A Political Capital és a Friedrich-Ebert-Stiftung közös szerdai panelbeszélgetése az Orbán-rezsim elmúlt tizenhárom évének külpolitikájáról adott áttekintést. A beszélgetés felvezetőjében Krekó Péter, a Political Capital igazgatója arról beszélt, különösen az elmúlt egy év külpolitikája – amely a „folyamatos dráma” színtere volt – egyre messzebbre sodorja Magyarországot attól az euroatlanti mainstreamtől, amihez korábban, legalábbis retorikailag még ragaszkodni látszott. Krekó szerint „az abnormalitás vált normalitássá a külpolitikában”, a magyar kormány pedig már meg sem próbálja meggyőzni a nyugati szövetségeseit arról, hogy lojális tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak.
Valamit valamiért?
A Political Capital a jövő héten tanulmányt is publikál a témában. A 2010 utáni Orbán kormányok külpolitikai mérlege című kutatás eredményeit Bartók András külpolitikai szakértő ismertette, aki összefoglalójában kifejtette: az a korábbi hagyományokkal szakító külpolitika, amely az elmúlt tizenhárom évben sorra utasította el a nyugati szövetségi rendszerekben megszokottá vált írott és íratlan elvárásokat, 21. századi normákat, a tranzakcionalista külpolitika fogalmával írható le.
Önérdek alapú külpolitikáról van tehát szó, amely során az ország – legalábbis elméletben – olyan módon alakítja külkapcsolatait, hogy az számára a lehető legnagyobb nettó hasznot jelentse.
Bartók András a meghatározással kapcsolatban emlékeztetett: a tranzakcionalista külpolitikát folytató országok igyekeznek egyszerű reálpolitikaként beállítani az önérdek vezérelte lépéseiket, pedig bizonyos döntések hosszútávon még sértik is az adott ország érdekeit. A magyar kormány tranzakcionalista külpolitikájának legfontosabb politikai terméke a keleti nyitás, ami azonban a részeredmények ellenére sem volt képes megvalósította a kormány által kijelölt célokat. Persze kommunikációs termékként eladható és jól működik, társadalmi támogatottsága pedig Policy Solutions múlt héten publikált jelentése szerint is érzékelhető.
Hettyey András, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok és Diplomácia Tanszékének oktatója a Political Capital kutatásában alkalmazott megközelítéssel kapcsolatban megjegyezte, valójában nem érvényesül a tranzakcionalizmus fogalom által feltételezett a valamit valamiért elve, mivel sok esetben a reálpolitikai hasznát sem lehet látni a magyar külpolitikai lépéseknek.
„Nem látom, hogy miben nyert Magyarország és a magyar külpolitika, amikor a Fidesz kilépett az Európai Néppártból. Nem látom, hogy mit nyert Magyarország, amikor Szijjártó Péter Minszkbe utazott nemrég, egy olyan országba, amivel a külkereskedelmünk egy ezreléke bonyolódik”
– fogalmazott Hettyey, hozzátéve, hogy ez a megközelítés a keleti nyitás esetében sem állja meg teljesen a helyét, mivel ezen a téren is nagyobbak a költéségek, mint maga a haszon, arról nem is beszélve, hogy az érzelmek mennyire eluralták a magyar külpolitikát.
Végh Zsuzsanna, German Marshall Fund of the United States kutatója a beszélgetés során az elmúlt tizenhárom év áttekintésével kapcsolatban fontosnak tartotta a kormány 2014 előtti, illetve Szijjártó Péter külügyminiszteri színrelépése utáni külpolitikájának különválasztását. Mint elmondta, hatalmas törés figyelhető meg ekkor, hiszen hiába volt már korábban is kitűzött cél a keleti nyitás, a magyar külpolitika 2014-től vált teljes mértékben érdekvezéreltté és opportunistává.
Nemzeti érdekek helyett látványos gesztusok
A normák sorozatos felrúgását látva felmerül a kérdés, vajon mennyire volt helyes a kormány helyzetértékelése. A magyar külpolitika Végh Zsuzsanna szerint ugyanis az Ukrajna elleni háborúval érkező új világpolitikai helyzetre sem volt felkészülve, olyan beruházások pedig bár valóban érkeznek Kínából és Dél-Koreából, amelyek új munkahelyeket is teremtenek, hozzáadott magyar érték azonban nem jelenik meg bennük. Az ilyen beruházásokból Magyarország hosszútávon nem fog profitálni, ráadásául közel sincs szó akkor volumenű befektetésekről, amelyek a keleti nyitás eredeti célkitűzésének megfelelően strukturális átalakulást eredményeznének. Mindehhez pedig az is hozzátartozik, hogy
ezen beruházásokkal kapcsolatban a magyar kormány figyelmen kívül hagyta azokat a biztonságpolitikai fenyegetéseket, amelyek miatt a keleti nyitás koncepciója jogosan szúrhatja a nyugati szövetségesek szemét.
Hettyey András hozzátette, bár az utóbbi években minden európai ország számára fontos volt a keleti nyitást – Németországnak például Kína a legnagyobb külkereskedelmi partnere –, a magyar külpolitikát szemlélve elsősorban azok a látványos gesztusok tűnnek nehezen megmagyarázhatónak, amiket Magyarország a vétókkal és a különböző látogatásokkal gyakorol bizonyos országok felé. „Ezek nélkül nem kellene Magyarország pénze? Ezek nélkül ne venne egy kínai cég magyar termékeket?” – tette fel e költői kérdést Hettyey.
Mindez persze egyenes utat jelentett a magyar külpolitika elszigetelődéséhez többek között Brüsszelben, aminek súlyossága, különösen a háború kitörése óta vitathatatlan. Persze a magyar kormány kommunikációjának továbbra is fontos eleme az a visszatérő frázis, miszerint Európa válságban van, ám Magyarországon ennek ellenére is jól mennek a dolgok. Hettyey emlékeztetett, ez logikailag lehetetlen, hiszen „ez a kettő nem lehet igaz, ha tudjuk, hogy Magyarország mennyire szoros szimbiózisban van az Európai Unióval.” A kormányközeli média mégis alapvetésként kezeli ezt a logikai paradoxont, a téves helyzetértékelés gyökere tehát résben ebben a retorikában keresendő.
Kilépés vagy kisodródás?
Végh Zsuzsanna a magyar külpolitika elszigetelődésével kapcsolatban emlékeztetett, a magyar vétóra való készülés egyre inkább részévé válik a döntéshozatalnak. „A magyar kormányzat úgy kezd terhessé válni az európai döntéshozatal számára, mint ahogy a Fidesz kezdett terhessé válni az Európai Néppárt számára.” Ilyen körülmények között Magyarország jövője is kérdésessé válik az európai közösségen belül. Hettyey András elmondta, az Európai Parlamentben és az európai fővárosokban elfogyott a türelem Magyarországgal szemben, Brüsszel pedig már nem fél lépéseket tenni Magyarországgal szemben: „Ne gondoljuk azt, hogy itt van a kuruckodó, néha érzelmektől vezérelt, odamondogatós magyar külpolitika és a másik oldalon az öltönyös, nyugodt, racionális belga bürokrata, aki ezeket lenyeli és aztán tárgyal tovább, mintha mi sem történt volna.”
Az európai döntéshozatalból való kisodródás, illetve az unióból való esetleges kilépés lehetőségéről szólva Hettyey úgy fogalmazott: gazdasági és politikai megfontolásokból meg lehet akadályozni a Huxitot, hiszen objektív szempontból Magyarországnak az az érdeke, hogy az unió tagja maradjon.
Ugyanakkor, ha a korábban látottak alapján feltételezzük, hogy a kormány számára nemcsak a gazdasági és a racionális érdekek számítanak, hanem az érzelmek is, akkor Huxit sem lehet elképzelhetetlen.
Végh Zsuzsanna ennek ellenére pesszimistaként is messzi lehetőségnek látja a Huxitot, az Európai Unió keretein belüli további elszigetelődést azonban a jövőben is reális veszélynek tartja. „Lehet, hogy ott ülünk az asztalnál, de azt is látjuk, hogy fontos uniós országok is tematizálják azt, hogy stratégiai kérdések esetében is el kéne mozdulni a minősített többséggel való döntéshozás felé, mert az fenntarthatatlan, hogy egy-egy tagállam blokkol fundamentális kérdéseket” – fogalmazott a kutató. Jól látható tehát, hogy az elmúlt egy évben az uniós intézmények és a tagállamok is elkezdtek azon gondolkodni, hogy olyan megoldásokat találjanak, amelyekkel Magyarország „renitens viselkedése” mellett is garantálni lehet az uniós működést. Ezek szerint nemcsak a türelem de a bizalom is elfogyott Magyarországgal szemben.
A Political Capital panelbeszélgetése itt nézhető vissza.
(Címlapképünkön: Orbán Viktor kormányfő, Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter és Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter a NATO állam- és kormányfői kétnapos madridi csúcstalálkozójának második napján, 2022. június 30-án. Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)
