A kiváló képességű atomfizikus már fiatalon politikai pályára lépett. A kezdetektől Borisz Jelcin politikai környezetéhez tartozott; a Gorbacsov elleni, 1991. augusztusi puccskísérletkor is az államcsíny ellen fellépő orosz elnököt támogatta. Mindössze harminckét éves, amikor Jelcin Nyizsegorod megye kormányzójává nevezi ki. Hat évig áll a terület élén, majd az 1996-ban újraválasztott Jelcin kezdeményezésére 1997-ben a szövetségi kormány tagja lesz – előbb a fűtőanyag- és energetikai minisztérium vezetőjeként, majd első miniszterelnök-helyettesként. Jelcin megtartotta ugyan posztján korábbi miniszterelnökét, Viktor Csernomirgyint, ám két fiatal és energikus vezetőt állított mellé, akik nemcsak értik, de „beszélik” is a modern világgazdaság nyelvét: Nyemcov mellett Anatolij Csubajsz volt a másik kiválasztott. Az elnök tőlük várta el, hogy rendezzék
a költségvetés egyre súlyosabb helyzetét, és megállítsák az orosz gazdaság 90-es évek elejétől tartó hanyatlását. Az ambiciózus tervekből azonban semmi nem valósult meg. Csubajsz röviddel kinevezése után korrupciógyanús ügybe keveredett – politikai ellenfelei próbáltak meg leszámolni vele, mert a kormány „reformpárosa” az ország legnagyobb telekommunikációs cégének privatizációjakor nem volt tekintettel bizonyos korábbi politikai szolgálatokra. Nyemcov sem sokáig maradt a posztján. Szergej Kirijenko miniszterelnök 1998. augusztus 17-én bejelenti, hogy az orosz állam nem tudja visszafizetni a rövid futamidejű állampapírok ellenértékét és hozamát; tíz napra rá Nyemcov is kilép a kormányból.
Politikai tevékenységének súlypontja ekkor a liberális pártpolitikai színtérre tevődik át. Szinte valamennyi nyugatos és szabadelvű oroszországi párt – a Rosszija molodaja, a Pravoje gyelo, a Szojuz pravih szil – alapításánál felbukkan; ezeknek nemcsak egyik létrehozója, de vezetője is. Ám a 2003. decemberi parlamenti választáson – először a modern Oroszország történetében – egyetlen liberális párt sem jut be a Dumába. Borisz Nyemcov és eszmetársai háttérbe szorulnak. A putyini rendszer kiszorítja ellenfeleit a politika nyilvános színtereiről, s a szabadelvű tábornak nem maradt más választása, mint hogy csatlakozzék az ún. rendszeren kívüli ellenzékhez.
A politizálásnak ez a módja kevés eszközzel rendelkezik a mai Oroszországban. Miután szinte teljesen kitiltották a politikailag értékes, befolyásolásra alkalmas médiumokból, ennek a rendszerkritikus ellenzéknek nem maradt más választása, mint tömegtüntetések szervezése és a putyini rendszer valódi természetét, elnyomó jellegét, végtelen korruptságát bemutató leleplező anyagok összeállítása. Nyemcov mindkettőből jócskán kivette a részét.
A szocsi olimpiai építkezéseket övező, minden képzeletet felülmúló korrupciót az ő tanulmányából ismerte meg a világ. A hírek szerint most is egy nagy anyagon dolgozott, Putyin és a háború címmel – állítólag olyan bizonyítékokat adott volna közre, amelyek egyértelműen igazolják az orosz reguláris erők ukrajnai jelenlétét, és leleplezik a Kreml ezt tagadó hazugságáradatát.
Vér folyik a Kreml előtt
Kinek állt érdekében a gyilkosság, és ki vagy kik rendelhették meg? A két kérdés nem ugyanaz. Hisz a liberális politikus meggyilkolása többeknek érdekében állhatott, de mégiscsak egyvalaki, netán egy szűk kör döntött úgy, hogy a merényletet meg is rendeli.
Azok a kísérletek, amelyek a gyilkosságot a politikai kontextuson kívül akarják magyarázni, vérszegénynek tűnnek. Maga Putyin első reakciója is politikai értelmezés volt – holott erre semmi szüksége nem lett volna. A hazai közvélemény beérte volna azzal is, ha az elnök hangot ad megrendülésének, és kifejezi együttérzését a családtagokkal. Esetleg hozzáteszi, hogy elvárja az alapos és minden részletre kiterjedő nyomozást.
Putyin azonban fontosnak tartotta már első – és hivatalos honlapján máig olvasható – megnyilatkozásában kiemelni, hogy ez a nyilvánvaló bérgyilkosság „provokatív jelleget hordoz”. Az elnök ezzel nyilvánvalóan arra célzott – és efelől semmi kétséget nem hagyott szóvivőjének utólagos értelmezése –, hogy a gyilkosság kitervelői és elkövetői, tekintettel Nyemcov aktív ellenzéki tevékenységére, azt a látszatot szerették volna kelteni, hogy a merénylet a hatalom műve. Putyin tehát a Kreml ellenfeleire, a hatalom lejáratásában érdekelt politikai erőkre tolja a gyilkosságot, s azt sugallja, hogy a felbujtókat Nyemcov politikai szövetségesei körében kell keresni. Az „áldozati gyilkosság” koncepciójával azonban nemcsak az a baj, hogy ízléstelen és kegyeletsértő, de irányt is szab a nyomozó szervek munkájának. Az elnöki „instrukció” befolyásolhatja a vizsgálat irányát – és lám, a központi nyomozó hatóság szóvivője a szóba jöhető indítékok között már meg is említette a „szakrális gyilkosságot”, azaz azt a verziót, hogy az orosz ellenzék saját köréből jelölt ki egy „szent áldozatot”, hogy a gyilkosságért a hatalmat okolhassa.
De a nyomozók e nyomás nélkül is roppant nehéz helyzetben vannak. A gyilkosság helyszíne a Szövetségi Védelmi Szolgálat, az FSZO szigorú felügyelete alatt áll. A városnak ez a része nemcsak sűrűn bekamerázott, de – nagy valószínűséggel – alaposan lehallgatott is. Ezért nehéz lesz hitelt érdemlően megmagyarázni, ha esetleg nem sikerül a tettesek és a felbujtók nyomára akadni. A hatóságok már most kibúvókat keresnek: hétfőn például azt
a hírt szellőztették meg, hogy a tetthely közelében a térfigyelő kamerák a merénylet idején javítás alatt álltak, ezért nem segíthetnek a nyomozásban. Az is elgondolkodtató, hogy a Kreml tőszomszédságában elkövetett gyilkosság színhelyére miért csak 11 perc alatt ért ki a rendőrség? Vezető orosz ellenzéki politikusok szerint Nyemcovot, ahogy a többieket is, folyamatosan lehallgatták, a nagyobb tüntetések előtti napokban pedig titkos rendőrök követték. Szerintük ez a gyilkosság éjszakáján sem volt másképp. Épp ezért érthetetlen, hogy miért nem léptek közbe, vagy ha erre nem volt módjuk és idejük, akkor miért nem eredtek a gyilkosok nyomába, miért nem záratták le a menekülési útvonalakat? Egyelőre úgy fest, hogy még az elkövetőket se lesz könnyű megtalálni – már ha valóban szeretnének a nyomukra jutni.
Ki lőtt?
Ha félretesszük a féltékenységből, az üzleti okokból elkövetett leszámolás vagy a „szakrális gyilkosság” hatalom által sugallt lehetőségét, akkor két elkövetői körrel lehet – legalább hipotetikusan – számolni. Az egyikbe a Putyinnál is vadabb, az ukrán háborúban keményebb fellépést követelő nacionalisták tartoznak. E körök kiváló titkosszolgálati kapcsolatokkal is rendelkeznek, s könnyen érezhetik magukat érinthetetlennek. Céljuk pedig annak a gyűlöletkampánynak a betetőzése lehetett, amely immár hosszú hónapok óta uralja a hatalom felügyelte írott és elektronikus sajtót, a kormányzat által pénzelt utcai tüntetéseket. Ám ha valóban a körükből került ki a gyilkos, könnyen lehet, hogy elszámították magukat. A Kreml tőszomszédságában ugyanis a hatalom felhatalmazása nélkül még az ultranacionalistáknak sem szabad gyilkolniuk; a Putyinhoz hű apparátus mindent meg fog tenni a kézre kerítésük érdekében.
A másik lehetőség pedig, tűnjön ez bármennyire irracionálisnak, mégiscsak az, hogy a hatalom döntött Nyemcov meggyilkolásáról. Ezt nemcsak azért nem lehet kizárni, mert a Kreml az ukrán válság során számos érthetetlen, saját szempontjából is irracionális döntést hozott, de azért is, mert Borisz Nyemcov valóban komoly kockázatot jelenthetett a hatalomnak. Erre épp egyik ellenzéki társa, Vlagyimir Milov hívta föl a figyelmet blogbejegyzésében. Nyemcov kiterjedt nyugati kapcsolatokkal rendelkezett, gyakran kérdezték meg külföldi diplomaták az oroszországi helyzetről, a szankciós politika lehetséges irányairól. És ha valaki, hát ő belülről is ismerte a hatalmi elitet és annak sebezhetőségét. Milov szerint egyáltalán nem zárható ki, hogy Nyemcov épp e sebezhetőségi pontok kiadása miatt – és nem azért, mert tüntetéseket szervezett és leleplező anyagokat adott közre – válhatott a hatalom számára, mint az azt alkotók magánjólétét kikezdő hírforrás, komoly kockázati tényezővé.
