Dél-Korea: Hat perc, amely megrengette

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1997/3. (01. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A dél-koreai szakszervezetek a hét végén berendezkedtek az állóháborúra. Egy hónapon át minden szerdán sztrájk, minden szombaton munkásgyűlések, és ha egy hónapon belül nem módosítja újra a parlament a december 26-án elfogadott munkaügyi törvénymódosításokat, ismét folyamatos munkabeszüntetés következik. A szemben álló két félnek eközben más és más módon, de tudomásul kell vennie a világgazdasági beilleszkedés kellemetlen következményeit.

A dél-koreai szakszervezetek a hét végén berendezkedtek az állóháborúra. Egy hónapon át minden szerdán sztrájk, minden szombaton munkásgyűlések, és ha egy hónapon belül nem módosítja újra a parlament a december 26-án elfogadott munkaügyi törvénymódosításokat, ismét folyamatos munkabeszüntetés következik. A szemben álló két félnek eközben más és más módon, de tudomásul kell vennie a világgazdasági beilleszkedés kellemetlen következményeit.

Magának a törvénymódosításnak a körülményei azt mutatták, hogy hiába vág az ország évek óta demokratikus arcot, ezt még mindig egyik pillanatról a másikra hazug grimasszá lehet silányítani. December 26-ának hajnalán megjelent a parlamentben a kormányzó Új Korea Párt 155 képviselője, hogy - megkerülve a várható ellenzéki bojkottot -

hat perc alatt

közfelkiáltással

megszavazzon húsz törvényjavaslatot, köztük a március 1-jén hatályba lépő új munkaügyi törvényt.

Ez többek között megszünteti az életre szóló foglalkoztatás kényszerét a nagy konglomerátumoknál, amelyek közül a négy legerősebb chaebol (Hyundai, Daewoo, Samsung, LG), korábbi felső szintű korrupciós sumákolások megannyi főkolomposa az ország exportbevételeinek a felét hozza, versenyképességük tehát nemzeti ügy. Lehetővé teszi továbbá munkabeszüntetések esetén külső sztrájktörők alkalmazását, a munkaidő hosszának rugalmas alakítását (egészen a heti 56 órás határig), viszont évekkel elhalasztja a szakszervezetek politikai és szervezkedési szabadságának eredetileg már idénre tervezett teljes körű biztosítását.

Vegyük hozzá azt a - szintén a karácsonyi kormánypuccsal elfogadott - törvényt, amely kibővíti az állambiztonsági hatóság jogait az "Észak-Korea-barát elemekkel" szemben, és szinte gyanakszunk: nem állnak mindeme ízetlenségek mögött az ítélkezést enyhítő, érthető okok? Állnak, persze, gazdaságiak. A diktatúra éveiben mézesmadzag-lóbálásból, 1987 óta a lefojtottságból kirobbanó követeléseket lenyelve ment bele a kormányzat (és összefonódva vele a nagyipar), hogy engedjen a szakszervezeti követeléseknek: munkahelybiztonság és folyamatos béremelés.

Mára a dél-koreai bérek angliai szinten állnak, miután tíz év alatt megháromszorozódtak. A vállalati paternalizmus jegyében egy-egy olyan chaebol, mint a Hyundai (körülötte szinte a semmiből nőtt ki néhány évtized alatt egy milliós város, Ulsan), tízezrével épít és ad el kedvezményesen lakásokat, biztosít ingyenes oktatást, kedvezményes egészségügyi ellátást a dolgozóinak. Csakhogy ez most már inkább

hátul üt

A foglalkoztatási kényszer természetesen termelékenységellenes, és veszteséges tevékenységi területekre kényszeríti a vállalatokat. Ha viszont el lehet bocsátani a fölösleges munkásokat, az érintettek kizuhannak a házi védőhálóból. Itt kell keresni a sztrájkok, tüntetések fő okát, de annak az okát is, hogy ezek látványosságukkal együtt is korlátozottak, elszántságukban is, kiterjedtségükben is. Fokozott jólét - mérsékelt kockázatvállalás. Talán erre is épített a kormány, amikor kisodródott a törvényesség határvidékére.

A Hyundai és Ulsan városa olyasmi, mint egykor a Vörös Csepel vagy a Renault Művek Billancourt-ban: fellegvár és munkásmozgalom. Azért is, mert a világ legnagyobb hajógyárában, az ország legnagyobb autógyárában és a többi Hyundai-üzemben nyolcvanezren dolgoznak, és azért is, mert a vállalati vezetés különlegesen harcias a szakszervezetekkel szemben. Sok mindent megpróbáltak: elrabolt munkásvezetők, felbérelt verőemberek. És világos, hogy az államhatalom hol áll: az a szakszervezeti szövetség, a KCTU, ahová az ulsani munkások tartoznak, mindmáig illegális, és 2000-ig az is marad.

A KCTU elnöke, egykori újságíró, évekig egy szöuli lap párizsi tudósítója, az 55 éves Kwon Young Kil már hetek óta a szöuli katedrális tövében sátorozik. A lakosságnak csak húsz százaléka keresztény, többségükben ők is protestánsok, mégis van a katolikus egyháznak egyfajta informális, morális súlya, és emiatt az egyházi terület sérthetetlenségét a félelmetesre fegyverzett rohamrendőrök is tiszteletben tartják. Miközben a mostani konfliktus során már őrizetbe vettek vagy egy tucat szakszervezeti vezetőt, a Myongdong-székesegyháznál tiltakozók a hét végéig még csak idézéseket kaptak, letartóztatási parancsot nem adtak ki ellenük. Talán a jelképesség miatt: tíz éve ugyaninnen indult a demokratikus mozgalom, amelynek ugyanaz a Kim Young Sam volt az egyik kezdeményezője, aki most államfőként hagyja jóvá az erőszakos rendőri akciókat az ellenzék letörésére.

Kwon nem ellenzi az örökös foglalkoztatás rendszerének felbontását, csak a kellő kiegészítő intézkedéseket, a munkahelyi paternalizmus helyére a megfelelő

szociális összgondoskodás

megteremtését követeli. Elismeri azt is, hogy a gazdaság versenyképességét csak változtatásokkal lehet fenntartani, de ezeket másutt is keresztül kell verni, nem csak a munkavállalók oldalán. Avítt vezetési módszerek, telekspekuláció, magas kamatlábak - a szakszervezetek szerint mindez része a problémának.

Része továbbá az is, hogy Dél-Koreát novemberben felvették az OECD-be, ahol a jobb országok működnek együtt gazdasági fejlettségük és presztízsük talaján. Ehhez az együttműködéshez nemcsak bizonyos piaci szabadságok megléte szükségeltetik, hanem a munkavállalói jogok egy olyan szintje is, ami Dél-Koreában még sehol, csak ígérték a csatlakozáskor. Ha a szakszervezetek nem válaszoltak volna ilyen erőteljesen, a többi tagország előbb-utóbb lenyeli a dolgot, főleg ha a kereskedelmi liberalizálás térfelén ügyesen kombinál Szöul. Így viszont a külső odafigyelés puszta ténye is köti a dél-koreai vezetés kezét, és egyre nehezebb dolga lesz, ha a szakszervezetek és az ellenzék érveire változatlanul csak a haza mint ügy és Észak-Korea mint kommunista szörny felemlegetése az egyetlen válasza. Ahhoz, hogy a munkavállalók - hátuk mögött az ellenzékkel - engedjenek, engednie kell a kormányzat-chaebol frontnak is. Így egy időre helyreállhat a béke.

Kovácsy Tibor

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1997/3. (01. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...