Pedig a bõvítés az újoncok közül Lengyelországnak hozza a legtöbb pénzt, minthogy ez a legfejletlenebb tagállam; abban az értelemben mindenképp, hogy az elmúlt tíz évben mit sem faragott le az EU-tól való lemaradásából. Az egy fõre jutó GDP tekintetében Lengyelország változatlanul az EU-átlag 41 százalékán áll. Ezek után talán meglepõ, hogy kis híján a lengyelek voltak a legpasszívabb választók a maguk 20 százalékos részvételi arányával.
Bolondok hajója
A részvételi aránynál csak a szavazás eredménye lett szörnyûbb a Visztula mentén. Másutt is értek el jó eredményt az EU-szkeptikusok, de sehol olyan elsöprõt, mint Lengyelországban. A cseheknél a Polgári Demokratikus Párt a 24 helybõl 9-et szerzett meg; a Brit Függetlenségi Párt (UKIP), amely Nagy-Britannia kilépéséért küzd, 12-t (15 százalék) a 78-ból (eddig 3 képviselõje ült az EP-ben). Az ismert holland, dán, francia EU-ellenes pártok egyenként 2-3 hellyel rendelkeznek, és legfeljebb 1-2 fõvel növelték jelenlétüket az eddigihez képest. A Lengyelországra jutó 54 parlamenti helynek viszont 42 százalékát kapta az a három párt, amely vagy nyíltan az EU-ból való kilépést hirdeti, vagy nacionalista alapon bírálja az EU-t, és ellenzi a nemzetek feletti integráció mélyítését. Tizenhat százalékot kapott a Lengyel Családok Ligája (LPR), amely ellenõrizné a politikusok külföldi bankszámláját, leállítaná a privatizációt ("a nemzeti javak kiárusítását"), megadóztatná a bankokat, és megtiltaná a magas bankkamatokat, megbüntetné azokat a közvélemény-kutatókat, amelyek nem találják el a választási eredményeket, és eltiltaná a pályától azokat a pedagógusokat, akik megengedõen nyilatkoznak a homoszexualitásról. Tíz százalékot kapott az Önvédelem (Samoobrona), amely fõleg a kilátástalanul lecsúszott kisparasztságból és újabban a deklasszálódott, városi, baloldali érzelmû kisemberekbõl toborozza szavazóit. Populista vezérénél, Andrzej Leppernél Torgyán József csak kisinas lehetett volna. Csaknem 10 százalékot szerzett a rendpárti, nacionalista Jog és Igazság (PiS), amely az elõzõ ciklusban a jobboldali kormánykoalíció tagjaként azt javasolta: a szabadságvesztés kiszabhatóságának alsó korhatárát szállítsák le 14 évre. Ez a párt ugyan nem vinné ki Lengyelországot az EU-ból, de azt hirdeti, hogy Lengyelországnak nemzeti nagyságához méltó helyet kell kapnia az unióban. Szintén ellenzi az unió alkotmányát. A választásokat 24 százalékkal az a konzervatív-liberális Polgári Platform nyerte, amelynek egyéb kérdésekben elfoglalt álláspontja alapján a leginkább integrációbarát pártnak kellene lennie. Nos, e formációtól származik a "Nizza vagy a halál" jelszó, amely alatt a varsói kormány tavaly (Spanyolországgal vállvetve) meghiúsította, hogy az EU a nizzai szerzõdésben kidolgozott döntési mechanizmust felváltsa az alkotmánnyal.
Summa summarum: Lengyelországban több mint 63 százalékot kaptak azok a pártok, amelyek ellenzik az uniós alkotmány elfogadását.
Leküzdötték maguk
Pedig Lengyelországot tíz éve szerfölött felértékelte a NATO és az EU közép-európai bõvítése. Mindkét esetben Lengyelország volt a csomagban a legértékesebb darab, amely nélkül a többit sem a NATO, sem az EU talán nem is akarta volna. A NATO Lengyelországban Közép-Európa egyik, északi stratégiai bástyáját látta (a másik, a déli Románia). Az EU számára Lengyelországnak az az értéke, hogy egymaga nagyobb piac, mint az összes többi új tag együttvéve. Németország számára Lengyel-ország felvétele azt jelenti, hogy a stabilitás, a hazai játékszabályok övezete nem Berlintõl 80 kilométerre ér véget, hanem több száz kilométerrel keletre tolódik. A nyugati (fõleg német) tõke terjeszkedésében és a keleti exportban fizikailag is, lélektanilag is Lengyelország lehet a hídfõállás.
Ám ha Lengyelországot korábban felértékelte az EU-bõvítés, most egy olyan fejlemény szorítja háttérbe, amely nemcsak Európában, de a világpolitikában is új helyzetet teremt. Németország most rázza le magáról azt a szuverenitáskorlátozást, amelyet elõbb ráerõszakoltak a második világháború után, majd pedig évtizedeken át önként tovább vállalt. Ez a lényege az EU alkotmánytervezetének. A Közös Piac 1956-os létrehozása óta Németországnak mindeddig ugyanannyi szavazata volt a legfõbb döntéshozó szervben, a tanácsban, mint a nála egynegyeddel, egyharmaddal kisebb Franciaországnak, Olaszországnak és Nagy-Britanniának. Ezt tartalmazza az idén életbe lépõ nizzai szisztéma is. Ám az alkotmány arányosságot vezet be Németország és a sorban utána következõ három nagy között. És hogy az emancipálódott óriás Németország ne cselezhesse ki Franciaországot szövetkezve egy felülértékelt középhatalommal (Spanyolországgal vagy Lengyelországgal) és egy-két kicsivel, a két középhatalmat le kellett értékelni. (Meg az összes 10 millió körüli országot, köztük Magyarországot is.) Egy ilyen értékvesztésnek egyetlen állam sem örül. Fõleg, ha vannak különleges érdekei.
Ne úgy legyen
Varsó néhány kardinális (és költséges) kérdésben ugyanis szemben áll az unió nagyjaival. Lengyelország nagy, de nem túl fejlett mezõgazdasági termelõ; az 5 százalékos uniós átlaggal szemben a lakosság 25 százaléka él a mezõgazdaságból. A mostani ésszerûtlen, rettenetesen költséges és tarthatatlan EU-agrárpolitika fennmaradása tehát lengyel nemzeti érdek. Lengyelországnak érdeke a regionális politika jelenlegi szabályok szerinti fenntartása is, hisz a legnagyobb kedvezményezettje lesz. A regionális politikára fordul a kiadások 40 százaléka, miközben e téren csupán egyetlen igazi sikertörténet mutatható fel (Írországé). Az EU gazdagjai szerint az unió így végképp lemarad az Egyesült Államokkal való versenyben, s õk inkább a mûszaki és tudományos fejlõdést támogatnák - az élenjárókat a leszakadók rovására. Lengyelország harmadik különleges érdeke, hogy az EU-nak határozott keleti politikája legyen, és finanszírozza a külsõ határok védelmét, valamint a keleti "limesen" túli vidékek fejlesztését. Románia és Horvátország esetleges belépése után az unió új keleti határán Lengyelországé lesz a legnagyobb szakasz. Lengyelországnak nemzeti érdeke tehát, hogy az unió nagyjai, miután a külsõ határ az összes bajaival eltávolodott tõlük, most ne dobják sutba e kérdést. (Pedig máris ez történik, a külsõ határok védelmének költségeibõl csak egy részt áll a közös kassza.)
Begyûrûzés és belgyûrõdés
Ilyen helyzetben bármely varsói kormány makacskodott volna. Ráadásul az a szociáldemokrata koalíció (SLD-UP, a régi állampárt leszármazottja, a Demokratikus Baloldali Szövetség meg a rendszerváltó Szolidaritás mozgalom balszárnyából kialakult törpe Munkaunió), amely tavaly nyáron "megkapta" az alkotmánytervezetet, akkor már jó ideje kisebbségben kormányzott, és népszerûsége épp a parlamenti küszöb alá tartott (azóta tartósan ott is tanyázik). A Leszek Miller (SLD) vezette koalíció három évig szakadatlanul a (nagy)tõke kegyeit kereste, s egyre távolodott a hagyományos baloldali értékektõl. A tõkével való személyi összefonódásokból naponta pattantak ki botrányok, miközben a munkanélküliség beragadt 20 százalékon; s a tetejébe a kormány ügyetlen reformokkal káoszba döntötte a társadalombiztosítást. Ebben a helyzetben az alkatilag is kompromisszumképtelen kormányfõ az ellenzék "Nizza vagy a halál" jelszavába kapaszkodott bele. Ezzel kivédte ugyan az EU-ellenes ellenzék nacionalista felhangú támadásait, de nem is változhatott meg a hivatalos lengyel álláspont addig, amíg õ hivatalban maradt. Csak idén márciusban tudták távozásra kényszeríteni, akkor is csak úgy, hogy pártjából, a Demokratikus Baloldali Szövetségbõl kilépett egy befolyásos csoport, és Lengyel Szociáldemokrata Párt (SdPl) néven önálló pártot alakított. Közben kiesett a nagy szövetséges, Spanyolország: Zapatero, az új miniszterelnök egy pillanat alatt adta fel elõdjének álláspontját mind Irak, mind az alkotmány kérdésében. Varsó magára maradt. Nagyjából ekkor kezdõdhetett el a lengyel külügyi szakértõk körében a kompromisszumkeresés: világossá vált, hogy két csúcstalálkozót nem hiúsíthat meg Varsó. Így megszülethetett a megoldás: az EU feljebb emelte a minõsített többségi küszöbértékeket (amivel a két középhatalom visszakap egy kicsit abból, amit az alkotmány eredetileg elvett tõlük), Varsó viszont elfogadtatta "vészfékmegoldását", amely szerint a szavazáskor kisebbségben maradt államok bizonyos esetekben kérhetik a döntés végrehajtásának elhalasztását. (A másik lengyel kikötésrõl, az invocatio dei alkotmányba emelésérõl az EU-nagyok tárgyalni sem voltak hajlandók.)
S miközben Varsó és Brüsszel konfliktusának részben lengyel belpolitikai okai voltak, az EP-választás ideiglenesen megoldotta a lengyel belsõ válságot. Miller május 2-i lemondása után a szejm nem választotta meg az utódját. A jobboldali ellenzék és a szakadár szocdemek nem óhajtották a régi koalíció fennmaradását. Ezért a parlament májusban nem szavazott bizalmat a kinevezett új kormányfõnek, Marek Belka liberális szocdem közgazdásznak, a Miller-kormány korábbi pénzügyminiszterének. A köztársasági elnök másodszor is Belkát nevezte ki kormányfõnek. Az újabb bizalmi szavazást már az EP-választások után tartották. Ha Belka ekkor sem kap bizalmat, a köztársasági elnöknek fel kellett volna oszlatnia a parlamentet. Az SdPl szakadárjai azonban - miután a vártnál sokkal rosszabbul szerepeltek a választásokon - lemondtak a gyors elõre hozott választásról, és beálltak a koalíció mellé. Belka cserében vállalta, hogy október elején, a jövõ évi költségvetési terv benyújtása után bizalmi szavazást kér (ha veszít, le kell mondania). Ezzel a koalíció feje felõl elmúlt az augusztusi elõre hozott választás - a biztos, totális vereség - veszélye. Késõ õszig (kis szerencsével tán tavaszig is) biz-tosan kihúzzák, s ezalatt valamit még vissza is szerezhetnek a népszerûségbõl; addigra talán a választók számára is érezhetõvé válik a tavasszal beindult elképesztõ gazdasági fellendülés.
Kigyûrûzés
A lengyel EP-választások nagy tanulsága, hogy azok a pártok értek el nagyon jó eredményt, amelyek radikálisak az EU-hoz való viszonyulásban: az egyértelmûen unióbarát liberálisok (a "Nizza vagy a halál" lózung ellenére határozottan ilyen a Polgári Platform) és az egyértelmûen unióellenes populisták. A vártnál jobban szerepelt a magyar SZDSZ-hez hasonlítható Szabadságunió, amely most úgy ugrotta át a küszöböt, hogy az elõzõ lengyel hazai választáson be sem jutott a parlamentbe. Az unió kérdésében nacionalista alapon szkeptikus, de most a kampányban csak szordínósan EU-ellenes Jog és Igazság (PiS) kevesebbet kapott, mint amire számítani lehetett. Ez a radikalizálódás felé nyomhatja ezt a pártot is. A párt vezére az eredményhirdetés után sietett leszögezni, hogy pártjaaz alkotmány elutasítására fogja ösztönözni a választókat, és nem lép koalícióra olyan párttal, amely az alkotmányt elfogadja.
Azt persze senki sem tudhatja, hogy milyen erõviszonyok lesznek a következõ lengyel parlamentben, azaz az alkotmányos népszavazás idején. Kérdés, hogy addig a Polgári Platform képes lesz-e kifarolni a "Nizza vagy a halál" jelszava mögül. Ha nem, és az alkotmány elutasítása mellett fog korteskedni, akkor megeshet, hogy a lengyelek nemet mondanak, fõleg, ha az alkotmány addig már néhány más országban megbukik. S hogy mit tesz ekkor az unió? Nagy a valószínûsége, hogy a nizzai szisztéma 2009 utáni fenntartása helyett tényleg "kétsebességû" EU jön létre: az alkotmányt elfogadók szorosabban együttmûködõ belsõ magja és az elutasítók külsõ gyûrûje. Ha Lengyelország ebbe a külsõ gyûrûbe kerül, akkor az a paradox helyzet fog elõállni, hogy Varsó éppen azzal a magatartásával sodortatja magát a perifériára, amellyel azt akarta megakadályozni, hogy másodosztályú taggá váljon.
Scipiades Iván
