Az Egyesült Államok és Oroszország valós katonai erejének összehasonlítása a II. világháború óta lehetetlen volt, hisz sosem fordult elő, hogy mindkét nagyhatalom egy időben vegyen részt ugyanabban a háborúban. A pőre adatok – kinek hány vadászbombázója, tengeralattjárója, nukleáris fegyvere van – semmit sem árultak el arról, hogy ezek az eszközök milyen arányban vethetők be, mennyire hatékonyak.
Az elmúlt évtizedek pénztelensége és hadügyi reformjai után különösen nehéz volt megítélni, hogy mire képes Oroszország. Azzal mindenki tisztában volt, hogy az elmúlt években a magas olajár miatti extra forrásokból jelentős fejlesztések történtek, modernizáció és újrafegyverkezés indult el – de kevesen látták át, hogy ez mit jelent az ún. műveleti képességek, például az expedíciós hadviselés terén.
Az első meglepetés Moszkva gyors és eleinte szinte láthatatlan hadművelete volt a Krím félszigeten, majd kelet-ukrajnai pozíciószerzése. A másodikat a szíriai szerepvállalás okozta: bár az orosz katonai tanácsadók jelenléte itt is több évtizedes, valójában az 1979–1988-as afganisztáni invázió óta ez volt az első alkalom, hogy Oroszország valódi expedíciós műveletbe kezdjen, és teljes haditechnikai eszköztárát bevesse. Nyugaton most mindenki éles szemmel figyeli, vajon mire képes Moszkva. Egy amerikai elemző szerint „az elmúlt hónapokban többet tanulunk az orosz haderő képességéről, mint az elmúlt 10 évben.”
A légi háború első heteiben – az orosz légierő 2015. szeptember 30-án kezdte meg támadásait – a mintegy 50 orosz vadászbombázó becslések szerint napi 48–96 felszállást hajtott végre, ami jelentős teljesítmény. A New York Times szerint az orosz gépek egy átlagos napon annyi támadást hajtottak végre, mint a nyugati koalíció gépei havonta. A növekvő képességek nem csak a számokban mutatkoznak meg. Az orosz hadügyminisztérium sajtótájékoztatóin a bombatámadások pillanatait orosz pilóta nélküli repülőgépek képei közvetítik. A drónok, a precíziós bombák és rakéták alkalmazása, az éjszakai légi csapások jelentős képességnövekedésről árulkodnak. Kevésbé látványos, de ugyancsak meggyőző az a logisztikai erőfeszítés, amivel a fekete-tengeri orosz flotta fenntartja és ellátja azt a nagyjából 2000 fős kontingenst, amely Tartuszban és Latakiában biztosítja az orosz légi háborút. A szíriai partoknál állomásozik a flottacsoportosítás zászlóshajója, a Moszkva rakétás cirkáló – jó 40 éves konstrukció, de a képességei bőven elegendők ahhoz, amire Szíriában szükség van.
Bár Oroszország az Iszlám Állam elleni fellépésben jelölte meg beavatkozásának célját, a légitámadások célpontjai inkább azok a felkelőcsoportok, amelyek közvetlen harcban állnak az Aszad-rezsimmel. Az orosz légierő messze hatékonyabb, mint a nyugati koalíció, mivel csapásait a szíriai erőkkel (és most már állítólag iráni csapatokkal is) koordinálva hajtja végre. A bombázások után a kormányerők és szövetségeseik előrenyomulnak, és kiszorítják az ellenzék fegyvereseit; így foglalják vissza a 2015 nyarán elvesztett közép- és nyugat-szíriai területeket.
Propaganda, háború
Az Egyesült Államoknak nincs olyan szárazföldi partnere Szíriában és Irakban, akikre a bevetések után számíthatna. A helyzet különösen Irakban sokkoló, ahol elvileg több mint százezer iraki katona és rendőr áll fegyverben, ám hajlandóságuk a támadó műveletekre egyelőre minimális. Az amerikai tábornokok 2014 decemberében még Moszult akarták visszafoglalni az iraki erőkkel közösen, ehhez képest az irakiak csak Tikritet tudták visszaszerezni. A nyugati és az Öböl menti arab országokból álló koalíció eredményei siralmasak. A katonai és hírszerzési hírekre koncentráló Janes’s folyóirat terrorizmussal és felkeléssekkel foglalkozó intézetének összesítése szerint 2015 júliusában és augusztusában az Iszlám Állam növelte támadásainak gyakoriságát és a civil áldozatok számát. (Ez átlag napi 12 támadást és összesen majd 3000 halálos áldozatot jelent.) A valóság ennél is rosszabb lehet, mert a támadások és az áldozatok egy része nem is jelenik meg a hírekben. Az AP hírügynökség 2015. októberi összesítése szerint az Iszlám Állam havi 50 millió dollár bevételre tesz szert az ellenőrzése alatt levő szíriai és iraki olajkutakból, ezt egészítik ki az adóztatásból, emberrablásokból és rablásokból származó források.
Hogyan tudja a terrorszervezet szinten tartani vagy növelni az olajcsempészetből származó bevételeit, miközben a nyugati koalíció egy éve bombázza olajtermelő infrastruktúráját? Miként tudta növelni az Iszlám Állam a támadásait, ha amerikai, brit, szaúdi bombázók napi minimum félszáz bevetést repülnek, és felderítő repülőgépek figyelik a terroristák kommunikációját? Bármi is a válasz, az egyértelmű, hogy a légi háború ebben a formában nem hatékony.
Nem véletlen, hogy az iraki vezetés tárt karokkal fogadta az orosz katonai jelenlétet. Az orosz légi támadások szíriai megindítása előtt látott napvilágot a hír, hogy Bagdad és Moszkva biztonsági és hírszerzési együttműködésre lépett, és az iraki fővárosban iraki–iráni–orosz–szíriai együttműködési sejt jött létre; az oroszok jelenléte két tábornok révén állandó. Nagyot nyelhettek Washingtonban, amikor tudomást szereztek erről, hisz bármennyire is jelképes egyelőre ez az együttműködés, az orosz–iraki kapcsolatokat új szintre emelte.
Az Egyesült Államok vezette koalíció Iszlám Állam elleni légi háborúja csak a cselekvés látszatának a fenntartására alkalmas – a legjobb esetben is csak arra, hogy megakadályozza a terrorszervezet további térnyerését, szerveződését. Ez sem kevés, ismerve az Iszlám Állam virulenciáját és erőszakosságát. De meddig tarthat ez a helyben topogás? Ha sikerül az amerikai választási kampány témájává tenni, elképzelhető, hogy valamelyik jelölt hajlandó lenne az amerikai csapatok visszaküldésére Irakba. Ez alapjában változtatná meg a viszonyokat – de még a legjobb esetben is csak 2017-ben. A másik lehetőség az iraki biztonsági erők kiképzése – ebben Magyarország is részt vesz. De ennek a perspektívái is lehangolók: a legoptimistábbak szerint is csak 2016-ban vonulhatnak fel az iraki fegyveres erők Ramadi, Faludzsa vagy Moszul ellen. A szíriai és iraki kurdok elszántak, de lehetőségeik korlátozottak, s az iraki kurd területeken kibontakozó súlyos belpolitikai válságban kizárt, hogy Maszúd Barzáni, a régió elnöke peshmerga harcosait az Iszlám Állam ellen küldje.
Mindezek után nem marad más, mint az orosz légierő és a szíriai kormányerők sikereiről szóló híreket hallgatni. A propagandaháborút a Nyugat elvesztette, a kezdeményezés Moszkva kezében van. Ennek jele volt el-Aszad elnök villámlátogatása az orosz fővárosban, majd Szergej Lavrov nyitása az éppen bombázott szíriai ellenzék és az amerikai diplomácia felé a politikai megoldás érdekében. Bármi legyen is az oroszok futásának a vége, Moszkva megváltoztatta az erőegyensúlyt Szíriában. Most Washingtonnak és a nyugati hatalmaknak is újra kell gondolniuk, hogy mit nyernének és mit veszíthetnek Bassár el-Aszad távozásával. Ami még 2011-ben is reálisnak tűnhetett, az ma már nincs, és nem is lesz. Helyette csak rossz és rosszabb lehetőségek maradtak: az Aszad-rezsim alatti „nemzeti konszolidáció”, az Iszlám Állam „kalifátusa” – vagy a totális polgárháború folytatódása.
