Hacsak csoda nem történik, női kancellárja lesz Németországnak a vasárnapi parlamenti választásokat követően. Kérdés, hogy milyen koalíció élén kerül hatalomra a kereszténydemokrata Angela Merkel.
A német szociáldemokraták (SPD) csodafegyvere változatlanul Gerhard Schröder kancellár. Sikere már csak attól függ, hogy mérhe-tetlen akaratból és fegyelemből táplálkozó ön-szuggesztiója végül átcsap-e tömeghipnózisba, amitől a német szavazók többsége mindent feledve úgy dönt, hogy Gerd megérdemli, hadd folytassa, jó úton jár.
Ha csak egykori alapvetését idéznénk a munkanélküliek száma és saját újraválasztási esélyeinek összefüggéseiről, már 2002-ben meg kellett volna buknia. De hogy szándékosan olyan helyzetbe manőverezze a pártját, mint azt tette május végén, az elbukott Észak-Rajna-Vesztfáliában tartott választások után, amikor az SPD népszerűségének történelmi mélypontján arra bírta rá párttársait, hogy a bizalmatlansági indítvánnyal új választásokat kényszerítsenek ki - ez már a politikai irracionalitás határát súrolta. A tartományi vereséget összekötötte az ország kormányozhatóságával, mintha csak azt üzenné: "szavazzatok a CDU-ra, hiszen a felsőházban (Bundesrat) övék a masszív többség, velük sikerülhetnek az elkerülhetetlen reformok". Ám mielőtt rásütnénk: vak ez, nem vakmerő, fussunk végig az indítékokon.
Veszítsek én, mert hátha nyerek!
Schröder az előremeneküléssel lényegében maga választotta meg kihívóját, hiszen a Kereszténydemokrata Unió (CDU) kénytelen volt gyorsan felsorakozni épp legerősebb embere mögé, miközben, ha van még ideje, Angela Merkelnél ügyesebb médiapolitikust és jobb debattert is találhatott volna talán. A választások alapkérdését is Schröder fogalmazta meg, amikor az ebet az Agenda 2010 feliratú karóhoz kötötte. Vajon a németek ragaszkodnak-e illúzióikhoz, vagy végre mérlegre teszik, melyik párt reformkurzusa jelent kevesebb vérveszteséget? A kancellár az előrehozott választásokkal azt is megakadályozta, hogy az SPD önmarcangolásba kezdjen; valamint okkal remélhette, hogy a párttól balra feltűnő szövetség - a keletnémet szocialista utódpárt (PDS) és a nyugatnémet baloldali alakulat (WASG) összefogásából létrejött Baloldali Párt (Linkspartei) - pár hónap alatt nem lesz képes megszervezni önmagát.
Csakhogy a nyáron kiderült, hogy a kalkuláció majdnem teljesen csődöt mondott. A CDU legjobb formájában csak néhány százalékponttal maradt el az abszolút többségtől, a Linkspartei-nek pedig egyes pillanatokban 12-13 százalék is kinézett. A kancellár egyedül azt érte el, hogy pártjának ne legyen ajánlata a Schröder utáni időszakra. A megmaradt bő egy évnek egyébként valóban nem lett volna túl sok értelme: a koalíció az egyik válságtól vonszolta volna magát a másikig, miközben az SPD-ből már eddig is elvándorolt 175 ezer taghoz további ezrek csatlakoztak volna.
Schröder a kampányban a választások tétjének a reformokat nevezte. Ám míg az Agenda 2010-ről s főként a munkaerő-piaci korlátokat lebontó ún. Hartz-törvényekről a választók lefele fordított hüvelykkel ítéltek, addig a CDU népszerűsége a jóval radikálisabb gazdasági program ellenére kezdetben csak nőtt. Az egyiktől a kevés reform is sok volt, a másiktól a sok se elég. Az SPD erre az ellentmondásra mutatott volna rá - ezért erőltette, hogy a kereszténydemokraták konkretizálják homályos elképzeléseiket.
Két héttel a vasárnapi választások előtt még tíz százalékpont volt a különbség a CDU és az SPD között. Kétszer annyi, mint három éve. Akkor Schrödert a kelet-szászországi árvíz és az iraki háború mentette meg az utolsó pillanatban. Kifizetődött, hogy azonnal a helyszínre sietett és közvetlen irányítása alá vonta a katasztrófavédelmet. Bush-, illetve Amerika-ellenes kirohanásaival pedig biztosítani tudta a minimális győzelmet. Most nem segített a bajorországi árvíz, és hogy Irán ügyében a német külpolitika megint szembehelyezkedett az Egyesült Államokkal. Még az ellentáborból érkező váratlan segítség sem hatott. Hiába sértette vérig Edmund Stoiber bajor miniszterelnök (Keresztényszociális Unió, CSU) a keletnémeteket "felelőtlen", "a populizmust kiszolgáló" választási preferenciáik miatt, a két párt közötti differenciát mintha kőbe vésték volna.
Lehet-e a biztos vereség tudatában kampányolni? - tette fel a sajtó a kérdést, miközben a kamerák százai lesték, hátha a kancellár egy pillanatra elbizonytalanodik, meginog, elkedvetlenedik. Schröder azonban az utolsó percig megy előre, mindenütt "élete legjobb beszédét" tartja, könnyed, magabiztos, magával ragadó, államférfiúi. Merkelnek viszont abban a szerepben kellett volna nagyot alakítania, amiért már mindenki jó előre odaadta neki az Arany Pálmát. Kormányfőt kell játszania, hogy igazolja, valóban felnőtt a feladathoz. Ám Angela Merkelnek nincs szerencséje a kamerákkal. Nehezen paszszol egymáshoz a mimika, a mozgás és a mondanivaló, s bár rendre olyan kommunikációs helyzetbe csöppen, amelyben egyetlen gesztus is nyerő lehetne, csak azért is elhibázza.
Megtalálták a nőt
"riási rajta a nyomás: ő lesz a következő kancellár. De lehet-e ilyen kormányfője Németországnak? Állítólagos hátrányairól sok szó esett: nőként idegenül mozog a politika fiúkoleszában, keletnémetként az NSZK-ban; evangélikus, ergo nem passzolhat a katolikus CSU-hoz. És gyermektelen, ami furcsa a család pártjaként aposztrofált CDU-ban. Vezető szerepét a kereszténydemokraták között a Kohl utáni hatalmi vákuumnak köszönheti. Ám az említett "hátrányok" nélkül a végsőkig lojális maradt volna Helmut Kohlhoz, akit nőügyi, majd környezetvédelmi miniszteri poszton is szolgált. Amikor 1999-ben kipattant a pártfinanszírozási botrány, kevés embernek lett volna mersze útilaput kötni Kohl talpára. A "gyökértelen" Merkel a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent híres cikkében megtehette - valószínűleg ez volt élete sorsdöntő pillanata. Keletnémet hátteréből következően nem érez nosztalgiát a nyugatnémet szociális állam jótéteményei iránt, pedig e vágyakozást még a liberális gazdaságpolitikát hirdető CDU sem tudja elhessegetni magától. Merkel a reformokra koncentrál: diétás koszt, amit ajánl, sok számmal, szakértelemmel, részletesen előadva. Nem túl lelkesítő. Mintha azt sugallaná: nézd el nekem, ahogy mondom, viszont az ajtók mögött legalább dolgozunk. Kevesebb show, több eredmény. Ám azt is tudja, hogy radikális reformerként nem nyerhet, ezért augusztus közepén csapatába hívta Paul Kirchhof jogászprofesszort: a merész, hosszú távra szóló víziókat vezesse ő elő. Merkelnek így a mérséklő politikus szerepéből is jut, nem csak a hidegvérű államgyilkoséból. Kirchhof - aki korábban 12 éven át alkotmánybíróként dolgozott - ráadásul hatékony médiaszereplő, lendületesen, meggyőzően érvel. Az emberek talán még a kétszázalékos forgalmiadó-növelésről is megfeledkeznek, amiből a CDU a reformok első lépéseit finanszírozná (ők épp most akarják 25 százalékra felvinni).
De Kirchhof akkor is a CDU Peter Hartza lett. A kampány hajrájáig úgy tűnt, nincs olyan téma, amivel az SPD felzárkózhatna. A kancellár és a kihívó közötti egyetlen, szeptember 4-i tévévitában viszont Schröder már az uniópártok adó- és nyugdíjreformját gyalulta feltűnő alapossággal. Ha a reformot nem személyesítette volna a CDU, aligha ez lett volna a lőlap. A kancellár szociális demagógiát kevert kultúrharcos retorikával. Kifogásolta, hogy Kirchhof hosszú távon egységes, 25 százalékos szja-ban gondolkodik, ami szerinte igazságtalan, hiszen "ugyanúgy adózna a milliomos és az ápolónő". Azt már nem tette hozzá, hogy közben felfelé módosulna az adómentes jövedelem felső határa. A jogászprofesszor az adórendszer egyszerűsítése érdekében leépítené mindazokat a kivételeket (állítólag több mint négyszázat), amelyek felmentést adnak a járulékfizetési kötelezettség alól. Megadóztatná a szabad napos és az éjszakai pótlékot, a táppénzt, a munkanélküli-segélyt és a nyugdíjat. Csakhogy Kirchhof sem olyan konzekvens, mint amilyennek látszik: az egyházi adó a jövőben is csökkentené az szja-alapot. Schröder nem véletlenül emlegette csak "heidelbergi professzorként" - aligha lehetne Németországban találóbban érzékeltetni a begyepesedett társadalomképet és a valóságtól elrugaszkodott fantáziálást. Persze az irgalmatlan csúsztatástól függetlenül kérdéses, hogy sikerül-e Schrödernek az utolsó pillanatban a szociális és kulturális ellenérzé-seket a kellő mértékig felerősíteni.
Frontot nyit
A kultúrharcot a kancellár már 2002-ben megpróbálta fellobbantani a kihívó Edmund Stoiberrel szemben - kevés sikerrel. Ráadásul Merkel és Kirchhof világképe igazából sokkal közelebb áll Schröderéhez, mint a bajoré. Az adórendszer reformjáról a kancellárjelölt például azt mondja, hogy a jövedelmed minimum 75 százalékát megtarthatod, cserében nagyobb felelősséget kérünk tőled, aktívan alakítsd a nyugdíj- és egészségügyi ellátásod, a tanulásod stb. Merkel számára ugyanúgy fontos a munka és a család összeegyeztethetősége - szövegeiben nyoma sincs a CDU-CSU hagyományos nőképének, inkább a protestáns szellemiség köszön vissza. Félő azonban, hogy liberális társadalomképéből engedni kényszerül, mihelyt a gazdasági reform szigorú intézkedéseit akarja majd párttársaival elfogadtatni. Amikor Schröder nekiment Kirchhofnak (mondván, hogy egy népet mégsem lehet kísérleti nyúlként kezelni), Merkel nyilvánvalóvá tette: Kirchhof tervez, de ha sor kerül rá, a CDU/CSU-kormányprogram végez (progresszív adó, alacsonyabb kulcsokkal). A kultúrharcot Schröder más frontokon is vívná - ám nem valószínű, hogy a török EU-tagság melletti harcos kiállással vagy a terápiás célú klónozás támogatásával Német-országban választást lehet nyerni. Mindenesetre a Zöldek elnöke, Reinhard Bütikofer feltehetően helyesen ítélte meg, hogy a koalíció csak a politikai bizalmat vesztette el, a kulturális többséget nem. És hogy a németek nem szeretnék, ha bárki beleszólna abba, hogyan éljenek. Igaz, a vörös-zöld koalíció identitása sem a legfrissebb: reményeiket a 60-as évek végétől a 80-as évek végéig álmodták, törvényeik az egyneműek házasságáról, a bevándorlók állampolgárságáról, az ökoadóról, az atomerőművek bezárásáról valójában régóta aktuális, széles körben elfogadott igényeket elégítettek ki. Kicsit már ez is a múlt, amiben ugyanolyan jó hinni, mint a szociális jóléti államban. S ahogy egyre könyörtelenebbé vált a helyzet a munkaerőpiacon, úgy lettek idegesítőbbek a Zöldek ökokifogásai bizonyos exportüzletek kapcsán. Sokszor nyögtek fel egyszerre CDU-s és SPD-s vezetők.
Mi lesz itt?
Míg Schröder mögött nagy az űr, Merkel posztjára egy sor tartományi miniszterelnök pályázik (a hesseni Roland Koch, az alsó-szászországi Christian Wulff, a Saar-vidéki Peter Müller és a baden-württembergi Günther Oettinger). Mindannyian gyengítik őt, hiszen nem mennek be a kormányba, inkább kivárásra játszanak. Mind kancellár szeretne lenni. A Zöldeknél hasonló a helyzet, mint a koalíciós partnernél: Joschka Fischer változatlanul az ország legnépszerűbb politikusa, párton belül nincs igazi vetélytársa, és nem is tudni, mi jön utána; 7-8 százalékra jók lesznek. A Baloldali Párt - bár a parlamenti pártok erőteljes kijózanító kampányának hatására támogatottsága fokozatosan morzsolódik - nemcsak hogy bejuthat a parlamentbe, de akár kilenc száza-lékot, s ezzel egy bronzérmet is megcsíphet. (Kelet-Németországban minden bizonnyal tarolnak.)
A tévévita nem döntött el semmit, az SPD-nek mégis lendületet adott. Schröder szerint cél a 38 százalék, onnan már bármi megtörténhet. Jót tett, hogy a múlt héten napvilágra kerültek a friss sarokszámok: mintha megmozdult volna a gazdaság, s ezt éppenséggel rá lehet fogni a kormány munkaerő-piaci intézkedéseire. De mennyit használ mindez? Ha az uniópártok és a liberálisok (FDP - színük a sárga) együtt megszerzik az többséget, Schröder menni fog. Ha nem, és a szocdem-zöld szövetség koalíciós kalapjára már csak az FDP hiányozna, akkor szóba jöhet a piros-sárga-zöld-koalíció is. Ez a Bundesrat CDU-többsége miatt cseppet sem könnyítené meg a törvényhozási folyamatot. S ha egyik nagy tömb sem szerez többséget, még az FDP-vel sem (mert a Baloldali Párt lesz a mérleg nyelve - amellyel viszont senki nem közösködne), akár még nagykoalíció is lehet a dolog vége. Csodálkoznánk, ha nem a győztes párt jelöltje, Angela Merkel vezetné.
