Hogyan lesz két ország évszázados gyűlölködéséből sokrétű, gyümölcsöző együttműködés? Mit kezdjünk régóta begyökerezett fenntartásainkkal és nacionalista indulatainkkal, amikor - nagyon is világos érdekeket követve - egy eladdig megvetett néppel karöltve kell tevékenykednünk? Cikksorozatunk első részében a Franciaország és Németország között évtizedek óta fennálló intézményes kapcsolathálózattal foglalkozunk.
Az októberi magyar-román közös kormányülés kulcsfontosságú, történelmi jelentőségű eseménynek hirdette magát. Talán az is volt, mindenesetre sok kérdést vet fel. A cél elvileg egy Magyarország és Románia közötti gazdasági, kulturális, oktatási és még ki tudja, hány területen működő közös intézményrendszer lenne, a francia-német példa szerint. Még akkor is, ha a két történelmi-geopolitikai szituáció szinte semmiben sem hasonlít egymásra.
Hogy a két, évszázadok óta feszült viszonyban levő nemzet, a francia és a német úgy döntsön: ezentúl együttműködni akarnak ahelyett, hogy öldökölnék egymást, még közvetlenül a második világháború után sem volt magától értetődő. A pár hónappal, évvel azelőtt egymás ellen háborúzó ellenségek politikusaitól az is komoly erőfeszítést és józan megfontolást kívánt, hogy egyáltalán szóba álljanak egymással. A frissen legyőzött Németország 1939 és 1944 között nemcsak töméntelen fizikai szenvedést okozott a franciáknak, de a megszállással meg is alázta és polgárháborúba taszította a büszke nemzetet. A kitapintható revansizmus mellett vagy ellenében azonban a Franciaország és Németország közti "face to face" közeledésnek sok híve is akadt - már a megszállás utolsó időszakában is. Ezekben az években egymás után bukkantak fel ilyen kezdeményezések; ekkor alakult meg az ENSZ, és ezek a meggondolások motiváltak - egyébként éppen Franciaország és Németország kezdeményezésére - néhány európai államot 1951-ben a Szén- és Acélközösség létrehozására is. Ugyanakkor az általunk megkérdezett kutatók szinte mindegyike megemlítette: az 50-es, 60-as években mindkét ország polgárai számára elképzelhetetlen volt, hogy akár csak átránduljanak egymáshoz egy hétvégére. Noha a kutatások csak gyér ellenszenvet mutattak ki, a két nemzet gyakorlatilag a 90-es évek elejéig legalábbis gyanakvóan méregette egymást. Mára azonban elhalványult a régi ellenségeskedés, úgyhogy a most érettségiző generáció nem is érti, miért hangzik el folyton a sajtóban a rapprochement szó, és mit akarnak ezzel a megbékéléssel.
Civil indítás
"Ez a fiatalok számára már evidens" - mondja Christiane Deussen, a Heinrich Heine Haus igazgatónője. A párizsi Cité Universitaire-ben, ebben a gyönyörű, az angolszász campusokra emlékeztető, barátságos egyetemi negyedben álló német kulturális intézet 1956-ban jött létre. Ebben az időszakban felerősödtek a civil társadalmi kezdeményezések, amelyek később elősegítették az együttműködés hivatalossá válását. Rájöttek, hogy elsősorban a fiatalságot kell megnyerni, ha az évszázados gyűlölködésnek véget akarnak vetni. Deussen szerint a kitűzött cél az volt, hogy "együtt gondolkoz-zanak egy szebb jövőről". A Heine Hausnak például, ami az első német kulturális intézet a világháború utáni Franciaországban, nem is lehetett volna méltóbb terepet találni. Az 1925 óta fennálló, harmincnégy hektárján harminchét nemzeti kulturális háznak otthont adó Cité Universitaire ugyanis a multikulturális össze-fogás mintapéldája.
A Heine Haus csak egy példa azon kulturális, oktatási, kereskedelmi intézmények, vegyesvállalatok, helyi politikai összefogások százaiból, amelyek egy-egy civil "mozgalmár" vagy kísérletező kedvű vállalkozó ötlete nyomán jöttek létre. Az olyan szürke eminenciások tették meg a legelső lépéseket, mint Jean Du Rivau francia katolikus pap, aki elsőként alapított német-fran-cia dokumentációs irodát és szervezett közös gyereküdültetéseket 1945 nyarán; vagy Carlo Schmid, a ludwigsburgi Német-Francia Intézet (DFI) megalapítója. Közülük kerültek ki azok is, akik a Robert Schuman francia miniszterelnök, pénzügyminiszter és Konrad Adenauer német kancellár közti párbeszédet elindították. Deussen nem győzi hangsúlyozni, hogy a kiegyezéshez nagyon erős gazdasági és politikai támogatás kellett. Mint a legtöbb kulturális misszió, ötven évvel ezelőtt a száz diákot elszállásoló Heine Haus is kénytelen volt magánszponzorokat és gazdasági szereplőket megnyerni a fennmaradásához. A meginduló párbeszéd egyik legfontosabb motívuma azonban az erős politikai akarat volt, amely akkor teljesedett ki, amikor 1963-ban az Elysée-palotában, a francia elnöki rezidencián Charles de Gaulle és Konrad Adenauer aláírta a francia-német barátsági szerződést a bilaterális kapcsolatok rendszeres ápolásáról és a kommunikáció életben tartásáról. Meghatározta a kétoldalú államfői és miniszteri találkozók rendszerességét és persze az együttműködés fő területeit is (amire a cikksorozat későbbi részében bővebben kitérünk). A folyamat ettől kezdve szinte önmagát gerjesztette, és gerjeszti mindmáig. A mai politikusok sem engedhetik meg maguknak, hogy kiengedjék a kezükből a fonalat: mindig újabb és újabb módot kell találniuk a közös munkálkodásra. Hisz ez a feladat soha nem lesz el- vagy bevégezve: ezen mindig dolgozni kell.
Az EU kétütemű motorja
A megbékélésnek fontos gazdasági oka is volt: a gazdaság befolyásos szereplői is ellenér-dekeltek voltak a rossz viszony fenntartásában. A Szén- és Acélközösség létrejötte után néhány évvel a német üzletemberek kezdtek visszaszivárogni az iparosodó Franciaországba. A kettéosztott Németország romokban volt ugyan, ám a kereskedelemben érdekeltek újra akarták építeni a vállalkozásaikat mind belföldön, mind Francia-országban. Kis üzleteket indítottak, de közös ad-minisztráció híján számos nemzeti jogszabály hátráltatta az ügymenetet, a kulturális és nyelvi különbségekről nem is beszélve. Ezért jött létre pontosan ötven éve a Német-Francia Kereskedelmi és Iparkamara (Deutsch-Französische Industrie- und Handelskammer), amely megkönnyítette a két ország közötti üzletek lebonyo-lítását, és kulturális szolgáltatásokat nyújtott. A kamara német elnöke, Heinrich Lieser azt hangsúlyozza, hogy a politika számára is kiemelt kérdés volt a kereskedelem fellendítése.
A két ország közti megbékélés missziója és szimbólumai mögött tehát nagyon konkrét politikai (ne kelljen többet háborúznunk) és gazdasági érdekek (találjuk ki együtt, hogyan válhatunk nagyhatalommá) állnak. A francia politikusok és tudósok, akiket az európai közösség megálmodóiként ismerünk - jelesül Jean Monnet és Robert Schuman (róluk lásd keretes anyagunkat) - már a II. világháború utáni években igyekeztek ráirányítani a figyelmet a két ország jelentős ipari és mezőgazdasági potenciáljára. Már csak ez az egyesített erő is elég volt ahhoz, hogy a francia-német tandemnek központi szerepe legyen az európai gazdasági együttműködés, később pedig az Európai Unió létrejöttében és irányításában. E szövetség jelentősége óriási, még ha nem is mindig nyilvánvaló. Bár újra és újra felmerül, hogy a két állam szoros barátsága immár idejétmúlt dolog - az elmúlt hónapokban Nicolas Sarkozy francia belügyminiszter tett olyan nyilatkozatokat, mint például "a kibővített Európát már nem képes egyetlen kétütemű motor működ-tetni" -, az Európai Unió történetét gyakran német-francia döntések határozták meg. A két ország szinte mindig közös platformon állt, például a 2002-2003-as iraki válság idején is ők alkották a "kontinentális ellenzék" derékhadát.
Politológus szakértőink úgy látják: a "megosztott hatalom" gyakorlásának jól bejáratott modellje van, amelyet a két ország a többoldalú európai együttműködések esetében újra és újra bevet. A modell nagy általánosságban úgy néz ki, hogy a két ország politikusai kitalálnak egy projektet, s igyekeznek meggyőzni, illetve helyzetbe hozni más európai államokat annak érdekében, hogy csatlakozzanak. Valahogy így alakult meg a Szén- és Acélközösség is. Ám az irányító pozícióból adódó felelősség gyakran a visszájára fordult: Wolfram Vogel politikatörténész, a ludwigsburgi Német-Francia Intézet kutatója úgy látja, hogy például a Növekedési és Stabilitási Paktum egy részének - mely szerint az éves költségvetési deficit nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát - többszöri megszegése is ilyen visszaélés volt. "A stabilitási paktum francia találmány volt, amit Németország is azonnal támogatott. Nagy büszkén előjöttünk vele, és elértük, hogy aki nem ért egyet, az Európa-ellenesnek érezze magát. Erre Franciaország és Németország is többször megszegi, és a tetejébe még azt is elérik, hogy megússzák a Miniszterek Tanácsa büntetését." Hasonlóan vélekedik Heinrich Lieser, a német-francia kereskedelmi kamara elnöke: "Németország és Franciaország rugalmasan kezeli az egyezményt, de a tíz százalék feletti német munkanélküliségnél nem lehet még jobban visszafogni a kiadásokat, mert az még több ember elbocsátását jelentené. De nézzük csak meg, az angolok például alá sem írták a paktumot, és az eurót sem vezették be - a pénzüket meg visszaigénylik. Vannak képmutató dolgok az unió működésében." (Ezekről az anomáliákról szó esik egy Medgyessy Péterrel készült interjúban is: "Mert ez a realitás", Magyar Narancs, 2003. december 18.)
Nincs recept
Az EU-ban vitt irányító szerep önmagában is elriaszthat attól, hogy bármiben is összehasonlítsuk a francia-német tengelyt az alakuló román-magyar együttműködéssel. Magyarország és Románia általában nem volt olyan szerencsés helyzetben, hogy politikai szereplőiknek meghatározó szava legyen az európai történelemben. De egyelőre azt is nehéz elképzelni, hogy például olyan kölcsönös nyelvoktatási és csereprogramok "szívják fel" középiskolások, egyetemisták és más polgárok tömegeit, amelyekkel az Elysée-szerződéshez vezető út ki volt kövezve (e történetről részletesebben cikksorozatunk következő részében lesz szó). S bár igaz az, hogy e nélkül is nagyszámú, mindkét nyelvet beszélő lakosság áll humántőkeként a majdani közös vállalkozások rendelkezésére, a két nemzet közötti közeledés feladata nem adható "alvállalkozásba" az erdélyi magyar kisebbségnek: a sikerhez a két nemzet egészének a közre-működésére van szükség. Az elmúlt 85 évben felgyülemlett magyar-román feszültség kon-textusa még ma is a hallgatás (vagy a másik fél számára elfogadhatatlan beszéd), az etnikai problémakör; esetenként a "területi viszonyok rendezetlenségének" veszedelmes ideája (illetve az ezzel kapcsolatos manipuláció). A másfél milliós erdélyi magyar kisebbség léte még most, Románia várható EU-csatlakozása előtt is megakadályozza közvéleményünket abban, hogy a román-magyar együttműködést elfogulatlanul szemlélje. Az, hogy a nemzeti kisebbség kérdése mindkét államban kiemelt helyen szerepel, ilyen nagyszámú csoport esetében természetes, az pedig, hogy Magyarország a Romániával folytatott diplomácia tekintetében gyakorlatilag ignorálja az ottani románságot, a történelmi traumák sorozata teljes mértékben érthetővé teszi. Csakhogy ezt tőlünk nyugatabbra nacionalizmusnak hívják, amelynek a 21. századi egységes Európában nem túl magas az árfolyama.
A trauma szónál minden általunk megkérdezett, német vagy francia identitású kutató mély empátiáról tett tanúbizonyságot, ugyanakkor nem értették, miért nem forszírozta egyik fél sem az elmúlt évtizedekben a kollektív tudaton esett sebek begyógyítását, a továbblépést. Wolfram Vogel hangsúlyozta, hogy a francia-német kiegyezés gondolata már az első világháború után felmerült, "csak akkor még a nemzeti szuverenitás eszméje túlságosan élénken volt jelen ahhoz, hogy az együttműködésre kidolgozott elméletek érvényesülhessenek". A II. világháború azonban elég nagy csapás volt Európára ahhoz, hogy a négyfelé osztott, kollektíven bűnösnek bélyegzett Németország kénytelen legyen szembenézni saját múltjával, és hogy a győztes államok igyekezzenek mindent megtenni az időzített bombák hatástalanítása érdekében. Az első lépések - ifjúsági szerveződések, kétnyelvű iskolák, tudományos konferenciák, testvérvárosi kapcsolatok - azt célozták, hogy a két nemzet tagjai egyáltalán együtt legyenek. És, ha sokszor rejtetten vagy kevésbé átgondoltan is, elsősorban a nacionalizmus, illetve a másik nemzet iránti megvetés felszámolását szolgálták.
A nyugat-európai nacionalizmus térvesztéséről írt könyvtárnyi szakirodalom gyakran említ egy rendkívül fontos tapasztalatot. Az ellenérzések leküzdésében sokat segített, amikor a két ország vezetése nem egymással kommunikált, hanem egy harmadik közös ügyön, nevezetesen a Szén- és Acélközösség megteremtésén dolgozott, további partnerek bevonásával. Albert Hamm, a saarbrückeni székhelyű Német-Francia Egyetem igazgatója továbbmegy ennél: szerinte "a független témán való együttmunkálkodás nem az egyik hatékony módszere a kölcsönös ellenségesség megszüntetésének, hanem a leghatékonyabb".
Egyforma feltételek
Interjúalanyaink beszámoltak arról, hogy a francia-német együttműködést rendszeresen tanulmányozzák más országok szakelemei, például a szintén nem felhőtlen japán-koreai, japán-kínai, brazil-argentin vagy lengyel-ukrán diplomácia szorosabbra fűzése érdekében. Vajon Magyarország és Románia meg tudna és meg akarna-e valósítani valamit a kiegyensúlyozott viszonyokra épülő minta szerint? A kölcsönösség a francia-német együttműködések némelyikénél olyan hangsúlyos, hogy még a szerkezetben is megjelenik: a kereskedelmi kamarának például egészen a 80-as évekig kettős vezetése, egy német és egy francia elnöke és igazgatója volt, és az elnöki testülete is vegyes volt. Emellett nyitottságra és erős elszántságra is szükség van: a kamara nemrégiben például hajnali négykor látogatást szervezett Párizs legnagyobb piacára, a Rungis-re, hogy a francia kereskedelmi ügynökök megismerjék az ott áruló német termelőket és asztalterítő-készítőket.
Ha a közös fórum megteremtése talán nem is olyan nehéz, a polgárokat össze is kell hozni. A nyelvtanulás és a csereprogramok ezért szintén kardinális részei a francia-német kiegyezésnek; ma is kiemelt szerepük van a kétoldalú kapcsolatokban. Számos intézmény ezekre a tevékenységekre épül: a Francia-Német Ifjúsági Iroda (franciául OFAJ, németül DFJW) vagy a testvérvárosi mozgalom. A nyelv oktatása azonban nem minden: akkor válik igazán hasznossá, ha egy tágabb folyamat része lesz, amit ma divatos névvel interkulturális tanulásnak neveznek. Ennek szellemében a kamara saját képzéseket szervez, sőt, eredeti környezetben tanítják a francia nyelvet: a külső szemlélő gyakran fel is húzza a szemöldökét, amikor meghallja, hogy német középvállalko-zások vezetőit francia családoknál helyezik el néhány hétre. Valóban van erre igényük a jól szituált üzletembereknek? Úgy tűnik, igen, hiszen a kamara és a testvérvárosi kapcsolatok is virágzanak. Szemmel láthatóan hatalmas akarat áll az együttműködés eredményessége mögött, és a kérdésre, hogy valóban megbékélt-e a két ország, Lieser a gazdasági mutatókra utal: mindkét fél legfőbb kereskedelmi partnere a másik ország, és kölcsönös exportjuk egyre nő. "A német-francia barátsági szerződés nem a semmiből született - teszi hozzá -, hanem volt valamifajta fogékonyság a másik iránt. Erre épült a megbékélés és végső soron az egész EU is."
A háború utáni évtizedekben mindez nem hangzott ilyen vidáman. "Kezdetben óvatos volt az ember, és nem akarta közvetlenül érinteni a legégetőbb problémákat" - mondja Werner Paravicini történész, a párizsi Német Történelmi Intézet (Deutsche Historische Institut Paris, DHIP) igazgatója. Az intézetet szintén civilek, Rajna-vidéki professzorok kezdeményezték 1958-ban, akkor még Centre Allemand de Recherches Historiques néven, de csak a kilencvenes években jött el az ideje annak, hogy a hangsúlyt a középkor kutatása után a modern korra helyezzék, és elkezdjenek például Franciaország németek általi világháborús megszállásával foglalkozni. A megbékélés még tudományos szinten is évtizedeket vett igénybe, de mára lezárult. S ezt azzal együtt tekinthetjük akár bátorítónak is, hogy tudjuk: a modellnek csak bizonyos részei másolhatók; az itteni "románozás" és az ottani magyargyűlölet halványításához elsősorban a hozzáállás és a motiváltság adhat mintát. A nagyszabású kezdeményezésekhez a civil társadalom és mindkét állam kormányának többoldalú összefogására van szükség.
Eörsi Sarolta
Farkas Eszter
(Köszönjük a Párizsi Magyar Intézetnek a segítséget. Az írás a European Cultural Foundation Closer Look programjának támogatásával készült.)
Robert Schuman és Jean Monnet
az egységes Európa atyjának tekinthető. A luxemburgi születésű (1886) Schuman származásánál fogva került a német-francia viszálykodásba: apja a poroszok által elfoglalt Elzász-Lotaringiából származott, az ő révén örökölte a német állampolgárságot. Jogászként végzett több német egyetemen, majd a francia nemzetgyűlés tagja lett, miután az első világháborút követően a franciák visszafoglalták Elzász-Lotaringiát. 1941-ben a megszálló németek elfogták, de egy évvel később megszökött, és csatlakozott a francia Nemzeti Ellenálláshoz. Később Franciaország pénzügyminisztere, majd rövid időre miniszterelnöke lett (1947-48). Maradandót külügyminiszterként alkotott (1948-52), amikor felismerte, hogy a francia-német gyűlölködésnek gátat kell szabni: Jean Monnet tanácsára 1950. május 9-én előterjesztette a Schuman-tervet. Arra tett javaslatot, hogy az addig egymás ellen harcoló országok irányítsák közösen a szén- és acéltermelésüket. Ebből született az Európai Szén- és Acélközösség (ECSC), ami az Európai Gazdasági Közösség és közvetve az Európai Unió elődje. Hat állam, Franciaország, Nyugat-Németország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg kormánya írta alá a szerződést 1951-ben, és május 9-ét húsz éve Európa-napként ünneplik. Az Európai Egyesült Államok gondolatát dédelgető Schuman 1963-ban halt meg.
Jean Monnet, cognaci születésű (1888) francia közgazdász már harmincegy évesen a frissen létrehozott Nemzetek Ligájának alelnöke lett, majd nemzetközi politikai tevékenykedése után bankügyeket vezetett Európában és az Egyesült Államokban is. A második világháború során De Gaulle-t és Churchillt rá tudta venni arra, hogy közösen vegyék fel a harcot a náci Németország ellen. Később az angol kormány küldötteként Roosevelt elnök tanácsadója lett, és elérte, hogy az USA fegyverrel támogassa a szövetségeseket. 1943-ban Algírban működött, majd részt vett Franciaország modernizációs gazdasági terveinek elkészítésében. 1950-ben sugalmazta Robert Schumannak a szén- és acéltermelés piacának egységesítését.
