Európa vezetői csütörtökön és pénteken újabb kísér-letet tesznek az unió 2007-2013-as költségvetésének elfogadására. A soros brit elnökség politikailag elég fifikás javaslatai - az érintettek körében nagy felzúdulást kiváltva - jórészt az új tagállamoknak járó támogatások csökkentésével próbálják átvágni a büdzsé gordiuszi csomóját. De a következő, osztrák elnökségtől sem igen lehet jobbat várni.
Az Európai Unió 2007-2013-as finanszírozásáról folyó vita bő egy éve uralja a közösségi politikát, maga mögé utasítva gyakorlatilag minden más kérdést. Különösen, hogy úgy tűnik, a franciaországi és hollandiai népszavazásokkal a másik nagy projektnek, az uniós alkotmánynak befellegzett. A hétéves keretköltségvetésről ráadásul már júniusban meg kellett volna állapodni - azóta a politikai tét csak tovább nőtt. Sokak szerint egyenesen az elmúlt időszakban kissé elbizonytalanodó Európai Unió hitelessége függ attól, hogy sikerül-e megegyezni a csütörtöki-pénteki brüsszeli csúcstalálkozón: a következő időszakban ki mennyit fizet a költségvetésbe, ki mennyit kap, és hogyan fognak működni a mezőgazdasági, felzárkóztatási és más központi programok. Azok, amelyek évente mintegy 100 milliárd eurót emésztenek fel - és amelyek (pénz, pénz!) politikailag az unió talán legérzékenyebb elemei.
A jelek első ránézésre nem túlságosan biztatóak. A brit elnökség javaslatait, amiket hónapok hallgatása után végül december elején tettek közzé Londonban, gyakorlatilag egyhangúlag utasították el a tagállamok. A legellenségesebbek az újak voltak: a felvetés központi eleme, hogy úgy 10 milliárd eurót (más számítások szerint 14-et) elvonna az újak felzárkóztatási támogatásaiból, miközben a régiekkel viszony-lag kesztyűs kézzel bánna. Eszerint még jobban a régiek javára billenne a felzárkóztatási támo-gatások aránya (mintegy 54-46 százalék lenne a megoszlás a tizenötök és a tízek közt). Magyarország 21,6 milliárd euró dotációt kapna 2007 és 2013 közt (nem értjük bele a mezőgazdasági támogatásokat és a kisebb programokat), ami 1,9 milliárd euróval kevesebb, mint amennyit a júniusban elbukott luxemburgi terv kínált. Cserébe a britek könnyítenék a pénzek felhasználásának szabályait.
A politikai logika
rendkívül egyszerű és realista. London ugyanazzal a problémával küzd, mint az előző, egyébként jóval integrációpártibb és kevésbé fukar luxemburgi elnökség: a költségvetést finanszírozó gazdag államok egyszerűen nem akarnak fizetni. A németek, hollandok, svédek, osztrákok, franciák és britek (a "hatok bandája") költségvetési konzervativizmusa már a vita 2004-es indulásakor letörölhetetlenül rányomta a bélyegét az alku-dozásra. Noha a vita főleg a brit költségvetési visszatérítés és a közös mezőgazdasági politika "modernizálása" körüli brit-francia ellentétről folyik, a megegyezés fő akadályát valójában a keményvonalas nettó befizetők csoportja jelenti: ők minél olcsóbban akarják megúszni az EU finanszírozását, és ezért ott vágnának a költségvetésből, ahol csak lehet. Hogy miért az új tagállamoknak kell meginniuk ennek a levét, az is világos. Az ő tárgyalási pozíciójuk gyenge: nagyon kell nekik a megállapodás, méghozzá minél hamarabb, mert egyébként félő, hogy buknak egy csomó pénzt. Nettó haszonélvezőként egyébként sem hőböröghetnek - ők kapják a nagy lóvét. Lehet tehát spórolni rajtuk. Továbbá: számottevő kiadáscsökkentést csak a felzárkóztatási támogatások lefaragásával lehet elérni, mert a büdzsé másik fő szeletét adó mezőgazdasági támogatások 2014-ig be vannak fagyasztva. A kiadások csökkentése, épp ahol ez a legkönnyebb, lehetővé teszi a briteknek, hogy megvásárolják annak a két kulcsállamnak a jóindulatát, amely júniusban másokkal együtt megvétózta a büdzsét: Svédországét és Hollandiáét. Szembetűnő, hogy a múlt heti vitán az általános ellenségesség közepette ez a két ország viszonylag pozitívan reagált.
A brit terv tartalmaz néhány ravasz sakkhúzást: könnyíti az uniós pénzek felhasználhatóságának szabályait, ami a kelet-európaiak egyik fő követelése volt. A jelenlegi 25 százalékról 15 százalékra csökkenne a nemzeti önrész aránya az EU-s programokban, a közép-magyarországi régió társfinanszírozási arányának felső határa 50 százalékról 85 százalékra nőne, az uniós pénzeket a jelenlegi két év helyett három évig lehetne elkölteni, és lehetne szánni szociális lakásépítésre is. Ezzel a magyar diplomácia legalapvetőbb célja mellett (ti. hogy annyi zsét kapjunk, amennyit nem szégyellünk elvinni) fő elvárásaink nagyjában-egészében teljesültek, leszámítva azt, hogy az uniós beruházások esetén az áfa is legyen elszámolható költség - ma-gyar számítások szerint ez mintegy 3,5 milliárd euró költségvetési megtakarítást jelentene. Ez mutatja, hogy az alku nem csak a pénzköteg vastagságáról szól, legalább annyira fontosak a finanszírozás pontos szabályai is. Hogy a britek mennyire ügyesen tologatják a sakkfigurákat, mutatja, hogy az első felháborodás után a legnagyobb csökkentéseket elszenvedő visegrádi államok frontja is megroppant: a múlt héten viszonylag pozitív reakciókat lehetett hallani cseh és szlovák politikusok részéről. Budapest is egyre kisebb ellenszenvvel tekint a brit javaslatokra: fő tárgyalási célunk mostanra az áfaszabály, valamint a két-három éves pénzelköltési regula további enyhítése maradt. Ami pedig magát a pénzt illeti, az még így is iszonyú sok: a 21,6 milliárd eurós felzárkóztatási támogatás alapján Magyarország az EU második legjobban dotált országa lesz, 303 euró és 35 cent egy főre jutó támogatással. Ez mintegy 5500 milliárd forint, kb. annyi, mint a teljes magyar állami költségvetés fele. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök korábban azt nevezte a legfontosabb célnak, hogy hazánk, ami a támogatásokat illeti, az első három ország közt legyen.
Tony Blair
tehát több fronton is ügyesen mozdult a megoldás felé. A megmaradt fő gubanc a francia-brit szembenállás, ami a közös mezőgazdasági politika és az ún. brit költségvetési visszatérítés körül bonyolódik. Eltérő mezőgazdasági struktúrái és a befizetési rendszer miatt Nagy-Britannia alaphelyzetben aránytalanul sokat fizet az EU-büdzsébe, ezért évente mintegy 5 milliárd euróra rúgó visszatérítést kap, ami a következő periódusban csaknem 8 milliárdra nő. A közös költségvetés szerkezetének időközbeni megváltozása és az EU bővülése miatt a "visszajáró" ugyanakkor némileg idejétmúlttá vált, és elsősorban Francia-ország akar belőle lefaragni. (Mint Jack Straw brit külügyminiszter fogalmazott a napokban: "A franciák mindig szívesen tárgyaltak a mi pénzünkről.") Erre Blair elvben hajlandó, cserébe azonban a protekcionista közös mezőgazdasági politika reformját követeli - ezt viszont a legnagyobb haszonélvező franciák nem akarják. Patt.
Noha lapzártakor még nem látható, hogyan alakul a csúcstalálkozó, biztosnak tűnik, hogy ha Blair meg tudja venni (esetleg pluszengedményekkel) a kelet-európaiak, a hollandok és a svédek, valamint a júniusban szintén vétózó spanyolok támogatását (nekik a tervezet plusz 852 millió eurót juttatna), akkor a költségvetés a brit-francia megegyezésen, a visszatérítés és a közös mezőgazdasági politika kiegyensúlyozásán múlik. London ezt úgy próbálja kezelni, hogy mintegy 8 milliárd euróról lemondana a hétéves periódus alatt, valamint 2009-re beiktatna a költségvetésbe egy felülvizsgálatot, ami kiterjedne az elvileg 2014-ig befagyasztott agrártámogatásokra is. Ez a megoldás nem elégíti ki a franciákat, akik egyáltalán nem akarnak agrárreformot, viszont további 6 milliárdot elvennének a britektől. A tömegmédia és a pártok nyomása iszonyú erős mind Blairen, mind Jacques Chirac francia elnökön, s ez jócskán nehezíti a további engedményeket.
Mi történik, ha nincs
megállapodás a britek alatt? Elvileg marad még valamennyi idő, mert Brüsszel a 2007-es éves költségvetés tervezését - ami a 2007-2013-as keret számaiból indul ki - valamikor a jövő nyáron kezdi csak el. A következő, osztrák elnökségnek volna tehát ideje, arra azonban nemigen van ok, hogy Bécstől bárki jobbat reméljen. Ausztria tagja a keményvonalas "hatok bandájának", nagyobb büdzsét biztos nem javasol majd - s a kezüket ugyanúgy köti a nettó befizetők fukarsága, valamint a brit és a francia kérdés.
A britek kudarca nem csak a briteké. A lassan két éve húzódó költségvetési alku a legrosszabb oldalát domborítja ki Európa államainak: a közösségi intézmények és a direkt jó hosszúra szabott költségvetési periódus által napi szinten elég sikeresen kordába szorított, régivágású, nyers nemzeti önzést. Ez részint természetes, mert a büdzsé bevételeinek nagyobb részét az egyes államok fizetik be, az önálló uniós adók és járulékok szerepe minimális. A költségvetési tárgyalások mindig nagyon nehezek, és eléggé híján vannak a közösségi szellemnek. De ez az önzés most a bővülő és egyre több feladatot magára vállaló Európai Uniónak, ha nem is a működését, de az ambícióit fenyegeti. Az új költségvetés kisebb lesz, mint a tizenöt tagú EU-ra szabott büdzsé, ami legalábbis furcsa, tekintve az újak lemaradását. Persze még így is nagy szolidaritást mutat velük (csak felzárkóztatásra átutal vagy 127 milliárd eurót hét év alatt) - de nem akkorát, mint amiről eredetileg szó volt, és ennyiért is konkrétan könyörögni kell. Ráadásul a britek előtt már a luxemburgiak is levettek egy vagon pénzt, amit Brüsszel azon feladatok finanszírozására szánt, amelyeket az EU az elmúlt években a tagállamok felhatalmazásával elvállalt a modernizáció jegyében: a kutatás és fejlesztés nagyobb támogatása, az évek óta stagnáló gazdaság versenyképességének növelése, a modern vidékfejlesztés, a markánsabb közös külpolitika, új bel- és igazságügyi feladatok. A tagállamok önzése arra a pontra jutott, ahol az EU csak alapvető feladatait tudja ellátni úgy-ahogy, a többek között Tony Blair által is mantraként hajtogatott reformra pedig egyszerűen nem marad se pénz, se politikai lehetőség.
