„Ugyanaz, de mégis más” – így jellemezte idén februárban a Die Zeit a német kereszténydemokrata Annegret Kramp-Karrenbauert, vagy ahogy a német sajtóban sokszor hivatkoznak rá: AKK-t. Angela Merkel bizalmasát tegnap választották meg a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) elnökévé. A hamburgi tisztújító kongresszuson a párt eddigi főtitkára 517 szavazatot szerzett, míg Friedrich Merzre, a Bundestag kereszténydemokrata frakciójának 2000-2002 közötti vezetőjére (aki az elmúlt években multinacionális vállalatok ügyvédjeként halmozott fel egy nagyobbacska vagyont magának) 482 kongresszusi küldött adta le voksát.
Angela Merkel kancellár, aki a pártot 18 évig vezette (és mellette 2005 óta kormányfő) a CDU és testvérpártja, a CSU (Bajor Keresztényszociális Unió) tartományi választásokon elért gyenge eredményei miatt döntött úgy, nem méretteti meg magát újból – holott korábban kitartott amellett, hogy egy kormánypárton belül a pártelnöki és a kancellári szerepet egyazon embernek kell betölteni. Miután a leköszönő pártelnök búcsúbeszédét elmondta, párttársai közel tíz percig tapsoltak neki.
Míg a választáson alulmaradt Merz azt ígérte, ha megválasztják, újrapozícionálja, azaz jobbra tolja a pártot, az új pártelnök – még ha nem is száz százalékosan és minden kérdésben – elméletileg hű maradna a Merkel-évekhez.
Mini-Merkel az élen
Mivel Kramp-Karrenbauernek rövid haja van, nem szeret sminkelni, a ruházatára se helyez túl nagy hangsúlyt, és híján van a nagyvárosi arroganciának, pártjában sokan „mini-Merkelként” hivatkoznak rá. És a párhuzamok nem most kezdődtek: a berlini Taz napilap már öt éve azon ámuldozott, hogy a Saar-vidéki politikusnak a kancelláréhoz hasonlóan hihetetlenül magas a támogatottsága – hozzátéve, hogy egyikük esetében sem sikerült még teljesen megérteni, minek is köszönhető a sikerük.
Viszont fontos különbség, hogy a háromgyerekes politikus a CDU-ban szocializálódott: már a párt ifjúsági szervezetében is aktív volt, több vezető politikus is mellett dolgozott, majd idén februárig megszakítás nélkül valamilyen kormánypozíciót töltött be tartományában. 2011-től idén februárig ő volt a Saar-vidék miniszterelnöke. A legutóbbi szövetségi választásokon aztán mandátumot nyert, ami lehetőséget adott neki, hogy átevezzen az országos politikába.
Ezzel nagyjából egyidőben felmerült, hogy Merkel miniszteri posztot is adna neki – így jelezve a választóknak, megvan a lehetséges utód a kormány élén (Merkel végül főtitkárrá tette). AKK lehetséges Merkel-utóddá választása már csak azért is adta magát, mert szemben a védelmi miniszteri posztot betöltő, kezdetek óta Merkel-kabinettag Ursula von der Leyennel (aki manapság inkább a NATO főtitkári címre ácsingózik), Kramp-Karrenbauert szereti a pártja. Ráadásul tavaly sikerült úgy újraválasztatnia magát tartományában, hogy nem sokkal a választás előtt még biztosnak látszott, a kereszténydemokrata miniszterelnök veheti a kalapját. Végül negyven százalékot kapott, és kormányzott tovább. Ez különösen annak fényében jó ajánlás neki, hogy párttársai az elmúlt hónapokban komoly veszteségeket könyvelhettek el a választói állományukban.
Ezen kívül a kancellár bizalmáról árulkodik az is, hogy a családügyi, valamint a munka- és szociálisügyi kérdésekben is rábízta a koalíciós tárgyalások vezetését. Bár Kramp-Karrenbauer szerette volna, hogy a CDU a liberális FDP-vel (Németországi Szabaddemokrata Párt) és a Zöldekkel alakítson koalíciót, amikor a tárgyalásokat felrúgó FDP vezetője, Christian Lindner nyilvánosan arról panaszkodott, milyen csúnyán bántak a pártjával, AKK azzal került a hírekbe, hogy odaszólt politikustársának: „Halkabban rinyálj, Lindner!”
Az lesz, amit a nép akar
Politikai kérdésekben a Saar-vidéki politikus az elmúlt években megbízhatóan hozta a Merkel-vonalat: kiállt például a kancellár mellett akkor is, amikor megnyitotta a határt a menekültek előtt, de azért azt fontosnak tartja, hogy bűncselekményekért elítélt menekültek ne térhessenek vissza az országba, és azt sem nézi jó szemmel, ha egy menekült tiszteletlen a nőkkel. Egy felszólalásában például azt mondta, ha a menekülteknek nem felel meg az az étel, amit nők készítettek, törődjenek bele, hogy éhesek maradnak.
A Süddeutsche Zeitung azt írta róla, míg a társadalmi kérdésekben konzervatív (ellene volt például az egyneműek házasságának), szociális kérdésekben inkább balra húz. A 2013-as választási kampányban például a legjobban keresők jövedelemadójának növelése mellett foglalt állást, és emlékeztetett, hogy Helmut Kohl idejében volt 53 százalékos adó is. E kijelentésével nemcsak a saját párttársait botránkoztatta meg, hanem a szociáldemokraták akkori elnöke, Sigmar Gabriel is szükségét érezte megjegyezni, hogy ilyen radikális követelésekkel „még az Ifjú Szocialisták se állnak elő manapság”.
De mindezek nem feltétlenül fogják meghatározni a jövőbeli irányvonalát. Amikor AKK-t a Die Zeit arról kérdezte, elnökként milyen irányba vinné a pártját, nem akarta elkötelezni magát sem a merkeli, progresszívebb, sem egy a gyökerekhez visszatérő konzervatív politika mellett. Azt mondta, „nem lehet előre eldönteni, hogy a párt most tíz fokot jobbra fog fordulni”. Egy néppártnak ugyanis, mind mondja, mindig a közhangulatot kell figyelnie, hisz a vezetése alatt az lenne a cél, hogy az eredményük közelebb legyen a negyven, mint a harminc százalékhoz.
Emellett kifogásolta azt is, hogy Merkel egy csomó kérdésben (mint például az atomerőművek leállítása vagy az egyneműek házassága) nem gondolta kikérni a tagság véleményét – előbb döntést hozott, később lenyomta azt a többiek torkán. AKK ezzel szemben többet szeretne vitatkozni párttársaival. Hogy ezek a viták milyen irányba viszik a pártot, az René Pfister, a Der Spiegel szerzője szerint nem vitás. Ő úgy látja, hogy egy olyan időszakban, amikor több keleti tartomány konzervatívjai is eljátszanak a gondolattal, milyen lehet összefogni a szélsőjobboldali AfD-vel (Alternatíva Németországért), az új pártelnök csak akkor lehet sikeres, ha együttműködik a párt konzervatív szárnyával. Mert ha nem csábít vissza választókat a szélsőjobbról, elkerülhetetlen lesz a pártszakadás.
