészt Milosevic, akit a nagyszerb nacionalizmus emelt pajzsra, most még Crna Gorát is elbassza a háztól, másrészt Crna Gora mint független állam, még a gondolat is abszurd.
Aztán kihátrált a szocialisták mögül egy úgynevezett koalíciós partner, az Új Demokrácia pártja is (ők persze csak úgy és annyira, hogy alkalomadtán visszataláljanak); aztán ki kellett találni a parlamenti pártok "panelvitáját", ami, ha jól sejtem, a kerekasztalok paródiája kíván lenni, de a szocialistákon és az egy szem szerencsétlen VMDK-s képviselőn, Pál Sándoron kívül nem vesz rajta részt senki (láttuk az első panelt, egyenesben adta a tévé: olyan volt, mintha az izzadó funkcionáriusok a kommunizmus múzeumában japán turisták előtt, üvegfal mögött játszanák el a szocialista reformfolyamatot); és végül magával az SPS-szel, a szocialista párttal sincs minden rendben. A pártban a pletykák szerint egyre többen gondolnak a Milosevic-korszak utáni karrierjükre: Nebojsa Covic például, Belgrád (volt) szocialista polgármestere, aki szóba állt az egyetemistákkal, kiállt a választási csalások ellen, és akit - két másik, némi eufemizmussal reformistának nevezett társával együtt - kizártak az SPS-ből.
És közben egyre többen jutnak arra a következtetésre, hogy most már akár tisztességesnek is kifizetődhet lenni. A Blic című napilap meg a BK magántelevízió újságírói például, akik egy ponton a Milosevic-rezsimhez ezer szálon kötődő tulajdonosukkal szembefordulva jelentették ki, hogy nem hajlandók többet hazudni. Srdjan Djuric, a Karic fivérek tulajdonában levő BK TV ifjú hírszerkesztője elmesélte, hogy a fordulópont december 24-e, Predrag Starcevic tüntető agyonlövése volt. Vagy lemegy a gyilkosságról készült CNN-képsor, vagy nincs műsor - mondták a szerkesztők Bogoljubnak, a mágnásnak, akinek több milliárd márkája forog Milosevic kockáján. A műsor lement, a szerkesztőség maradt, és azóta a BK híradója az egyetlen tévéműsor Szerbiában, amelyből valamelyest tájékozódni lehet. Persze Bogoljub Karic sem hülye. Õ is gondol a jövőre (egy pletyka szerint például decemberben suhogó dzsoggingban nézett le a szocialista jet set egy fogadására, hogy na, mi újság, faszikáim, hogy mulattok; néhány héttel ezelőtt egy ilyen gesztus nemhogy politikai öngyilkosság lett volna, de még a legvadabb elme sem bírta volna kitalálni). Hogy hányan vannak ők, azok a vállalkozók, akik a Milosevic-rezsim segítségével gazdagodtak meg, de most már nyűgnek érzik a Vezért, olyannyira, hogy ezt kimutatni sem félnek, és akik pénzt, pénzt adnának a forradalmi változásokra (a forradalmi változások, mint tudjuk, eleinte igen viszik a suskát), nem tudja senki. De sokan nem lehetnek. A vállalatvezetők nagy része a JUL (Jugoslovenska Udruzena Levica, azaz Jugoszláv Egyesült Baloldal, Milosevic feleségének pártja) tagja - jobban mondva ők a JUL, ez a sajátos elit-maffia, a gazdasági és részben katonai hatalom páratlan koncentrátuma. Amit pontosan azért hoztak létre, hogy ne legyenek sokan azok, akik pénzt adnak a változásokra.
Az Elnök kapaszkodik
A hatalom azóta, hogy nem kergette szét a tüntetőket már az első napon (feltehetőleg mert nem lett volna képes rá), többé-kevésbé mindennap veszít egy kicsit. És megpróbálja megállítani magát a lejtőn. Amiből még bármi kisülhet. A múlt héten a belgrádi városi választási bizottság "visszaadott" negyvenegy helyet az ellenzéknek - így az "előzetes eredmények" szerint az ellenzék hatvan helyet kapott (tíz mandátum sorsa, szerintük, még kétséges): ám a hír senkit nem töltött el kitörő lelkesedéssel. Az ellenzék szerint valami trükkről lehet szó: a választási bizottság eme döntését még megtámadhatják a bíróság előtt a szocialisták, és ki tudja, abból mi sülne ki (lapzártánkkor kaptuk a hírt: megtámadták). És ki tudja, mi sül ki a kosovói ellentüntetésekből, amelyek résztvevői szerint a belgrádi demonstrációkat és az "albán szeparatistákat" ugyanaz a kéz irányítja, és minden egyes tüntetés miatt szerbek halnak meg Kosovóban. És mi sül ki az állami televízió habzó szájú és senki által nem ismert jegyzetíróinak jegyzeteiből, abból, hogy a lakosság egyik fele úgy tudja a lakosság másik feléről, hogy az fasiszta, Amerika-bérenc és áruló? És mi sül ki a kordon fenntartásához felhasznált napi hétezer (néha több) ideges, fáradt, megalázott és - ami talán a legfontosabb - vidékről felhozott rendőrből?
Az Elnök mint feladat
Ami a tüntetések szervezőit illeti, mintha maguk sem tudnák, hogy pontosan hova is kéne ennek vezetnie. A városban változatlanul külön forradalommal kísérleteznek az egyetemisták és az Együtt (Zajedno) koalíció. Az egyetemisták, a forradalminak tűnő tüntetéssorozat kezdeményezői és jó szellemei, klasszikus forradalmi politikai követeléseket nem fogalmaztak meg: épp ellenkezőleg, ők úgy tesznek, mintha normális államban élnének, ahol a törvény jelent valamit. Csak a saját szavazataikat akarják, azt, amit a törvény biztosít nekik. És, bár érdemeik múlhatatlanok lesznek, ha a rezsim tényleg elenyészik valamilyen módon, vagy legalábbis teljhatalma megtörik, utána nem sok keresnivalójuk marad a szerb politikában. De amíg vannak, nem hagyják magukat. És nem hagyják azt sem, hogy a Zajedno az ő vállaikon vonuljon be a hatalomba. Ezért tartanak külön tüntetést, és talán ezért nem túlságosan szívélyes a viszonyuk például Vuk Draskovictyal. Vuk állítólag egy ízben idiótának nevezte őket (ezt a hírt a Nasa Borba című ellenzéki beállítottságú napilap közölte, és Draskovic cáfolta), és össze-össze bír kapni velük azon, hogy kinek mi is a pontos szerepe ebben az egész felhajtásban.
A Zajedno pártkoalíció vezetői viszont maradni fognak. De arról, hogy milyen körülmények között, mintha nem sok elképzelésük lenne. Időnként azt állítják, hogy céljuk most már nem más, mint Slobodan Milosevic hatalmának megdöntése (ezt Djindjic először decemberben mondta), sőt Hágába paterolása (ami feltehetőleg még vonzóbbá teszi a hatalomról való lemondást az elnök szemében), néha meg azt, hogy már most nyertek, bármi következik is ezután. A hatalommegosztásról feltehetőleg hajlandók lennének tárgyalni, szemük előtt egy igazi, 89-es ká-európai kerekasztal lebeg. Djindjic és Draskovic január 10-én Milosevicnél jártak, de az ajánlat Djindjic szerint komolytalan volt. Arról, hogy hogyan lehetne a hatalmat megragadni, ha nem adják oda szép szóval, nemigen van elképzelésük, és biztos nem is igen lehetne. Hogy meddig lehet büntetlenül provokálni a rezsimet, szintén nem tudja senki; és azt sem, hogy mi lesz, ha egyszer a rezsim sem provokálja tovább a tüntetőket, és akkor a tüntetők ráunnak, és szépen hazamennek. (Mintha egy igazi szervező elme hiányozna, egy ilyen békésebb Lenin-szerűség, talán.) És vajon mit tenne Draskovic vagy Djindjic akkor, ha nekik kéne dönteniük arról, hogy milyen eszközökkel támogatják a továbbiakban a boszniai Szerb Köztársaságot? Vagy hogy kiadják-e Radovan Karadzicot Hágának? És hogy kapjon-e valódi autonómiát Kosovo?
Amit minderről eddig az ellenzéki pártvezetők megnyilatkozásaiból sejteni lehet, biztató. És soha, egy pillanatra se felejtsük el, hogy azt az embert, aki miatt háború lett a Balkánon, Slobodan Milosevicnek hívják. És azokkal, akik utána jönnek, még akkor is jobb lesz, ha ő nem megy el teljesen.
Bojtár B. Endre
(Belgrád)
