2001 januárjában, az új elnök beiktatásán egy olyan elnök fogja átadni a hivatalt utódjának, aki nyolc évvel ezelőtt reménytelenül vidéki fiúként érkezett az országos és a világpolitikába. A hetvenes évek közepére az ország a mélypontra került, elvesztett egy háborút, amit egy képben össze lehetett foglalni: az amerikai nagykövet akkurátusan összehajtogatta a csillagos-sávos zászlót 1975 áprilisában, kicsit behúzva nyakát, a helikopterhez fáradt a szélben a követségi épület tetején, felszállt, a feldühödött tömeg pedig már rázta a kerítés rácsát Saigonban.
A történeti kontextushoz
Egy elnöknek is le kellett mondania kicsit korábban (Richard Milhous Nixon), mert gengsztermódszerekkel küzdött az 1972-es kampányban ellenfelével, a hippik és más ´68-asok utolsó reményével, George McGovern szenátorral szemben. Az alelnök utódlotta őt, Gerry Ford, picit több mint két évszázad amerikai elnökeinek legunalmasabbika, kinek a legfelejthetetlenebb megmozdulása az volt, hogy usankával a fején seggre esett a vlagyivosztoki reptér kifutójának jegén, mielőtt csókkal üdvözölhette volna hidegháborús ellenfelét, Leót, a ferde szájú trotlit. (Az oroszok igen nagyon kicombosodtak ekkoriban.) Ford után egy földimogyoró-farmert választottak meg elnöknek, jó szándékú, tisztességes embert (Jimmy Carter), a legjobb külügyi csapattal (Zbigniew Brzezinski pl.), csodát csinálni nem tudott, noch dazu Iránban kitört a mullahok forradalma, iszlám gárdisták elfoglalták a teheráni követséget, hosszú ideig húzódó, kínos ügy volt, kiszabadítani sem sikerült őket, Carter megbukott. A hetvenes évek gazdaságilag is mélypont volt a II. világháborús konjunktúra hátán szörföző fogyasztói társadalmas ötvenes évek fellendülése, és az akkori eredményeket megőrző hatvanasok után. 1980-ban jött Ronald Reagan, akiről sok mindent el lehet mondani - pojáca, ripacs, ultrakonzervatív jobbfék -, de két dolgot el kell ismerni róla: rövid távon ismét fellendítette a gazdaságot, hosszú távon meg megnyerte a hidegháborút. Amikor átadta 1989 januárjában volt alelnökének, a korábban CIA-főnökségen és pekingi nagykövetségen trenírozott George Bushnak a stafétát, utóbbi feladata már tényleg csak a marcipán lezabálása volt: tárgyév decemberében az amerikai hadihajó, Gorbacsovval Málta, és közel negyvenöt év után Európában véget ért valami, amit meg azzal szokás egyszavasítani, hogy Jalta. De Bush ezzel még nem fejezte be, csupa popularitáserősítő cselekedete következett: hivatalos vacsorán lehányt egy japán miniszterelnököt; egy sebészeti pontosságú katonai akcióban (bár ezzel kapcsolatban is derülnek ki mostanában dolgok) levert egy sivatagi hiénát, igaz, nem eliminálta, pedig azt kellett volna. 1991-ben George Bush sr. népszerűsége, elfogadottsága megnyalta az ég alját.
Egy jó arcú vidéki munkavállaló
Nem csoda, hogy az 1992-es kampányban nem volt igazán komoly demokrata jelölt, aki vállalta volna a kihívást. Ted Kennedy ugye mindig szóba jött, már csak a klánszellem miatt is, nagyobbik bátyja, Jack, az amerikai történelem egyik legemblematikusabb elnöke - 1963 novemberében Dallasban lelőtték. A kisebbik báty, Bob, az 1968-as előválasztás idején befutó helyen nézett szembe Los Angelesben az arab-amerikai Shirhan Bishera Shirhan pisztolycsövével; hogy aztán egy sötét déli suttyó, bizonyos George Wallace nevű alabamai kormányzó és harmadik jelölt segítségével Nixon nyerjen. Edward Kennedyt sokáig úgy tartották számon, mint aki lelőtt bátyjai helyébe léphet, és az Egyesült Államok elnöke lehet, de a hetvenes években volt egy zavaros balesete, a marylandi Chappaquidick hídjáról kocsijával a patakba zuhant, vele volt titkárnője, Mary Jo Kopechne is, aki megfulladt, míg Ted a partra úszott. A házasságtöréssel és a munkahelyi szexuális viszonyokkal szemben kemény amerikai közvélemény szemében Ted Kennedy ezután jó ideig nem volt elfogadható elnökjelölt. 1992-ben az egyik legtekintélyesebb demokrata politikus Mario Cuomo volt, New York állam kormányzója, aki talán azért nem indult, mert négy évvel korábban Bush demokrata kihívója egy északkeleti (Massachusetts) kisebbségi, görög-amerikai kormányzó, Michael Dukakis volt, említett sajátságait is felhasználták ellene, bukott; az északkeleti, kisebbségi, olasz-amerikai Cuomo túl közelinek érezte a hasonlatosságot, és túl nagynak a bukásveszélyt. Demokrata nagymenők tartották esélytelennek a versenyt, ismert kongresszusi emberek hagyták ki az alkalmat (például Dick Gephardt képviselő); végül egy Bill Clinton nevű csávó lett a befutó, a déli Arkansas állam kormányzója, mely állam a 50 állam rangsorában a 49. gazdasági fejlettségének szintjét tekintve, konkrét magyar példát előráncigálva olyan eset volt, mint ha a mátészalkai polgármester lépett volna fel egy igazi nagypolitikai profi ellenében.
Mr. Bill öröksége
Lehet, hogy eleinte vizesnyolcasnak tűnt, de 1992-ben igazi kampányprofinak mutatkozott Bill Clinton. Az akkori szuperkedden (több nagy állam egyidejű előválasztása ebben az évben március 10-én volt) robbantott, tavasz végére egyértelmű demokrata jelölt lett, és egy médiaforradalom maga, mint Jack Kennedy 1960-ban. Bill Clinton a generációváltás képviselője, ő volt az első amerikai elnök ötven évre visszamenően, akinek semmilyen II. világháborús hőstette nem volt, tekintve, hogy az esemény után született; Vietnamot elbliccelte, beismerte, hogy volt a szájában joint, de nem tüdőzte le, Oxfordban tanult, és nem a Mississippi állambeli, polgárjogi harcilag jelentős Oxfordban, hanem Angliában, diákként járt Csehszlovákiában és Moszkvában, és dolgozott az 1972-es McGovern-kampányban. Mindezek a felemás ügyek elképesztő médiajelenléttel társultak, ő lett az első jelölt, aki szórakoztató műsorokban is kampányolt (a Murphy Brown nevű NBC-szappanoperában a gyermekét egyedül nevelő Candice Bergen megemlíti, hogy Bill többet törődne a nőkkel, mint Bush - igaza lett; a fekete Arsenio Hall talk show-jában pedig napszemüvegben szaxofonozott).
Egy másik déli fiú, Al Gore, Tennessee állam szenátora lett az alelnökjelölt, ugyanaz a generáció, csodálkoztak is elemzők, miért nem egyenlít ki az alelnökkel regionálisan és korosztályilag, más típusú szavazókat is édesgetni. Clinton és Gore emberközeli kampányt folytattak, busszal járták Amerikát - ez a két főtanácsadó és zseniális kampánymunkás, James Carville és George Stephanopoulos ötlete volt. (1992. november 3-án magam is az Arkansas állambeli Little Rock kampányközpontjából tudósítottam, ott láttam a két gengsztert kampányigazgatni és médiamanipulálni: jelentős volt.)
Bill Clinton beiktatása pillanatától olyan kereszttűzben állt, ami egész embert kíván. Elnökségének legfőbb jellemzője ugyanis az volt, hogy a republikánus tábor az első perctől úgy látta: ő az az elnök, akit menet közben le lehet mondatni, akivel vissza lehet vágni Nixon watergate-es lemondásáért, mely ugyebár unikális volt az amerikai történelemben. Az amerikai elnök ugyanis kitölti idejét, vagy lelövik, esetleg magától meghal, de nem mond le, nem bukik meg menet közben. Clinton nagypolitikai járatlansága, az orális szex iránti feltűnő vonzódása és az arkansasi Whitewater nevű nyaralóövezetben bonyolított zavaros ingatlanügyei miatt a Grand Old Party, a GOP (azaz a Republikánus Párt) úgy gondolhatta, ezt a csávót könnyű lesz megbuktatni. ´93 elején Clintonnak rögtön vissza kellett vonnia főállamügyész-jelöltjét (a magyarban: igazságügyi miniszter, kb.), Zoe Bairdet, mert illegálisan bevándorló cselédet alkalmazott kaliforniai otthonában, és az egész évet átfonta a Whitewater-ügy; egy Little Rockból a Fehér Házba ejtőernyőzött kollégája, Vince Foster öngyilkos lett, aztán jöttek a nőügyek. Már a kampány alatt szó volt egy Gennifer Flowers nevű asszonyról, aki állította, hogy évekig viszonya volt a kormányzóval, és hogy erről magnófelvételei is vannak, melyeken Clinton egy dürrögő fajdkakas hangján szólal meg. (Magam ugyan nem láttam Clintont a nővel, de egy Little Rock-i taxis mesélte, hogy ő igen, az elnök hazudott, mikor tagadta az affért, de számos megfigyelő szerint ´92-ben az alapvetően még mindig puritán Amerikában bejött nagy választói tömegeknek Clinton jelölt férfias természete.) Aztán előkerült egy Paula Jones nevű asszonyka, ő azt a képet festette az elnökről, hogy bokára tolt nadrágban, sírós hangon fellációért könyörög egy szállodai szobában; az Arkansas state trooperek is megszólaltak, hogy bizony a kormányzó néha velük őriztette az ajtót különböző nőstényekkel folytatott pásztorórái idején. A választók megbosszulták ezt, az 1994-es időközi választásokon rengeteget vesztett a Demokrata Párt kongresszusi helyben, a GOP átvette a többséget, és Clinton fő ellenfele évekre Newt Gingrich, a képviselőház republikánus frakcióvezetője lett. De az elnök összekapta magát, 1996-ban simán verte kihívóját, Bob Dole-t, sikeresen hárította az ázsiai piszkos kampánypénzek - utólag nézve nem teljesen megalapozatlan - vádját, mint ahogy a széles körben unásig ismert Monica Lewinsky-afférban sem tudta megbuktatni Kenneth Starr különleges ügyész.
Mindazonáltal Bill Clinton, az Egyesült Államok 42. elnöke kiemelkedően sikeres vezető volt: Amerika pénzre váltotta a hidegháborús győzelmet, a gazdaság folyamatosan ível fölfelé, főleg azért, mert ez az ország adta a legjobb válaszokat az új, információtechnológiai robbanás okozta kihívásokra, az FCC (Federal Communication Committee) és az ő vezetője, Reed Hundt csak deregulált és liberalizált feszt, aztán az igazságszolgáltatás meg a trösztellenes törvény alapján ellenállt a monopóliumképződésnek (Microsoft-per), szóval úgy működött az ország, ahogy liberális elvek szerint kellett neki. Csökkent a városi lepusztultság, csökkent a munkanélküliség, Amerika egyre nyitottabb multikulturális társadalom lett - bár Clinton legelső, egyszerre szimbolikus és voluntarista-liberális intézkedése, a homoszexuálisok jogainak szélesítése a hadseregben, még lepattant a falról -, amely merészen szemezhet a XXI. századdal.
Személyiségépítés
A character building kifejezés az előadóművészetek terrénumáról érkezett a politikába; a jellemábrázolás, személyiségrajz a leginkább megfelelő magyar fordítása, de ebben az esetben sokáig valakinek az árnyékában lévő politikai szereplő felépítését értjük alatta. Al Gore nyolc éve alelnök, nyolc éve búvik az árnyékban - most ki kellett jönnie, és meg kellett találnia a hangját.
Ki ez a férfi?
1948-ban született Washingtonban, de a Tennessee állambeli Carthage-ot tartja szülővárosának. A Harvardra és a Vanderbilt egyetemre (Nashville, Tenn.) járt, jogot és vallástörténetet hallgatott. Két évet szolgált Vietnamban 1969-71 között, majd 1973-tól 1976-ig a The Nashville Tennessean című napilap riportere volt, s ebben a minőségében - a hely szellemének ismeretében mondom ezt - bizonyára számtalan lehetősége nyílt a countryzene nagyjairól, a line dancingnek hívott cowboyszórakozási formáról, a moto broncónak nevezett motoros működtetésű gépcsődörről (a hátán kell minél tovább megmaradni, mint az igazi rodeón) és a Jack Daniels whiskey évezredes előállítási hagyományairól írni. Meg persze a helyi politikáról. Logikus folyomány: 1976-tól 1984-ig kongresszusi képviselő volt, 1984-től meg az Egyesült Államok szenátusának tagja. Elkötelezett zöldnek tudják, megjelent egy könyve is ökológiai támában (Earth in the Balance: Ecology and the Human Spirit), nős, négy gyermek apja. Felesége Mary Elizabeth Aitcheson, akit leginkább Tipper Gore-ként ismer a szélesedő közvélemény, ő már az 1992-es kampány idején hallatott magáról, gyermekvédelmi megfontolásból harcot indított a mocskos szájú gangsta rap műfaja ellen, na ettől nőtt a népszerűsége a homeboyok között, a legendás Copkiller lemezen Ice-T küldi el a picsába, de nemrég is hallottam egy zenét, a DJ szerint a Fat Boy kiadójának anonim lemeze, de lehet, hogy maga Fat Boy, arról dalol, hogy Tipper Gore egy feszülettel maszturbál. Clintonnéhez képest Mrs. Gore halványabbnak tűnik, de miért lenne ez másként, ha férjeikkel is pont ez a helyzet?
Bill Daleynek, a Gore-kampány főnökének és Tad Divine vezérstratégának nem keveset kell agyalniuk ahhoz, hogy a szürkének tűnő Gore-t színesítsék, és az alelnök mentegetőzött is, hogy az elnökségért folyó verseny nem lehet népszerűségi harc, ő is ember, tud nevetni, örülni - s nem csak faarccal ülni egy lépéssel Clinton mögött -, még ha félredugásban nem is olyan jó, mint közvetlen elődje s beárnyékolója. George W. Bush pont erre játszik, a látható kampánystratégia az, hogy Clintont és Gore-t összemossák, és ezzel próbálják lejáratni. Persze ha karakterépítésről van szó, akkor George W.-nek is össze kell szednie magát, hogy kilépjen a kedves papa (alelnök: 1980-88, elnök: 1988-92) árnyékából. W. is érdekes képlet, nem lehet rá azt mondani, hogy egy az egyben apuka fiacskája, mert apuka bár szürke volt és invenciótlan, de ún. vérprofi. W. viszont saját szavai szerint későn érő típus, volt egy alkoholista periódusa, de kimászott belőle, és megszállott kocogó lett, a Yale-re (jog) és a Harvardra (biznisz szkúl) járt, 1989-től 1994-ig a Texas Rangers csapatának igazgatója, és 1995-től Texas állam kormányzója, amit egy demokrata nagyágyú, Anne Richards ellenében nyert meg. Egyik fivére, Jeb Bush egy másik fontos állam, a nyugdíjasparadicsom és elefánttemető Florida kormányzója, van még egy fivére, Neil Bush, de ő 1992-ben sikkasztási ügybe keveredett, róla, érthetően, keveset beszélnek a GOP berkeiben. A két kormányzó Bush fiú előnye, hogy olyan államokban működnek, ahol jelentős spanyol ajkú populáció él, Kalifornia után Texasban és Floridában lakik a legtöbb hispanic, beszélik a nyelvet, és manapság már nem is lehet spanyol nyelvű kampány nélkül bármire is menni Amerikában.
Alelnökjelöltjéül George W. apja védelmi miniszterét, Dick Cheneyt választotta, aki hivatalosan ugyan fenn északra, Wyomingba, a lovas és bikás rodeó Mekkájába való, de már régen texasi lakos, az olajlobbi és a Ewing család emberének tartják, amit az is igazol, hogy ugye Kuvaitért is hogy kivonta kardját anno. Al Gore választását, a connecticuti ortodox zsidó Joe Liebermant jelentősen megzenésítette a világsajtó, Jews are news, pedig a hírben pont nem a jelölt zsidósága vagy ortodoxiája a legérdekesebb (na jó: szombaton nem kampányol), hanem Gore jól megválasztott kilépési kísérlete Clinton árnyékából. Az borítékolható, hogy Bushék elkezdenek majd a bugyiügyek körül randalírozni, Lieberman volt az első demokrata, aki elítélte Clintont a Lewinsky-ügy miatt. Más nemigen okolta Liebermant, a zsidó szavazatok zöme amúgy is a demokratákat erősíti - leszámítva a republikánusokra szavazó brooklyni Satmarer és Lubavitcher hászidok egy részét -, és a körzete is hagyományos demokrata fészek. Lieberman jelölését a Christian Right, a keresztény jobboldal is örömmel fogadta, hiszen tradicionalista valláserkölcsi alapállása közel áll hozzájuk. Az amerikai zsidóság jelentős része az emancipáció utolsó előtti lépésének látja, hogy a második legnagyobb közjogi méltóság elnyeréséért egy zsidó indulhat, Izraelben viszont ellenérzések is hangot kaptak: a Jerusalem Postban ír Avi Beker a hagyományos cionista félelméről a Galut-zsidó sikereiről, ami a beolvadás első lépcsője ugye, még ha sokan Izraelben is elismerik, hogy az amerikai zsidóság konszolidálódása és felemelkedése is volt olyan fontos a zsidó történelemben, mint Izrael megalapítása.
Dinasztikus elem
A július végi, augusztusi konvenciókon láthatóvá vált megint valami, ami új fejlemény az amerikai politikában: a dinasztikusság, a klánszerűség. Hogy a Demokrata Konvención több Kennedy is felvonult, az esemény fényét emelendő, hiszen mégis ők állnak a legközelebb Amerikában egy királyi család státusához, de ez nem jelenti azt a miklósgábori hülyeséget, hogy az amerikaiak alapvetően monarchisták lennének, nem, az amerikaiak alapvetően NEM monarchisták, a királyi családság a zsére, a celebritásra és a médiajelenlétre utal. Bushék is dinasztikusak, persze hogy azok, de leginkább Clintonék, hiszen olyan még soha nem volt, hogy egy First Lady a försztlédiség letelte után saját jogán induljon szenátori helyért. (De benne volt a levegőben: Bob Dole felesége is szóba került, hogy lehetne most saját jogán elnökjelölt.) A tehetséges Hillary Rodham Clinton nem akármilyen versenyre jelentkezett: Patrick Moynihan New York-i szenátor helye üresedik, Clintonék vettek egy olcsó kis házat az államban, Hillary megindult, ráadásul sokáig úgy volt, hogy New York polgármestere, a kemény és sikeres Rudy Giuliani lesz az ellenfele. Aztán az amúgy erkölcsi szigoráról ismert Giuliani visszalépett áprilisban: hivatalosan mert prosztatarákot észleltek nála, nem hivatalosan meg mert két házasságon kívüli viszonyára is fény derült, s - talán ettől sem függetlenül - színésznő felesége, Donna Hanover egy Vaginamonológok című Off-Broadway-darabban vállalt címszerepet. Így Hillary Clintonnal egy másik olasz, Rick A. Lazio Long Island-i képviselő csatázik, és ha az elnökné nyer, akkor Clinton exelnök is megtalálja még a módját annak, hogy belekotyogjon a nagypolitikába, hiszen még csak ötvennégy éves, és az amerikai halálozási trendek figyelembevételével lehet neki még negyven aktív éve, annyit meg nem lehet kizárólag golfozással tölteni.
A programok között elég minimális a különbség, mindketten adót csökkentenének, Bush több mint dupla annyival (1,3 trillió dollár), a legmagasabb jövedelemadó-sávot levinné 33 százalékra, a legalacsonyabbat 15-ről 10 százalékra. Gore kicsit gondoskodóbb, Bush versenyszférikusabb. Inkább a személyiségek, mint a programok csatája, bár a név említése nélkül egy felmérésben jobban tetszett a választóknak Gore programja. 2000-es kampánynak eddig a megfigyelők szerint két fő vonása volt: egyrészt viszonylag tiszta, gyalázkodásmentes küzdelem, ami semmit nem jelent a következő két hónapra nézve, másfelől pedig igen szoros meccs, utoljára 1960-ban volt ilyen nyitott a küzdelem. Meglátjuk.
Vágvölgyi B. András
Kampányidőszak as such
Nem így, ha a helyi politikáról esik szó: az átlag amerikai is kőkemény abban, ki lesz az iskolaszék elnöke, a seriff, a kerületi ügyész vagy a táblabíró. A kétévenkénti kampány idején, s főleg minden másodikban, mikor elnököt is választanak, nemcsak a kongresszusba a képviselők, szenátorok meg az államok kormányzóinak egy részét, nos, akkor dübörög a politics business, és nemcsak a Beltway-banditák (a Washington DC autópálya-körgyűrűjén belül élő és/vagy alkotó politikai osztály tagjai, a think thankek robotosai, elemzők, közvélemény-kutatók, PR-osok, mazsorettszervezők, konfettitelepítők és más kampányszakemberek), de a népesség zöme is érdeklődik ilyenkor a politika iránt. Szokás Európában lesajnálni az Egyesült Államokat, hogy nincs benne történeti távlatosság, tapasztalat, miegyéb, nos, valóban csak alig 224 évre tekint vissza a közös független történet, de az végig demokrácia volt, amit azért az európaiak nagy többsége vastagon megirigyelhet, diktatúra, illetve államcsíny veszélye soha nem fenyegetett, választási csalást is csak egyszer emlegettek, 1876-ban, mikor a demokraták szavazatlopással vádolták meg a republikánusokat. (Meg állítólag Jefferson is lefizetett pennsylvaniai képviselőket, hogy szavazzanak arra, angolul szövegeződjön az alkotmány, így aztán nem németül íródott, ami ugye teljesen megváltoztatta volna a történelem menetét, de lehet, hogy ez csak legenda.)
