A Recep Tayyip Erdoğan vezette Jog és Fejlődés Pártja (AKP) az idén júniusban tartott rendes parlamenti választáson, tizenhárom évnyi kormányzás után elvesztette abszolút többségét. A kurd pártként induló, ám a nagyvárosi, az AKP-t elutasító török szavazatokat is begyűjtő Népi Demokratikus Párt (HDP) megugrotta a 10 százalékra emelt bejutási küszöböt, s a maga 13 százalékával 80 képviselőt küldhetett a törvényhozásba. Abba a törvényhozásba, amely a júniusi választások óta igazából nem csinál semmit – Ahmet Davutoğlu miniszterelnök csak ügyvezető kormányt vezet, Erdoğan pedig azt szeretné, ha pártja koalíciókötés kényszere nélkül bírna kormányt alakítani. Leginkább azért, hogy módosíthassa az alkotmányt, és kiterjeszthesse elnöki jogait. A legfrissebb közvélemény-kutatások adatai szerint ez most nem jön neki össze. Éppen ezért aggódnak sokan: ha ilyen világos, hogy nem sikerül, akkor bármi megtörténhet.
A kurd helyzet
Júniusban, amikor a dél-törökországi Suruçban egy az Iszlám Államhoz (IÁ) köthető öngyilkos merénylő felrobbantotta magát egy politikai rendezvényen, Erdoğan bejelentette: megnyitja repülőtereit a nyugati államok katonai koalíciója előtt, és Törökország beszáll az IÁ elleni háborúba. Másnap török harci gépek azonnal támadást indítottak – a törökországi kurdok ellen. Ezzel véget ért a 2013 óta tartó tűzszünet, a török biztonsági erők újra harcban állnak a Kurd Munkáspárt (PKK) gerilláival. Erdoğan a terrorizmus elleni harcnak nevezi a délkeleten zajló háborút, és következetesen egyenlőségjelet tesz a PKK és az Iszlám Állam közé – miközben az IÁ elleni akciókat nem nagyon erőlteti.
Az államfő provokálni akarta a kurdokat: azok visszaütnek, és a török zászlóval letakart koporsók tetején az AKP visszanyerheti parlamenti többségét. Átlátszó terv volt, nem is működik – bár Erdoğannak veszítenivalója kevés, csak nyernivalója volt, amikor az előre hozott választás mellett döntött. Többségét semmi nem veszélyezteti, viszont ha a HDP mégsem érné el a bejutási küszöböt, a választási rendszer sajátosságának köszönhetően szinte az összes HDP-hely az AKP-hez vándorolna. (Ha egy párt nem éri el a bejutási küszöböt, akkor az egyéni választókerületekben megnyert mandátumai a választókerületben második helyet elért jelölthöz vándorolnak. Bármilyen meglepő is, a HDP legfontosabb területén, a kurdok lakta országrészben ez a párt az AKP.)
A kampányt komolyan befolyásolta az október 10-i ankarai békenagygyűlés elleni terrortámadás is. A két, egymást követő robbantásnak több mint száz áldozata volt, a sebesültek száma meghaladta a kétszázat. Törökország történetének legbrutálisabb terrorakciója néhány napra védekezésre kényszerítette az AKP-t. Selahattin Demirtaş, a HDP elnöke megvádolta a kormányt és – a nevét ugyan nem mondta ki – Erdoğan elnököt is, egyértelműen rájuk hárítva a politikai felelősséget. Némi okkal: azóta kiderült, hogy az öngyilkos robbantók szerepeltek a török titkosszolgálat nyilvántartásában. Vajon miért nem tettek semmit a biztonsági szolgálatok, hogy megakadályozzák a merényletet? – kérdezi most az ellenzék. Közben a terrorelhárító egységek látványos nagyvárosi razziákkal tartják fenn a feszültséget, és keltik azt a benyomást, hogy egyetlen párt garantálhatja az állampolgárok hétköznapjainak biztonságát: az AKP.
Nazmi Gür, a HDP külügyekért felelős alelnöke szerint Erdoğan alkotmányos puccsot hajt végre. „A kampányban el is mondta: megváltoztattam a politikai rendszert, ezért új alkotmány szükséges. Ezzel beismerte, hogy államcsínyt hajtott végre – állítja Gür. – Ha egy demokratikus kormány kerül hatalomra, akkor Erdoğannak és Davutoğlunak nemzetközi bíróság előtt kellene végezniük.”
Az előrejelzések szerint az AKP 40 százalékra számíthat, a kemálista, szociáldemokrata irányultságú, ugyancsak ellenzéki Republikánus Néppárt (CHP) 25 százalékra, a HDP 13-15-re. Erdoğanék a radikális nacionalista Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) segítségével szerezhetnék meg a kormánytöbbséget. Úgy tűnik tehát, koalíció lesz – már ha lesz egyáltalán választás. A HDP szerint csupán akkor kezelhetjük tényként, ha már megtörtént; attól tartanak, hogy a PKK elleni harcra hivatkozva Erdoğan elhalaszthatja a voksolást, vagy ha ezt nem is teszi meg, a biztonsági szempontból aggályosnak minősített városokban nem nyittatja ki a szavazóköröket. Ilyen helyek pedig a HDP bázisát jelentő, kurdok lakta délkeleti országrészben vannak. Előfordulhat, hogy ezeket a szavazóköröket áthelyezik más városokba, ahol „biztonságban” lehet szavazni. Erre a HDP-nél csak legyintettek – ha ez lesz, ők felkészültek.
Sokan aggódnak azért is, hogy – mivel az ankarai robbantás után mért adatok szerint Erdoğannak elfogytak a lehetőségei arra, hogy demokratikus úton biztosítsa többségét – az AKP csalni próbál, és nyilvánvalóan fals eredményt hirdet ki, majd pedig leveri a rá következő zavargásokat. Ez csak tovább radikalizálná a kurdokat, és eszkalálhatja a jelenlegi fegyveres konfliktust is.
Háborúban
A délkeleti országrész városai már csatatérré változtak, Cizre, Nusaybin, Diyarbakır, Şırnak, Bingöl utcáin a török biztonsági erők időnként utcai harcot vívnak a kurdokkal. Civil áldozatok is vannak, a teljes kijárási tilalom olykor napokig tart. A PKK-hoz köthető, a városi gerillahadviselésben jártas fiatalokból álló szervezet, a YDH-H (Ifjúsági Hazafias Forradalmi Mozgalom) tagjai a fegyveres ellenállást a hegyekből a nagyvárosokba hozták. Frusztráltak és dühösek, hogy a török rendőrség bármit megtehet a kurdokkal: mindennapos a törvénytelen fogva tartás, házkutatás, bebörtönzés. Ottjártamkor Diyarbakır belvárosa, a városfalon belüli Sur negyed még mindig a török biztonságiak és a gerilláik harcának nyomait mutatja: felszedett utcakövek, eltorlaszolt utcák, kiégett önkormányzati épület, bezárt iskola, amit a rendőrség mesterlövészei használtak, szétlőtt mecset. S persze az ellenállás graffitijei mindenhol. Ilyen, hogy a nagyvárosokat is elérjék a napokig tartó fegyveres összecsapások, még a 90-es években, a gerillaháború csúcspontján sem volt, magyarázták helyiek.
A HDP az ankarai robbantás után biztonsági okokra hivatkozva lemondta az összes nyilvános kampányrendezvényét. Az AKP azonban ott van minden kilométerkőnél. Az őket támogató médiumok lelkesen beszámolnak a kampányukról, a többit pedig már vagy bezárták, vagy bezárással fenyegeti őket a török médiahatóság. Az AKP irigylésre méltó kampányajándékot is kapott, amikor Angela Merkel a menekültválság megoldását célzó diplomáciai offenzívát elindítva Törökországba látogatott, s nemcsak 3 milliárd euró segélyt, de vízumkönnyítést is kilátásba helyezett, ha Ankara valamilyen módon leállítja a menekültek Európába vándorlását. A német kancellár leült az elnök mellé az aranyozott karimájú fotelbe, a Boszporusz partján az ügyvezető miniszterelnökkel sétált, és nagyon vigyázott, hogy az ellenzék egyetlen vezetőjével se találkozzon. Erdoğan pedig éppen ott tart, hogy az ankarai robbantás a PKK, az Iszlám Állam és a szír titkosszolgálat, a Mukhabarat Törökország elleni összeesküvésének a része; a potenciális elkövetők listája a választásig persze még igény szerint változhat. Ehhez képest Davutoğlu kormányfő a kampány vicces arcát jeleníti meg – amikor azt mondja, hogy „mi 360 fokkal más irányban állunk, mint az Iszlám Állam”, vagy amikor Şanlıurfában ugyanazt a kórházat ígéri meg a hallgatóságnak, amit az előző kampányban Erdoğan elnök már át is adott. De a miniszterelnök kilátásba helyezte már azt is, hogy ha az AKP jut hatalomra, minden magányos férfiembernek találnak feleséget.
(A szerző újságíró, a DK elnökségi tagja. A riport a German Marshall Fund of the United States támogatásával készült. A leírtak nem szükségszerűen egyeznek a GMF véleményével.)
