Még csak azt sem lehet mondani, hogy a szélsőségesek járatlan úton haladnak: a mai Északkelet-Nigéria jelentős része a brit gyarmatosítás előtt a Szokotói Kalifátus része volt. Ez az állam értelemszerűen megszűnt, jelképes feje, a szultán azonban mindmáig folytatja erősen jelképes működését, a helyi – nemzetiségére nézve kanuri – lakosság pedig változatlan tisztelettel tekint rá. A mai Nigéria északi és déli fele külön közigazgatás alatt állt. Az északi terület már akkor vonakodott beengedni az európai hittérítőket
– és nyugatias oktatási rendszerüket. Részben ennek a máig ható következménye
a különbség a két országrész gazdasági állapotában: logikus, hogy a 2009 óta fennálló Boko Haram északról toborozza iskolázatlan, munkanélküli, reménytelenül szegény „katonáit”, akiket nem nehéz feltüzelni a nyugatias fejlődés és oktatás gyűlöletére.
Így a nemzetközi érdeklődés fénykörébe is többnyire valamilyen véres, erőszakos akcióval kerülnek bele. Például tavaly májusban, amikor egy egész iskolányi kamaszlányt raboltak el, és vittek magukkal „feleségként” a kameruni határ körüli erdőségbe (Gyilkos térítők, Magyar Narancs, 2014. május 15.).
Pár nappal ezelőtt Bauchi városában a felhevült tömeg meglincselt egy asszonyt, akit öngyilkos merénylőnek hittek, mert nem volt hajlandó alávetni magát a detektoros ellenőrzésnek, miután felfedezték, hogy két palack volt a derekára erősítve. Volt olyan rendőrségi forrás, amely szerint lehet, hogy a nő – és felbujtói – a biztonsági ellenőrzés szigorúságát akarták ellenőrizni.
Tény, hogy az iszlamisták tettrekészsége egyre fokozódik, hiszen megjelenésük első éveiben mintegy kétezer embert öltek meg, ugyanakkor csak tavaly tízezret. Jogos a kérdés, hogy miként képesek fennmaradni, akciózni, saját képükre formált jövőt színezgetni Afrika legnépesebb, közel 180 milliós országában, amely ennek megfelelő hadsereggel rendelkezik – legalábbis rendelkezne, ha a burjánzó korrupció nem lyuggatná meg erőteljesen a katonai költségvetést is. Nem tesz ez jót a harci morálnak sem, és a Boko Haram a fegyvereit és járműveit részben a megtámadott, támaszpontnak is alig nevezhető táborokból szerzi, melyek katonái mindenüket hátrahagyva menekülnek a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi egyezményekkel nem sokat törődő iszlamisták elől. További – olykor jelentős – anyagi forrást jelentenek elrabolt üzletemberek vagy túszul ejtett családtagjaik váltságdíjai: állítólag egy esetben ez egy összegben egymillió dollár volt. Pénzt hoz a Boko Haram hadműveleti területén egy-egy bank kirablása, amit a lakosság menekülés közben rettegve szemlél. Igaz ugyan, hogy az itt élők maguk is muszlim hívek, a Boko Haram azonban csak a saját radikális verzióját tekinti érvényesnek, aki máshogy hisz, azzal szemben a dzsihád törvénye érvényes.
A Nyugat-ellenességet természetesen ugyanúgy kell érteni, mint az iraki–szíriai „Iszlám Állam” esetében, vagyis ami a szélsőségeseknek hasznukra van, az furcsa módon nem tilos. A hasonlóság mögött egyelőre nem áll együttműködés, de kapcsolatok azért vannak, mindenekelőtt az elektronikus úton terjesztett – és a jelek szerint valláskonform – propaganda terén. A Boko Haram ugyanúgy használ Twitter- és videoüzeneteket, mint az Iszlám Állam, melynek vezetőjét, Abu Bakr al-Baghdadit a legnagyobb reverenciával szokta emlegetni a Boko Haram élén álló, videofelvételein kissé zakkant benyomást keltő Abubakar Sekau. Meg-megpendíti szervezete csatlakozásának lehetőségét a közel-keleti iszlamistákhoz, viszont ő is kikiáltott otthon egy kalifátust. Ugyanakkor jó kapcsolatokat igyekszik fenntartani az al-Káida észak-afrikai szárnyával is – voltak már közös ügyeik is, Maliban például
–, de egyes vélemények szerint ezzel komoly érdekellentétekbe tenyerel bele a két nagy terrorista szervezet között.
Mindenképpen említést érdemel az „Iszlám Állammal” tapasztalható hasonlóság, ugyanakkor a nyugati kultúra bizonyos termékei – a fegyverek – iránti nyitottság egy másik példája: a Boko Haram korábban villámgyorsan eltűnt rajtaütési színhelyétől, hogy mire megérkeznek a reguláris csapatok, már csak hűlt helyét találják. Az elmúlt hónapokban ez megváltozott, és ott is maradnak a megtámadott falvakban – jelezve, hogy a fennhatóságuk alatt lévőnek tekintik.
Az, hogy hadviselésük fontos elemének számítanak az öngyilkos merényletek, hovatovább természetes elvárás. Februárban egymást érték ezek az északi nagyvárosokban – olyanokban is, amelyek eddig viszonylag nyugalmasabbak voltak.
A falvak elleni támadások pedig már kiterjednek a szomszédos Nigerre és Csádra is. Ez adott döntő lökést a katonai szerveződésnek, amelyben ott van még Kamerun és a távolabb eső Benin. (Csád mindig is készen állt, illetve jelezte készségét valamiféle regionális nemzetközi szerepkör betöltésére.)
A francia kiképzés alatt álló 9750 fős haderőnek kellene megoldania, hogy a térség alig őrzött határain innen és túl morzsolja fel a dzsihadistákat, közben pedig kutassa föl a már említett és más elrabolt lányokat, asszonyokat.
Eközben egyszer már elhalasztották az esedékes nigériai általános választásokat, a kitűzött márciusi időpontok megváltoztatása viszont túl sok belpolitikai konfliktussal járna: egy sürgető okkal több a dzsihadisták megfékezésére.
