„Reméljük, hasonló csodát tesz Bergoglióval a Szűzanya, mint tett egy korábbi pápával” – ordította jó hangosan a telefonjába tavaly október végén Luigi Negri ferrarai püspök egy Bolognába tartó vonaton. Negri dühét az váltotta ki, hogy a jelenlegi pápa, Ferenc (polgári nevén: Jorge Mario Bergoglio) az új palermói és bolognai püspököket nem a helyi egyházi hierarchiából hozta. Palermóban ráadásul egy közismerten maffiaellenes papot ültetett a püspöki székbe. Nemcsak az egyházbarát szicíliai maffia vette ezt tiszteletlenségnek, de az olasz egyház konzervatívabb körei is, amelyek egy ideje aggodalommal figyelik, miként szegi meg a jelenlegi pápa az íratlan szabályokat. S hogy mi lenne az a „csoda”, amit Monsignore Negri említett, és a Szűzanya egy másik pápával már egykoron „megtett”? Hát a korai halál. A ferrarai püspök ugyanis – amint a római Il Fatto Quotidiano napilap napvilágra hozta – gyakorlatilag I. János Pál pápa halálát kívánta Ferencnek. (I. János Pált 1978. augusztus végén választották pápává, de már a szeptember végét sem érte meg.)
Ferenc, a reformer?
Ferenc pápa nem csak egyházszervezeti ügyekben és nem csak Olaszországban haragított magára sokakat. Menekültbarát megnyilvánulásait, nonkonformizmusát, a szigorú katolikus szexuális erkölcsről tett nyilatkozatait az egyházon belüli „konzervatív” és „progresszív” körök harcaként szokás leegyszerűsítően értelmezni. Az európai baloldali és liberális közélet éppen ezért figyeli szimpátiával Ferencet – ettől azonban e közeg nem lett még katolikus, pláne vallásos, Ferenc reformjai pedig inkább csak szép szólamok maradtak. Azaz a szekuláris értelmiség és a „szimpatikus pápa” közötti közeledés inkább felületi, mint lényegi.
| ||
Ferenc két fronton ígért jelentős előrelépést: a katolikus családpolitikában és a szexuális erkölcstanban, illetve a vatikáni állam pénzügyeiben. Az elmúlt több mint hároméves pápai ideje alatt valóban tett fontos kezdeményezéseket, de ezek a belső ellenálláson és sokszor épp az ő rossz személyzeti politikáján elcsúsztak. A konzervatív Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung tavaly egész oldalas cikkben nevezte sikertelen reformtervei és sajátos stílusa miatt „elszabadult hajóágyúnak” Ferencet.
A családpolitikában a 2015 végére – Erdő Péter magyar bíboros vezetésével – összehívott szinódus volt hivatott döntésre jutni. Főleg a német katolikus egyház – amely Európában a hatalmas vagyona miatt megkerülhetetlen – szorgalmazta a katolikus családpolitika és a szexuális morál lazítását: a német püspökök többsége nem csak megnyitotta volna, mondjuk, az áldozás lehetőségét az elváltak számára (ma a katolikus egyházban az elváltak nem részesülhetnek az áldozás szentségében), de a házasságon kívüli szexualitás vagy a családtervezés terén is jelentős változásokat várt volna el. Őket egy otthoni, a katolikus egyház által megrendelt felmérés erősítette meg, miszerint a német katolikus fiatalok túlnyomó többsége nem tartja magát már egyháza szexuálerkölcsi előírásaihoz. E téren viszont éppen a harmadik világ áll ellen: az afrikai püspökök többsége hallani sem akar bármiféle reformról.
A 2015 őszén összeült szinódust mély ellentétek feszítették. A kazah katolikus egyház feje, a lengyel származású Tomasz Peta – a reformszándékokra utalva – egyenesen „a sátán szagát” vélte érezni az ülésteremben, egy másik társa pedig az új protestantizmustól óvott. Felesleges volt a félelem: a pápa eredeti tervei elbuktak, a püspökök csak annyiban tudtak egyetérteni, hogy igen, fontos téma, majd visszatérnek rá valamikor. Ferenc pápa végül idén márciusban az „Amoris laetitia” kezdetű apostoli buzdításban foglalta össze voltaképpen még egyszer azt a semmit, amire a szinódus jutott. A konzervatív körök egy lábjegyzet miatt mégis felhorkantak: az alapvetően jogi és teológiai következmények nélküli szöveg 351. lábjegyzetében azt írja a pápa, hogy azok számára, akik esetleg bűnben élnek (értsd: elváltak), segítség lehet a szentségekben való részesedés. Mivel az áldozás maga is szentség, sokan úgy értelmezik e lábjegyzetet, hogy ez nyithatja meg az utat az elváltak áldozása előtt.
Ám az ellentábor nem adja ilyen könnyen. A befolyásos német egyház a konzervatív oldalon is jelen van. XVI. Benedeknek még lemondása előtt sikerült a tanítóhivatal élére a kőkonzervatív, valóban nagy tudású egykori regensburgi püspököt, Gerhard Ludwig Müllert ültetni. Ő az utóbbi időben többször is nyíltan nekiment a pápának. A stratégia egyszerű: kétségbe vonni a pápa teológiai tudását. Amit mond, az szép, de nincs relevanciája – ez lenne a konzervatív tábor üzenete Ferenc pápa megnyilatkozásairól. Tény, hogy az egyházi dogmák értelmében csak akkor számít tévedhetetlennek a pápa, ha hit és erkölcs dolgában nyilatkozik meg, közéleti véleményei nem kötik a híveket. Müller érsek idén egy kölni napilapban éppen ezért arról értekezett, hogy a pápa „lelki gondozó”, de „nem hivatásos teológus”, azaz véleményét ennek megfelelően kell kezelni. Karl Lehmann korábbi mainzi püspök, a német püspöki konferencia egykori elnöke viszont éles szavakkal bírálta honfitársát e nyilatkozat miatt: „Ilyen különbséget nem lehet tenni! Csak azért, mert a pápa nem állandóan a teológiával házal, a tanítóhivatallal igenis megfontoltan, felelősségteljesen jár el.” Müller máskor is támadta a pápát, egészen pontosan Ferenc egyik legközelebbi munkatársát, beszédíróját: a Buenos Aires-i katolikus egyetem rektorát, Victor Manuel Fernándezt – név nélkül – eretnekséggel vádolta. Sandro Magister neves olasz Vatikán-szakértő szerint a tanítóhivatalt vezető Müllernek maga a pápa van „a célkeresztjében”.
Hogy Ferenc milyen teológus, arról persze lehet vitatkozni. Ahogy pénzügyi szakértelméről és személyzeti politikájáról is. Ferencnek a családpolitika mellett ugyanis a vatikáni pénzügyek rendbetétele volt a másik fő ígérete. 2013-ban már fel is állt egy nyolctagú testület, amit bizonyos világi, progresszív körök azért üdvözöltek, mert Ferenc kívülállókat, sőt laikusokat hívott meg tagoknak, s még egy nő is akadt köztük. A kezdeményezés végül mégis botrányba fulladt: Francesca Immacolata Chaouqui fiatal PR-os lány, akit a pápa a római elit ajánlására engedett a legtitkosabb pénzügyi iratok közelébe, az olasz sajtónak játszott ki papírokat. Társa egy másik „ferenciánus” volt, Lucio Vallejo Balda, akiről Chaouqui később úgy nyilatkozott, hogy az atya „eleve nem a nőkhöz vonzódik”. A pápa nagy pénzügyi feltárásából így végül csak két olasz botrányújságíró profitált, akik a megszerzett iratok alapján könyveket írtak a vatikáni bank vélt vagy valós üzelmeiről.
Ferenc reformténykedése így eddig inkább kudarcos – a nagy reformok, amelyekért a progresszív körök kedvelik őt, a konzervatívok meg nem, egyelőre nem jelentek meg. Maradnak hát a beszédek, a megnyilatkozások. Különösen a jelenlegi menekültválságban állt ki Ferenc pápa olyan egyértelműen a menekültek mellett – például Jézus szenvedéseihez hasonlítva az övékét –, hogy az európai nacionalista jobboldal immár a katolicizmust is veszélyesnek látja – de a pápát biztosan. Giulio Meotti, az olasz jobboldali Il Foglio című napilap szerkesztője egy cikkében egyenesen azzal vádolta Ferencet, hogy „Európában feladja a kereszténységet az iszlám javára”, Meotti szerint ugyanis a pápát más térségek keresztényei jobban érdeklik.
Azzal, hogy a 731 és 741 között uralkodó, szír III. Gergely pápa után, azaz majd’ 1300 év múltán ismét nem európai főpap ül Rómában, kiéleződni látszanak a kereszténység, a katolicizmus európai lényegéről szóló viták. A nevében is az egyetemességet hirdető katolicizmus és a nacionalizmus ellentéte már a 19. század végi kultúrharcokban is megmutatkozott: a megerősödő vagy újonnan létrejött európai nemzetállamok nem tartották jó alattvalóknak a Róma felé (is) hűséges és egyfajta transznacionális mozgalomba (az ultramontánizmusba) szerveződött katolikusokat. A nacionalizmus számára az egyház és a vallás csak addig kell, amíg a nemzetállamok evilági hatalmát legitimálja. E jobboldali körökből azonban csak kevesen annyira őszinték, mint, mondjuk, az Alternatíva Németországnak (AfD) párt alelnöke, Alexander Gauland, aki nyíltan kimondta, hogy „mi nem keresztény, hanem német párt vagyunk”. Az európai jobboldal számos irányzata azonban a kereszténységet és az európai civilizációt (esetleg egyetlen nemzet kultúráját) összekötné: amikor a kereszténységet védik, valójában „Európát” értik alatta (egyfajta kulturalista vagy faji értelemben).
Ferenc pápa azonban nem Európából jön: hiába olasz származású, más kontinensen, más katolicizmusban szocializálódott, és számára a katolikus vallás nem Európa privilégiuma. Ezért a jézusi tanokat Európával szemben is képviseli. Ráadásul Dél-Amerikában a katolikus egyház számára (ellentétben az európaival) nem a kommunizmus, hanem a fasizmus volt a legfőbb ellenfél. Még ha Ferenc opportunistaként is viselkedett az argentin katonai diktatúra alatt, az egyházon belül (például az ottani jezsuiták között) felettébb elterjedt, marxista ihletettségű felszabadulási teológia rá is hatott. Az Il Foglio szerint Ferenc pápát „mindenért a fehér ember felelős” antikolonialista szemlélete hatja át. Az ő kereszténysége éppen ezért nem az az európai, elsősorban antikommunista, jobboldali és sokszor nacionalista kultúrkereszténység, amit mai kritikusai számonkérnének rajta.
Ateista kereszténység
A „progresszívek” és „konzervatívok” ellentéteként megjelenő konfliktusok inkább erre a vitára vezethetők vissza – és ehhez még dél-amerikainak sem kell lenni. A „konzervatívnak” tartott előző pápa, XVI. Benedek is megismerhette a jobboldali közvélemény dühét, amikor 2010-ben Nicolas Sarkozy akkori francia elnököt kormánya romapolitikája miatt bírálta. Amikor a nacionalista célok és a keresztényi elvek szembekerülnek, Európa jobboldala többnyire az előbbit választja. Nem új jelenség ez. A múlt századelő francia antiszemita gondolkodója, a pápától kiközösített Charles Maurras a maga nacionalista kultúrkereszténységét „ateista kereszténységként” írta le. Michel Maffesoli neves francia szociológus pedig pár hete egy párizsi újjobboldali folyóiratban önmagát „vallástalannak, de katolikusnak” nevezte: mondván, nem hisz Istenben, de fontos neki Franciaország katolikus hagyománya.
A pápa azonban éppen e kultúrkereszténységgel szemben foglal állást. Nem véletlen, hogy e politikájában Európában azon német katolikus egyházon belül támogatják leginkább, amely – a 19. századi porosz kultúrharc emlékezete okán is – a legelutasítóbb a nacionalizmussal szemben. Kelet-Európában viszont, ahol a kereszténységet, vagy egyenesen a katolicizmust, a lengyelektől a szlovákokon át a horvátokig „nemzetmegtartó erőként” szokás láttatni, a pápa univerzalista gondolatait értetlenséggel vagy egyenesen dühvel figyelik. Változás persze itt is van, például a kifejezetten nacionalista horvát katolikus egyházon belül is: a Globus című zágrábi hetilap tavaly őszi elemzése szerint a fiatal horvát papok és püspökök között egyre meghatározóbbak a ferenci nézetek, s nem a nemzettel azonosítják a vallást.
Ferenc nyilatkozatai persze feszítik a húrt. Robert Spaemann német katolikus filozófus szerint a pápa akár egyházszakadást is előidézhet a politikájával. Ez azonban inkább retorikai túlzás, mint valós veszély. A menekültkérdésben legfeljebb az európai jobboldal bizonyos részein alakult ki pápaellenes hangulat – ez a hívőket, különösen az Európán kívülieket nem érinti. Ma az egyházat két frontvonal szeli át, és ezek nem feleltethetők meg a „konzervativizmus” és „progresszivitás” világi kategóriáinak. A menekültkérdésben az európai kultúrkereszténység és az európaiság elsőbbségét tagadó, univerzalista katolicizmus áll egymással szemben; míg a családpolitikában az elváltakról, a homoszexualitásról és a házasságon kívüli szexualitásról dúlnak a viták. Mindezt súlyosbítják a Vatikánon belüli hatalmi harcok, a különféle lobbik küzdelmei. Az olasz sajtó egy része például meg van győződve arról, hogy XVI. Benedek az ún. meleglobbi áldozata lett: a homoszexualitásukat kifelé rejtegető, de ez alapján szövetkező vatikáni főpapokkal nem bírt volna az előző pápa, s Ferenc velük inkább békét kötött. De akik tudnak a sorok között olvasni, nem győzelmi jelentésként értelmezik a pápa visszatérő mondatait arról, hogy talán már csak kevés ideje maradt hátra a pápai székben.
