Magyar Narancs: A Die Zeitban nemrég azt írta, hogy nem tartja problémának, ha más országok tartoznak a németeknek. De miért nem?
Uwe Jean Heuser: Mert azok a társadalmak, amelyeknek hitelt nyújtunk, sokkal fiatalabbak és lényegesen több leendő munkavállalóval számolhatnak. Éppen ezért észszerű, hogy egy olyan gazdaság, mint a német, amelynek idővel relatíve sok nyugdíjasa lesz, a tőkebefektetéseit szétszórja a világban. Vagy más szavakkal: hogy a jövőben lesznek követelései más országokkal szemben. Önmagában nem baj, ha egyes gazdaságok növekvő külföldi tőkével rendelkeznek, bár hosszabb távon el kell kerülni, hogy hatalmas egyenlőtlenségek jöjjenek létre.
MN: De nem azt látjuk Európában, hogy már most is túl nagyok az egyenlőtlenségek? Elég csak összehasonlítani Németországot az eladósodott Olaszországgal, Görögországgal vagy Spanyolországgal.
UJH: Ez így nem igaz. A spanyoloknak, évek óta először, majdnem sikerült eljutniuk egy kiegyensúlyozott fizetési mérleghez. A gazdaságuk sokkal produktívabb lett, és jelentősen profitál az alacsony euróárfolyamból is. Persze vannak egyenlőtlenségek, de ezek nem az EU-n belül erősödnek igazán, hanem az EU-t és az unión kívüli országokat összevetve. Ez pedig jórészt annak köszönhető, hogy az eurót nagyon sokáig alulértékelték.
MN: Az ezredfordulón a gyengélkedő gazdasága miatt Németország „Európa beteg emberének” számított, most meg amiatt kritizálják, hogy túl jól teljesít. Hogyan jutottunk el ide?
UJH: A németek sokszor úgy érzik, senkinek nem tudnak a kedvére tenni. Tény, hogy az újraegyesítést követően a német gazdaság fejlődése akadozni kezdett, főleg a többi uniós országgal összehasonlítva. A német egyesítést követően ugyanis túlságosan megnőttek nálunk a fizetések, és ez vezetett a kilencvenes évek végétől 2004-ig tartó válsághoz. Ezt követően viszont a munkáltatói és munkavállalói érdekképviseletek elkezdtek szorosabban együttműködni, a szakszervezetek visszafogták a bérköveteléseket, majd az úgynevezett Agenda 2010 politikai reformjai rugalmasabbá és olcsóbbá tették a munkaerő alkalmazását. Ez vezetett ahhoz a fellendüléshez, amelyet csak rövid időre szakított meg a 2008-ban kirobbant pénzügyi válság. A legtöbb ipari országgal szemben Németországban tíz éve nagyjából egyenletes a gazdasági fellendülés mértéke. Ezzel egy időben az Európai Központi Bank lejjebb nyomta az euróárfolyamot, amitől nemcsak gazdaságilag lett erős az ország, de az export terén is kiemelt helyet kapott a világgazdaságban.
MN: A német gazdaság működhet tovább olyan formában, ahogy most? Maradhatnak a bérek továbbra is ennyire alacsonyak?
UJH: Nem, és nem is maradnak. Németország közeledik a teljes foglalkoztatottság felé, és azzal értelemszerűen nőnek a bérek is – bár sajnos továbbra is sokan tartósan munkanélküliek. Ennél persze többre van szükség, hiszen Németországnak fel kell készülnie egy olyan gazdaságra, amelyben nagyobb szerepet játszanak a robotok és az algoritmusok. Vagyis nem szabad olyannak maradnia, amilyen, de nem is szabadulhat meg egyik napról a másikra a fizetésimérleg-többletétől, hiszen annak egy részét egyszerűen befektették Németországba az alacsony euróárfolyam miatt. Ha most azt mondanánk, hogy minden erőnkkel ki akarjuk egyenlíteni a kereskedelmi mérlegünket vagy a folyó fizetési mérlegünket, az senkinek nem lenne jó.
MN: Azt mondta, sokat köszönhetnek az Európai Központi Banknak, az EKB döntéseibe pedig nincs beleszólása a német kormánynak. Ugyanakkor szokták azt is mondani, hogy az EKB német logika szerint működik.
UJH: Nem ismerek senkit, aki komolyan azt mondaná, hogy Mario Draghi EKB-elnök a Bundesbank (a német jegybank – a szerk.) logikája szerint cselekedne. Az EKB különleges beavatkozásai, például a havi rendszerességgel történő kötvényvásárlások nem így zajlanak. Igaz, hogy az EKB annak idején a Bundesbank mintájára jött létre, de az akkori elképzeléseket és szabályokat már maga mögött hagyta. Az EKB egy kis késéssel – és első körben jó okkal – olyan politikát folytatott, mint az amerikai Federal Reserve és a Bank of England. Ez egy ideig rendben is volt, de aztán sajnos kidolgozták az olcsó pénz politikáját, amivel megszüntették az eurózóna tagjaira nehezedő azon nyomást, amelyik a reformok bevezetése felé tolta volna őket. A nulla közeli irányadó kamat és az államkötvény-vásárlás túlságosan megkönnyíti a válság sújtotta országok számára, hogy tétlenek maradjanak. Szerintem ez hatalmas hiba volt.
MN: És miért nem kellene a németeknek többet fogyasztaniuk?
UJH: De hát a németek fogyasztanak! Pont ez a fura abban az állandó követelésben, hogy fogyasszunk már végre. A német fellendülést, amelyet sokáig a befektetések hajtottak, jó ideje elsősorban a német fogyasztók hordják a vállukon.
MN: A német kereskedelmi többlet hozzájárul ahhoz is, hogy a többi országban nem jön létre a német cégekkel versenyezni képes konkurencia. Hiszen nehéz lesz így meggyőzni a vásárlókat, hogy mondjanak le az olcsó és jó minőségű német áruról. Akkor mégis mi a megoldás?
UJH: Ezzel nem értek egyet. A spanyolok például reformáltak, csökkentették a munkaköltségeiket, és ezen keresztül a jelenlegi európai rendszerben, ahol nincs lehetőség a valutaárfolyammal játszani, ráléptek a reform útjára. Hasonlókat látni Görögországban, sőt, részben Olaszországban is. Nem igaz tehát, hogy a német folyó fizetési mérleg elnyomná a többi államot, hiszen az olasz gépgyártóknak – a valutát tekintve – kifelé ugyanazok a lehetőségeik, mint a németeknek.
MN: Akkor azt is gondolja, hogy ezek az országok jó irányba mennek, és például a spanyol, francia vagy görög fiatalok körében megfigyelhető magas munkanélküliség is felszámolható?
UJH: Igen, úgy néz ki, hogy Európa-szerte van egyfajta gazdasági fellendülés, de ez távolról sem elég ahhoz, hogy megoldja azokat a masszív problémákat, amelyek leginkább a fiatalokat sújtják. Reményre adnak viszont okot azok a munkaerőpiaci reformok, amelyeket Emmanuel Macron vezetett be Franciaországban – hiszen sajnos annak érdekében, hogy lehetőséget adjunk a fiataloknak, összességében rugalmasabbá kell tennünk a munkaerőpiacot.
MN: Az egyik magyar hírportál nemrégiben azt írta, hogy ha a németek nem hajlandók változtatni a gazdaságpolitikájukon – és ennek részeként piacot és védelmet nyújtani az EU-tagállamoknak –, akkor kérdéses, hogyan lehetnek ők Európa vezető országa. De egyáltalán törekszik Németország ilyen szerepre?
UJH: Szerintem Németországnak óvatosnak kell lennie a vezetői igényekkel, ám közben meg kell próbálnia segítőkészen viszonyulni a többi európai országhoz. A legfenntarthatóbb segítség, amit adhat, az egyfajta bátorítás, felszólítás a belső reformokra, illetve ezek támogatása. Hisz’ végeredményben a gazdaságoknak önmagukra kell támaszkodniuk. Nem segít Európán, ha Németország gyenge vagy túlságosan drága kereskedelmi partnerré válik. Emlékezzen csak vissza az ezredforduló éveire, amikor mindenki a gyenge német gazdaságra panaszkodott – az sem volt jó Európának.
MN: Németország nem játszhat hasonló szerepet Európában, mint tette azt az Egyesült Államok a második világháború után Németországban?
UJH: Természetesen nem lenne erre képes, hiszen mások a méretek, az arányok. Ugyanakkor a németek megpróbálhatnak az európai partnerség keretében segítséget nyújtani. Hozzátenném, hogy ez részben már meg is történt: elég csak a Juncker-programra gondolni. Ott számos olyan támogatási forrás van, amit még csak le sem hívtak megfelelőképpen a tagállamok. De továbbra is azt mondom, hogy nemzeti reformok nélkül ezek nem érnek semmit. Ha viszont elindulnak a reformok, aminek ma már számos jelét látjuk, akkor sokkal könnyebb lesz olyan intézményeket is létrehozni, mint például az európai valutaalap.
MN: Sok kritika éri Németországot, hogy elhanyagolja az infrastruktúráját. Ezt hogy látja?
UJH: Ha járt az elmúlt években német autópályán, akkor láthatja, hogy katasztrófa rajtuk utazni, hiszen mindenfelé építkeznek. Mostanra szinte nincs is olyan autópályánk, ahol ne folynának modernizációs munkálatok. Lehet, hogy Németország lassan reagál, s lehet azt is mondani, hogy a béreink nem nőnek elég gyorsan, de én úgy látom, hogy ez az a tempó, ami hosszabb távon megéri.
MN: Mi lesz a német gazdasággal a választások után? Számít az, hogy kivel kormányoz együtt Angela Merkel? Vagy teljesen mindegy a koalíciós partner, amíg Wolfgang Schäuble dönt a pénzügyekről?
UJH: Nem mondanám, hogy Schäuble akkora hatalommal bír. Amíg Merkel kormányoz, addig Németország gazdaságpolitikailag unalmas marad, szóval mindegy, hogy kereszténydemokrata–szocdem, kereszténydemokrata–liberális vagy kereszténydemokrata–liberális–zöld kormány lesz, nem kezdődik új korszak. Lesznek viszont személyi változások, és könnyen lehet, hogy Wolfgang Schäuble nem marad pénzügyminiszter. Ha ez megtörténik, akkor majd látható lesz, hogy a német gazdasági döntések nem a miniszter személyétől függtek, hanem Németországot az adott helyzet és annak logikája vezette a lépéseiben.
MN: Magyarországon Orbán Viktor miniszterelnök az olcsó munkaerőre próbálja építeni a gazdaság sikerét. A német cégeknek mennyire fontos, hogy a magyar munkabérek alacsonyak maradjanak?
UJH: Nem csak a bérek értékéről van szó. A kelet- és közép-európai munkavállalók egyszerre olcsók és szakképzettek. A kettő együtt nagyon vonzó a német ipari cégeknek. A helyzeten az sem változtatna, ha valamivel magasabbak lennének ezek a bérek. Ha viszont a politikai helyzet kiszámíthatatlanná válik, a nyugati cégek könnyen döntenek amellett, hogy kivonulnak egy országból. Az elmúlt években rengeteg munkavállaló érkezett a keleti EU-államokból Németországba, és ebből a német gazdaság rengeteget profitált. Évente közel 800 ezer uniós munkavállaló érkezett Németországba, akik a munkájukkal hozzájárultak a gazdaság sikeréhez, az adójukkal pedig finanszírozták az államháztartást. Ez a trend egyrészt kiegyenlíti valamelyest az európai munkaerőpiacot, hosszabb távon viszont problémát okoz azoknak az országoknak, ahonnan ezek az emberek eljöttek, hiszen a gazdaságuk elveszít egy csomó tehetséges munkavállalót.
MN: Németország nem függ túlságosan az exporttól? Mi történik például, ha az Egyesült Államok vagy Kína azt mondja, hogy nincs szüksége több német árura?
UJH: Nem kérdés, hogy Németország exportfüggő. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a kérdésben felvázolt helyzet a közeljövőben kialakulhatna. A kínaiaknál biztos nem lesz ilyesmi, hiszen Németország olyasvalamit szállít nekik, amire nagy szükségük van: gépeket. Ezekkel a gépekkel gyártja Kína azokat a termékeket, amelyeket aztán Európába exportál. Ha Amerikát nézzük, ott a helyzet rendkívül komplex, már csak azért is, mert rengeteg német cég termel az Egyesült Államok területén. Ha két ilyen nagy méretű kereskedelmi partner úgy döntene, hogy bezárja előttünk a piacait, az hatalmas problémát okozna – de nemcsak Németországnak, hanem nekik maguknak is.
| Névjegy Uwe Jean Heuser a hamburgi Die Zeit hetilap gazdasági rovatának vezetője. A Berkeley-n és a Harvardon tanult, majd a Bonni Egyetemen doktorált. Újságírói munkásságát a Frankfurter Allgemeine Zeitungnál kezdte, oktatott a New York Universityn és a svájci Sankt Gallen egyetemén. |
