A polgárháború előtt a két és fél milliós Aleppo az ország legnagyobb városa, legfontosabb gazdasági és kereskedelmi központja, Észak-Szíria szíve volt. Mivel a kormányerők 2011-ben, a forradalom, majd a polgárháború kitörésekor képtelenek voltak az egész országban szembeszállni a felkelőkkel, Damaszkusz már a konfliktus elejétől csak a túlélés szempontjából fontos területekre koncentrált. A védelem egyik fókusza az ország alaviták lakta nyugati, tengerparti része – Latakia tartomány –, a másik pedig a Damaszkuszt Aleppóval összekötő észak–déli irányú tengely lett. A többségében szunnita arabok, kurdok, turkománok lakta nagyváros kulcsfontosságú az Aszad-rezsim számára, elvesztése politikai, gazdasági és stratégiai értelemben is súlyos veszteség lenne.
A polgárháború első éve a városban viszonylagos nyugalomban telt el, a harcok itt csak 2012-től kezdődtek meg. Azóta Aleppo nagyjából három részre szakadt: a keleti felét az ellenzék, a nyugati negyedeket a kormányzat tartja kezében, egy kerület pedig kurd ellenőrzés alatt áll. A város környéke sokáig teljes egészében az ellenzék kezén volt, így Nyugat-Aleppo sokáig a felkelők, tehát az Aszad-ellenes erők gyűrűjében, az Aszad-kormány által ellenőrzött területektől elvágva tartotta a frontot. Az Aszad-rezsim okkal tartott attól, hogy Nyugat-Aleppo elveszhet. Mindazonáltal a város eme felében a mindennapi élet jó darabig viszonylag normális maradt, hiszen tüzérség és légierő hiányában az ellenzék sosem tudott érdemi pusztítást végezni.
Az egyik nagyhatalom…
Aszad helyzete 2015 nyarára meggyöngült; a szír kormány képtelennek tűnt területeinek megtartására. Csakhogy a rezsim összeomlása mind Moszkva, mind Teherán számára elfogadhatatlan lenne: így aztán Oroszország 2015 kora őszén közvetlen beavatkozásra szánta el magát.
Utólag már tudjuk, hogy az orosz vadászbombázók nem a semmiből bukkantak fel: valamiféle közös orosz–iráni tervezés már 2015 júliusában körvonalazódott, amikor Kasszem Szulejmáni, az Iráni Iszlám Forradalmi Gárda egyik tábornoka megjelent Moszkvában. Szulejmáni az elmúlt évtized egyik kulcsfigurája a Közel-Keleten, nevéhez kötik az iraki síita milíciák megszervezését az amerikai megszállás idején. Amikor 2014 nyarán az Iszlám Állam elfoglalta Moszult és Irakban kitört a káosz, az iráni tábornok visszatért, ismét milíciákat szervezett, bejárta a frontokat, koordinálta a műveleteket.
Ám amíg Teherán csak diszkréten, nagy csinnadratta nélkül támogatja Aszadot, addig Oroszország demonstratíve, büszkén, a nemzetközi közösség előtt kérkedve teszi ezt. A profi információs offenzíva részei a videófelvételek a légicsapásokról, a tudósítások az orosz légibázisról, a látványos rakétaindítás a Kaszpi-tengerről. (Valami hasonlót csodálhattunk meg a ’91-es Öböl-háború alatt az amerikai hadsereg főszereplésével.) A hatás nem is maradt el. Ma már mindenki arról beszél, hogy a konfliktust az orosz beavatkozás fordította meg – pedig az iráni szerep legalább ennyire fontos. Való igaz, hogy az elegáns, Aleppóra halált szóró vadászbombázók oroszok – de a város poklában iráni, iraki, afgán, libanoni milicisták ezrei harcolnak a felkelőkkel utcáról utcára, emeletről emeletre.
Az orosz–iráni munkamegosztás a diplomáciában is működik. Teherán aktivitása ebben elhanyagolható, míg Moszkva az ukrajnai beavatkozás utáni külpolitikai elszigeteltségéből sikeresen tört ki szíriai beavatkozása révén. Az orosz diplomaták Kelet-Aleppo végső ostromát is saját szerepük nyomatékosítására használták fel: miközben ők maguk adnak légi támogatást az Aszad-párti ostromlóknak, tűzszünetre, humanitárius korridor megnyitására tesznek javaslatokat, álságosan életmentő humanitárius segélyt forszíroznak az enklávéban rekedt civilek számára. Az ENSZ hasonló helyszíni erőfeszítései állandó akadályokba ütköznek.
Az orosz–iráni segítségtől lábra kapó kormányerők egyik első offenzívája 2015 szeptemberében épp az aleppói helyőrség megerősítését célozta. A többlépcsős, átkaroló hadművelet során először a város környékét vették vissza a felkelőktől, s a befejező – vagy annak szánt – fázisban, 2016 nyarán a szíriai hadsereg, kiegészülve az iráni tanácsadók vezette pakisztáni, afgán és iraki milíciákkal, végső támadásra indult. Idén július közepén be is kerítették Kelet-Aleppót, az utánpótlás utolsó útvonala, a Castello Road tűz alá került, és se ki, se be nem lehetett jutni az addigra porig bombázott városnegyedekbe. A civil lakosság szenvedései az elképzelhetetlenségig fokozódtak, a szíriai és az orosz légierő rendszeresen bombázta a még működő kórházakat, egészségügyi központokat. Az egyre kétségbeejtőbb helyzetet jól szemlélteti, hogy a Kelet-Aleppóban maradt utolsó 35 orvos közül 17-en írták azt a nyílt levelet, amelyben azt kérik Barack Obamától, segítsen megállítani az ellenzéki városnegyedek bombázását.
Aztán jött a fordulat.
Miközben a világ nagy része már tudomásul vette, hogy a városban megszűnt az ellenállás és az Aszad-rezsim fontos győzelmet aratott, az ellenzék és az őket támogató nemzetközi koalíció valamire készült a háttérben. Július utolsó napjaiban új fegyverszállítmányok érkeztek Törökországból és lőszer teherautó-számra, s az ellenzéki csoportok, ha időlegesen is, de félretették ellentéteiket. Mindez a legnagyobb titkokban történt, az orosz és szíriai légierő mit sem tapasztalt az Aleppo nyugati határán készülődő erőkoncentrációból. Augusztus első napjaiban aztán váratlan támadás érte Nyugat-Aleppót. Súlyos harcok árán sikerült korridort nyitni a szorongatott városnegyedekbe, és ezzel a korábban győztesnek tűnő kormányerőket ismét körbezárni. A konfliktus során most először mindkét fél elérte célját: bekerítette a másikat.
…és a másik nagyhatalom
Barack Obamát az elmúlt években sokan sok okból támadták közel-keleti politikája, s ezen belül is a szíriai konfliktusban játszott szerepe miatt. Egyesek keveslik a támogatást, amit az Egyesült Államok a szíriai felkelőknek nyújt, mások már ezt is jelentős beavatkozásnak tekintik. Obama, aki az iraki és afganisztáni háborúk lezárásával, azaz az amerikai kivonulással kampányolt 2008-ban, következetesen ellenállt azoknak a demokratáknak és republikánusoknak meg külső szövetségeseknek, akik azonnali és szélesebb körű beavatkozást, az ellenzék felfegyverzését követelték. Washington az elmúlt években az Iszlám Állam elleni harcra koncentrált, és ebben leginkább a szíriai kurdokra hagyatkozott. Obama úgy gondolta, és a maga, illetve az Egyesült Államok szempontjából bizonyára igaza is volt, hogy ha valami, akkor al-Bagdadi kalifátusa jelenthet közvetlen fenyegetést az Egyesült Államok számára, nem pedig az Aszad-rezsim. A komoly amerikai szándék hiányának jó példája, hogy a főként szélsőséges iszlamistákból és dzsihadistákból álló felkelők máig nem kaptak senkitől olyan vállról indítható légelhárító rakétákat, amellyel legalább a szíriai hadsereg bombázóként funkcionáló helikoptereit távol tarthatnák. A ritka kivételek alkalmával pedig épp az történt, amitől a Fehér Házban tartottak: hiába, hogy alaposan megszűrt és kiválasztott felkelőcsoportok jutottak amerikai felszereléshez és képzéshez, amint ezek visszatértek a frontra, azonnal lefegyverezték őket az erősebb és radikálisabb iszlamista milíciák.
A felkelők mostani győzelmében kulcsszerepet játszott az al-Káidából hetekkel korábban kivált al-Nuszra Front, amely azonnal új nevet vett fel. Az iszlamista fegyveres csoportok együttes hadművelete felőrölte a harcokban megfáradt kormánypárti milíciák ellenállását. Egy kiszivárgott telefonbeszélgetés szerint a Hezbollah egyik libanoni tagja arra panaszkodott, hogy már csak ők tartják a frontot, a szíriai hadsereg és az iráni vezetésű csoportok mind visszavonultak. Egy nyugati diplomata ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy az ellenzéki erők támadása még soha ilyen hatékony és kidolgozott nem volt. A tüzérség nem összevissza lövöldözött, hanem valódi előkészítést végzett, majd olyan pontossággal semmisített meg célokat, mintha előre ismerte volna a koordinátákat. Most először felmerült annak a lehetősége, hogy talán nemcsak a felkelők fogtak össze, hanem az Egyesült Államok is hajlandó volt a szélsőséges világnézetű csoportok mögé állni Kelet-Aleppo érdekében. A szíriai polgárháborúban nem ez lenne az első éles fordulat. 2011 óta jószerivel minden évben változott a hadiszerencse, mindkét oldal érezhette már magát győztesnek és legyőzöttnek is.
Az ellenzéki enklávét felszabadító erők azonnal meghirdették egész Aleppo elfoglalását – ám kétséges, hogy az orosz–szíriai légi fölény és az iráni vezetésű milíciák ellenében sikeresek lehetnek-e. Az Aszad-rezsim hadserege példátlan erőfeszítéssel tartja magát. Az első időszak dezertálásai óta a rendszer iránti lojalitás helyreállt, a haditechnikai veszteségeket pótolták, a harci morál rendben van. Az ország lakosságának többsége (így a szunnita lakosság egy része is) a kormány által ellenőrzött területeken él, ahol minden nehézség ellenére a hétköznapi élet normalitása megmaradt.
Ez a normalitás most Aleppo eddig békés városnegyedeiben véget érni látszik. Az ellenzéki offenzívát követően megsérült a város vízvezeték-hálózata és elektromos rendszere. A nyári hőségben ez súlyos humanitárius katasztrófát vetít előre. Az ENSZ képviselői az elmúlt napokban kétségbeesetten könyörögtek a tűzszünetért, vagy legalább azért, hogy a szemben álló felek hetente egyszer tartsanak egy „humanitárius szünetet”, amikor a segélyek eljuthatnak a város minden pontjára. Amíg a harcok folytatódnak az egymást bekerített városnegyedekben, a város nyugati és keleti felének lakói egy dologban osztoznak csak biztosan: a szenvedésben.
