"Elég!" Az Egyiptomi Mozgalom a Változásért nevű, tavaly alakult csoportot becézi így népszerű jelszava után a helyi köznyelv. A csatakiáltásnak volt ugyan némi visszhangja, de áttörést nem hozott. A 77 éves Hoszni Mubarak így immár az ötödik hatéves mandátumának futhat neki.
A mozgalom ellenzéki bojkottot próbált szervezni, éppolyan sikertelenül, mint egy másik szövetség, a Nemzeti Tömörülés a Demokra-tikus Változásért, amely viszont egyetlen közös ellenzéki jelölt állításáért kampányolt. Ehelyett egyes pártokból nemhogy egy, de mindenféle belső ellentétek folyományaként kettő, sőt három jelölt is indult - volna, ha vissza nem utasítják a létszám fölöttieket, miután egy párt az új elnökválasztási szabályok szerint csak egy jelöltet indíthat. Így kilenc - azért nem egyformán súlytalan - ellenfele volt Mubaraknak, akik közül a liberális al-Gad (Holnap) párt vezetője szerezte a legtöbb (7,6 százaléknyi) szavazatot.
Az egyiptomi államfő elődje, Anvar Szadat meggyilkolását követően vette át a hatalmat. ' is épp csak hogy megúszta a merényletet, ahogy azóta is vagy féltucatnyit. A 90-es évek eleje óta liberalizáló gazdasági reformok jellemzik az országlását, amelyeket úgy kell elképzelni, mint a magyar gazdaság mondjuk 1980-tól a 90-es évek közepéig tartó átalakulásához hasonló folyamatot. Az árak felszabadításától az egyéni vállalkozás és a külföldi tőkebeáramlás útjában álló törvények és bürokratikus akadályok eltávolításán keresztül a (re-)priva-tizációig terjedő intézkedések tar-tósan 4 százalék fölötti gazdasági növekedést hoznak. Ezzel együtt a 75 milliós lakosság többsége a szegénységi küszöb alatt tengődik, hatalmas arányú a munkanélküliség, aminek a fényében mit sem ér, hogy Egyiptom Afrika egyik legerőteljesebb gazdasága (és lássuk be, hogy a viszonyítás mércéje sem túl magas).
Egyiptom történetében ez volt az első tényleges, többjelöltes elnökválasztás. Általános vélemény, hogy az alkotmánymódosítást, amely ezt lehetővé tette, amerikai nyomásra izzadta ki magából a kairói félpuha/félkemény diktatúra. Az ellenzéki indulóknak a mindösszesen fél évszázadnyi demokráciahiányos politikai körülmények között már csak azért sem volt esélyük, mert csupán szűk felső középosztályi körökben ismerik, ott sem feltétlenül kedvelik őket, és úgy tűnik, a fiatalabb generációk hiányolják belőlük az átütő meggyőző erőt. Kilencvenéves korelnökük, a már a 30-as években - kommunistaként - politizáló Al-Szabahi a munkanélküliség egy éven belüli, teljes felszámolását ígérte, a szintén baloldali Al-Agrudi pedig Egyiptom atomhatalmi státusának kilátásba helyezésével igyekezett szélesíteni szavazóbázisát. Egyiptom egyetlen igazi, széles körben ismert és kiterjedt jótékonysági, szociális tevékenysége következtében népszerű ellenzéki szervezete, a Muzulmán Testvérek mozgalma vallási kötődése miatt a választási szabályok értelmében nem indulhatott.
Természetesen Mubarak is bőkezűen bánt az ígéretekkel. Négymillió új munkahely teremtésével enyhíti majd a munkanélküliséget, írmagját is kiirtja a hosszú szünet után újabban ismét felerősödött terrorizmusnak, miközben tovább demokratizálja a rendszert - és mindezt természetesen szabályos, tisztességes választás előzi meg. Az utóbbi ígéret teljesülését sokan már előre kétségbe vonták, miután világossá vált, hogy nem ellenőrizhetik az eseményeket külföldi megfigyelők, a belföldiek pedig nem léphetnek be a szavazóhelyiségekbe. Közkeletű meggyőződés, hogy Egyiptomban rendszeresen elcsalják a választásokat és referendumokat - mint például a májusit is, amelyen az elnökválasztás új, részben csak hat év múlva érvényesülő szabályait fogadták el.
Ez persze elfogadhatatlan, de a kairói rezsim nincs könnyű helyzetben, mert úgy próbálja megtartani az arab világban elfoglalt vezető szerepét, hogy eközben az Egyesült Államok egyik fő támogatottja, rendezett a viszonya Izraellel, és igyekszik megfelelni az EU emberi jogi, gazdasági átláthatósági elvárásainak, amelyek a kapcsolatok erősí-tésének a feltételei. Ez így együtt szálka persze a kultúrharcos vallási szélsőségesek szemében, akiket Mubarak nem éppen jogállami módszerekkel tart kordában, miközben még a keresztény kisebbséget is meg kell védenie az időnként felgerjedő pogromhangulattól. Mindehhez az 1981-es Szadat-gyilkosság óta érvényben lévő szükségállapot ad "jogi" kereteket. Ahhoz, hogy fel lehessen végre oldani, mégpedig úgy, hogy a stabilitás ne szenvedjen csorbát, és a szélsőségesek se uralják el a politikai színteret, nyilván bölcs megoldásnak tűnik egy-egy óvatos lépés - ha eközben sikerül valahogy tompítani a szociális indíttatású elégedetlenséget. A hatalmon lévő Nemzeti Demokrata Párt reformerei valahogy ebbe az irányba szeretnék kimozdítani a társadalmat a fásult tehetetlenségből. Egyik vezérük nem más, mint az elnök 40 éves fia, Gamal Mubarak, akinek lendületes párton belüli karrierje a dinasztikus törekvések gyanúját vetíti a családra. Az említett "Elég!" mozgalom létrejöttének éppen ez a - kétségkívül nem alaptalan - gyanú volt a közvetlen oka.
Közkeletű vélemény, hogy egyvalami mindenképpen megváltozott Egyiptomban, függetlenül a választás tisztaságától. Megmozdult a politikai élet felszíne, nem verik meg, nem viszik be a rendőrök a tüntetőket, élesebb hangra váltottak (válthattak) a korábban óvatoskodó ellenzéki lapok, és kezd határozottabban körvonalazódni a közeljövő politikai vitáinak a tematikája. A folyamatnak külön lendületet ad, hogy novemberben parlamenti választások lesznek. Ha igaz is, hogy bizonyos ellenzéki szervezetek lepaktálnak a kormánnyal, ez talán azt jelzi, hogy a kormány hatalmi monopóliuma megingott, neki is keresnie kell e pártok kegyeit. Ez pedig akár az első lépés lehet a demokrácia felé. Kérdés, hogy veszélyezteti-e a belső stabilitást.
